A Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában, Kinshasában 15 éve működtet iskolát és árvaházat a magyarországi Afrikáért Alapítvány. Az egyik diákjuk, Tshava Tona Geulord biológia szakon végzett a College Othniel középiskolában, ahonnan felvételt nyert a kinshasai Orvosi Egyetemre. Páratlan tehetségű, kitartó és higgadt volt már akkor is, pedig árván maradt fiúként eleinte senkire sem számíthatott. A felvétele után ígéretet tettek neki, hogy mindent megpróbálnak, és hozzájárulnak a tanulmányaihoz. A magyar örökbefogadó szülei havonta 2900 forintot fizettek a Fogadj örökbe! kampány keretein belül, hogy a kinti tanulmányokra fussa. Tshava pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és lediplomázott. Pedig már az is csoda, hogy annak idején életben maradt.
Árvaság, szegénység, éhezés
Tshava érkezésekor édesanyja sokáig vajúdott, és mivel a baba farfekvéses volt, császárra lett volna szüksége. Ez azonban a mélyszegénységben élő embereknek megfizethetetlen kórházi beavatkozás, még akkor is, ha életmentő lenne, Kongóban ugyanis minden egészségügyi ellátás pénzbe kerül, az is, hogy kiállítsanak egy kartotékot a beteg adataival. Szerencse volt vagy végzet, de egy orvos épp arra járt, ahol az asszony szenvedett. Szakavatott mozdulatokkal megfordította a babát, és még épp időben megszületett Tshava. Az orvos csak akkor árulta el, amikor már bebugyolálták a kisfiút, hogy kockázatos volt a művelet, de aki így is megszületik, arra nagy jövő vár.
Dr. Tshava Tona Geulord diplomaosztója
A kisfiú kétévesen elvesztette az édesanyját, majd kiskamaszként az apukáját. Az árván maradt gyereknek addig sem volt jó élete, de innentől egyre távolabb került attól az álmától, amit saját magának fogadott: orvos lesz belőle. Akkor azonban újabb csoda történt: hallott egy iskoláról, amit alapítványi támogatással tartanak fent, és ahol nem kell fizetni az oktatásért. Jelentkezett, és egyből fel is vették. A támogatás nagy része pedig tőlünk, Magyarországról érkezett.
„Arra tettem fel az életem, hogy segítsem a szegényeket, az özvegyeket, a gyerekeket – meséli Tshava. – Tanultam, tanultam, és tanultam. Sokszor nem tudtam mit enni, éhesen mentem iskolába, senki sem várt, amikor hazamentem, ennivaló sem volt. Kongóban csak egyszer esznek egy nap az emberek, de nekem sokszor ez is kimaradt. A szomszéd kertjében papayafák álltak, végül lopásra adtam a fejem. Az éretlen gyümölcsöt eldugtam, és napokat vártam, hogy végre ehető legyen. Amikor azonban néhány nappal később hazamentem, hűlt helyét találtam. Egyszerűen eltűnt. Az éhségtől és a csalódottságtól sírva fakadtam. Így talált rám a nővérem és a barátnője. Nem mertem elmondani, mi a baj, annyira szégyelltem, hogy loptam. Végül csak kiszedték belőlem, és nevetni kezdtek. Ők tették el a gyümölcsöt, hogy ne menjen tönkre, hogy valóban megérjen.”
Nyolc év az egyetemen
Tshavát rögtön felvették az egyetemre, és elég hamar kiderült, hogy a szorgalma átsegíti az akadályokon. A kongói rendszer egészére jellemző a korrupció, ez áthatja az oktatást is. Sok diák bukott meg azért, hogy vizsgadíjat lehessen bezsebelni tőlük, de Tshava tudta, neki nem lenne erre pénze, ezért úgy tanult, hogy ne tudják buktatni. Akár egy egész éve elúszhatott volna, ha lazít a szokásain.
Tshava az Afrikáért Alapítvány önkéntesével, Annával
„Újra felvenni egy tantárgyat, újra vizsgázni, és mindezért fizetni nem tudtam volna – vallja be a fiatalember. – A felsőoktatásban több korrupt tanár is akad, de én szerencsére ki tudtam őket kerülni. A tandíjamat az alapítvány fizette, és én bekerültem abba a csoportba, ahol a legjobbak voltak. Minket nem buktattak, nem piszkáltak. Kutatásokban segítettem, jobb keze lettem néhány tanáromnak. Volt egy nehéz vizsgánk farmakológiából. A 125 indulóból csak négyünknek sikerült, nekem a legjobban. De a maximális 20 pontból én is csak 15 pontot értem el. Olyan, hogy 100 százalék, a mi rendszerünkben elképzelhetetlen.
Az álmom az, hogy gyereksebész lehessek, jelenleg a Bethesda Kórházban és Vácon vagyok gyakorlaton. Kisebb dolgokat már rám bíztak, például egy seb összevarrását. És mindent megfigyelhetek. Hogy mit látok nagy különbségnek? Magyarországon a röntgen, a gyors laborvizsgálat és az ultrahang elérhető. Ott van a kórházban, egy másik kórteremben. Kongóban ezek a szolgáltatások nemcsak nagyon drágák, de eleve csak egy-két kórházat tudok, ahol vannak. Pedig a fővárosban 12 millió ember lakik. Ha erre a populációra mondjuk 4-5 gép jut, akkor el lehet képzelni, mennyi az esélye, hogy ha problémánk van, használják őket az érdekünkben.”
Kongóban a felsőoktatásban is csak az tudja meg, hogy sikerült-e a vizsgája, és milyen eredménnyel, aki fizet érte. Ott mindenért fizetni kell, és ez a szemlélet többszörösen jellemző az egészségügyi ellátásra.
Tshava vérnyomást mér egy magyar rendelőben
„Ha itt hal meg, nem lesz több betegünk!”
Az egyetem elvégzése után Tshava egy kis kórházban dolgozott. A Kongóban élő emberek nagy része az imához fordul, ha nem tud az egészségügyi ellátásért fizetni – bár a vallásos vezetők is szívesen veszik az adományokat. Egy alkalommal egy fiú az anyját hozta be, aki láthatóan nagyon rosszul volt.
„A rendszer nem veszi jó néven, ha valaki nagyon beteg. Mert ha ott hal meg, annak a híre gyorsan elterjed, és az orvosoknak sokáig nem lesz betegük. Akkor is ez történt. Igaz, fizetni sem tudtak, még a néhány dolláros kartoték kiállításért sem, nemhogy egy komolyabb kezelésért. Épp ezért sem a kollégám, sem az ápoló nem akarta megvizsgálni az asszonyt, csak azt hajtogatták, hogy menjen »jobb«, azaz drágább helyre. Reménytelen eset volt. Bennem azonban –nem először – felébredt a lelkiismeret, és minden tiltakozás ellenére megvizsgáltam. Alig bírt menni, fájt a karja, a válla. Nehezen lélegzett. Bonyolult és nehéz, bizonytalan kimenetelű esetnek tűnt. Aztán rájöttem, mi a baj. Magas vérnyomással küzdött, és már az agyvérzés határán állt. Olyan gyógyszert tudtam neki adni, amit adományként kaptunk, mintának, hiszen fizetni nem tudott. Szerencséje volt, hatott. Másnapra sokkal jobban lett, és az egész rokonsága beözönlött a kórházba, hogy csoda történt. Ami Kongóban luxusnak számít, az Magyarországon rutinbeavatkozás. Óriási a különbség.”
Tshava kint is fehér köpenyben jár, és sztetoszkópot hord a nyakában. Elneveti magát, hogy mindenhol ez az orvosi attribútum. Kongóban mindenki franciául beszél, de Tshava már birtokában van az orvosi latinnak, ezért magyarországi gyakorlata idején nem okoz gondot, hogy a műtétek során megértse, mi történik, mit várnak tőle. A szaknyelv és az angol pótolja azt a hiányt, hogy magyarul még csak a „szia” vagy a „köszönöm” megy neki.
Ami Kongóban luxusnak számít, az Magyarországon rutinbeavatkozás
Vakbélgyulladás mindenhol előfordulhat, azonban Tshava hazajában olyan betegségek is vannak, amiket mi már nem ismerünk, vagy nem küzdünk meg vele. „Vérvizsgálatnál a tífusz, a malária és az egyéb vérfertőzések kimutatása áll az első helyen. Az ebolával is harcolunk. Egy-egy nagy eső után a város nyomornegyedei szinte eltűnnek, az ivóvízellátással folyamatosan gond van. Nincs áram, vagy akadozik, ezért a házakban nincs hűtő, mosógép. Kiszámíthatatlan, mikor lehetne használni. Az a kórház, ahol én szeretnék majd dolgozni, még nincs készen. Alapítványi pénzből szeretnénk felépíteni, erre keresünk támogatókat.”
Kórház épül Tshavának és betegeinek
Az Othniel Általános és Középiskola és a La Providence Árvaház mellett a tervezett klinika fogja biztosítani a közel 58.000 lakosú Munganga városrész szegénynegyedében élő családok egészségügyi ellátását. A klinika a rendszeres, színvonalas és megfizethető egészségügyi ellátás hozzáférhetővé tétele mellett az életkörülmények javítását, valamint a szemléletváltoztatást és az egészségtudatos gondolkodás elterjesztését is céljául tűzte ki.
Kimondva-kimondatlanul
Miért támogassam az afrikaiakat, amikor itthon is sok a szegény? – hangzik el időről időre a kérdés. A támogatás céljáról hozott döntésünk azonban mindig autonóm és szubjektív. Mindenki egyéni indíttatása alapján döntheti el, kinek szeretne segíteni. Ugyanakkor a döntésnél fontos az is, hogy tudjuk, hogyan élnek távol Magyarországtól a támogatásra szoruló emberek, akiknek az életét – a távolság ellenére – már egy kis segítséggel is jobbá lehet tenni. Szegénység és szegénység között legtöbbször óriási a különbség: az afrikai szegénységet össze sem lehet hasonlítani az európaival. Ott abszolút szegénységről beszélünk, s nem relatívról. Ha egy európai gyermeknek például nincs számítógépe, de van mobiltelefonja, szegénynek számít – miközben Afrikában a legtöbb diáknak még tolla vagy füzete sincs. Nálunk az a család, ahol ritkán kerül hús az asztalra, szegénynek számít. Afrikában ugyanakkor az emberek többsége még egy falat kenyérhez sem jut egy nap, és gyermekek százezrei krónikusan alultápláltak. Szociális háló gyakorlatilag nem létezik.
