Hírek szerint korábban a vádlottak védői felvetették, hogy a hálapénz Magyarországon akkor terjedt el, amikor az 1950-es években az orvosok fizetése radikálisan csökkent, és így mára elfogadottá vált. Ez már csak azért is érdekes indoklás, mert ezen az alapon járhatna például pénz a pedagógusoknak is, vagy akár a bíróknak, a sort pedig a végtelenségig lehetne folytatni. Valami miatt mégis egyedül az egészségügyben terjedt el mára. (A hivatalokban létező korrupcióról most ne beszéljünk.) Hiszen mi is lenne fontosabb az egészségnél? A saját egészségünknél pedig talán csak egy valami lehet fontosabb, a gyerekünk egészsége. De akkor mégis mi a baj a hálapénzzel?
Igazságtalan, de kell nekünk
Egyrészt, hogy nem fair, hiszen az egészségügyi ellátásért amúgy is fizetünk, sokszor nem kevés járulékot havonta. Igazságtalan azért is, mert megkülönböztet szegényeket és gazdagabbakat, utóbbiakat előnyösebb helyzetbe hozva. Olykor megalázó helyzetet teremt az amúgy is kiszolgáltatott páciensnek, de még az orvosnak is. A működése ellenőrizhetetlen és vitatható – majdnem mindenkinek vannak vele fenntartásai –, mégis amolyan íratlan szabályként a többség tudomásul veszi, és elfogadja a létezését. Így viszont fenntartja a rendszert, ami sosem fog változni. Hogy átláthatatlan az egész, és tele van dilemmával, mert ha úgy dönt az ember, hogy pénzt ad, akkor: kiknek adjon? És hogyan? Nem mellesleg, ha nem mondják meg a tarifát, akkor mégis mennyit?
Kérdések ide-oda, adunk a vizsgálatokon, és adunk a szülés után is, hiszen ha valamit nem szeretnénk kockáztatni, az a biztonságunk. És mivel mindenki ad, egyedül nem szívesen lázadunk, mert félünk az esetleges hátrányoktól. Megvesszük hát a biztonságot, ami amúgy is járna, mert mindenkinek van egy-egy rossz története arról, hogyan bántak azzal, aki nem állt be a sorba. Nekem van jó is.
Szerződés nélkül is megy
Pontosan két és fél éve született a második kislányom egy fővárosi kórházban. A velem szemben fekvő anyuka nem választott sem orvost, sem szülésznőt, a baba a harmadik volt a sorban, ők pedig nem álltak túl jól anyagilag. Azt mesélte, minden vizsgálatot az az orvos végzett el rajta, aki éppen be volt osztva, amikor pedig megindult a szülés, szintén az ügyeletes csapat látta el, neki pedig nem volt semmi panasza, kifogása. Előre eldöntötte, hogy nem fog a hálapénz miatt szorongani.
Bízott a kórházban, és bízott magában is, hogy nem hoz ezzel rossz döntést. Jó volt őt hallgatni, akkor is, ha én nem ezt az utat választottam. Mert én bizony jó előre elhatároztam, hogy kivel és milyen “szerződést” kötök. Féltem, hogy ha ezt a véletlenre bízom, akkor nem lesz, aki meghallgasson, netán az ügyeletes orvos nem reagál majd jól az én kéréseimre, félelmeimre. A döntésemben tagadhatatlanul közrejátszott az is, hogy volt már tapasztalatom a szüléssel kapcsolatban, így a másodiktól sokkal jobban tartottam, mint az elsőtől.
VIP-babák?!
Kettőnk története jól szemlélteti a kétféle hozzáállást, ami minden bizonnyal estünkben kétféle személyiségtípust is takart. Ettől még a legfőbb kérdés persze ugyanaz marad: mi lesz azokkal, akiknek nem azért nincs boríték a zsebükben, mert bíznak a magyar egészségügyben, hanem azért, mert nem tudnak bele mit tenni? Egy vidéki kórházban szült anyuka beszámolója alapján nehéz elhinni, hogy a hálapénz nem oszt, nem szoroz bizonyos kórházak hozzáállásában. Edina állítása szerint azon az osztályon, ahol ő szült, egyes babák kórházi pólyáján “VIP” felirat volt, attól függetlenül, hogy nem a kétágyas, fizetős anyukák gyermekei voltak. Az övén is, ő pedig adott hálapénzt. A jelenséget az anyukák nem értették, vajon mit jelent a pecsét? Ha pedig semmilyen megkülönböztetéstől nem kell tartani, akkor mégis mi szükség van rá?
A hálapénz az egyik olyan téma ma az országban, amiről mindenkinek van véleménye. Heves viták kiváltására is kiválóan alkalmas, talán abban egyet lehet érteni, hogy mi lenne az ideális helyzet. Akkor működne jól, ha mernénk nemet mondani, pontosabban nem lenne mire, mert az orvosok nem áraznák be – az amúgy törvényileg ingyenes – szolgáltatásaikat, sem előzetesen, sem pedig utólag.
Ha mindenki eldönthetné, hogy ad-e hálapénzt vagy sem, és ha igen, mennyit. Hiszen ahogy a véleményünk nem egyenlő, úgy nem egyenlőek a lehetőségeink sem. Az orvosok pedig ettől függetlenül mindenkivel ugyanúgy bánnának. Mi pedig a “nagy nap” után kifejezhetnénk a hálánkat, pont úgy, mint az óvodában, iskolában, ahol a tanév végén és karácsonykor a pedagógusoknak ajándékot veszünk, mi mint közösség, de néha egyénileg is. Pusztán hálánk és örömünk jeléül. És nem azért, mert bárki elvárja, vagy mert kötelező.
