Elton Mayo ausztrál származású pszichológus és szociológus az 1920-as években azért végzett kísérleteket a chicagói Hawthorne Works elektronikai vállalatnál, hogy megtudja, milyen tényezők befolyásolják a termelékenységet. Tette mindezt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a titkos formula felfedezésével egyúttal fokozhassák is a dolgozók teljesítményét. Az azóta már ikonikussá vált kísérletben a fényviszonyok hatásával kezdték a vizsgálódást, de egy ponton rájöttek, hogy a külső körülmények változtatása nem igazán ad választ, ugyanis az egyes változóknál (például a munkaidő hossza, a szünet ideje) rendre inkonzisztens eredményeket kaptak – kezdeti teljesítménynövekedést és -visszaesést, stagnálást vagy ugyanolyan teljesítményfokozódást a kontrollcsoport esetében is. Kiderült, hogy a dolgozók teljesítményének kezdeti fellendülését maga a szituáció, vagyis a kísérlet okozta: Mayo és a kutatók megfigyelőként voltak jelen, ez a „megfigyeltség” pedig arra sarkallta a beosztottakat, hogy jobban teljesítsenek. De nem is ez a lényeg.
Az sokkal érdekesebb, hogy a pszichológia már korán kétélű fegyverré vált a munka világában: egyrészt persze a dolgozók mentális egészségének javítását tűzte ki célul, másrészt olyan eszköz lett a munkaadók kezében, ami segíthet „okosabban” kizsákmányolni a dolgozókat. Pontosabban segíthet, hogy a dolgozók zsákmányolják ki saját magukat.
Épp így fogalmaz Byung-Chul Han dél-koreai származású filozófus is, aki szerint
a modern kapitalizmus elérte, hogy szinte bármilyen ellenőrző autoritás nélkül facsarjuk ki magunkból a maximálison túli teljesítményt.
Michel Foucault nagy hatású biohatalom-koncepciójából kiindulva (melynek lényege, hogy az emberi test ellenőrizhetővé vált, és a termelési folyamatok legfontosabb eszköze lett) ő már pszichohatalomról beszél, vagyis arról a tendenciáról, hogy elménk (pszichénk, lelkünk, ahogy tetszik) lett az elsődleges termelőerő. Ez nyilvánvalóan összefügg a világ digitalizációjával és gépesedésével, hiszen ma már sokkal nagyobb szükség van éles elmékre, mint erős karokra. Nem véletlenül tapintható az egyre növekvő aggodalom, hogy a robotok és mesterséges intelligenciák elveszik majd a munkánkat – az olyan oldalakon, mint a Replaced by Robot? egyébként ellenőrizhetjük is, hogy mennyi félnivalónk van.
Fotó: Angel Navarrete/Bloomberg via Getty Images
De nem is kell részletezni Han filozófiáját ahhoz, hogy megértsük, miről beszél, hiszen már régóta a bőrünkön érezzük mindezt.
A munkaidő rég szétfeszítette a napi nyolc óra kereteit, és már senki nem lepődik meg, ha este, hajnalban vagy hétvégén kap e-mailt. A legrosszabb, hogy a legtöbben még válaszolunk is. Mivel állandóan magunknál tartjuk okostelefonunkat, tulajdonképpen mobil irodát rejtünk a zsebünkbe, amivel még egy nyaralás közepén is azonnal értesülünk a munkaügyekről. És visszatérve Han elméletéhez, a legszomorúbb az egészben, hogy erre kényszeríteni sem kell bennünket – épp elég a társadalmilag kondicionált bűntudat, ami automatikusan bekapcsol, ha nem töltjük elég „hasznosan” az időnket. Az elfoglaltság presztízskérdés lett, a munkánk már nem pusztán a pénzkeresés eszköze, hanem identitásunk alapeleme. És borzasztóan nagy árat kell fizetnünk ezért.
Megbetegítő munkahelyek
Idén májusban a WHO hivatalosan is mentális betegségnek nyilvánította a kiégést, definíciójuk szerint ez „olyan szindróma, melyet krónikus munkahelyi stressz okoz, amit nem kezelnek megfelelően”. A lépés mögött aggasztó társadalmi kórkép tárul fel, hiszen soha nem volt még ennyire egyértelmű, hogy a munkánk megbetegít minket. De ez nyilván nem meglepő: kezdjük ott, hogy
a modern ember többet dolgozik, mint valaha – ami azt illeti, egy friss kutatás szerint többet, mint a középkori jobbágyok.
Ráadásul a helyzet akkor sem lesz sokkal jobb, amikor végre elszakadunk a munkahelyünktől. Az American Psychological Association (APA) 2018-as felmérése szerint az amerikai felnőttek 21 százaléka érezte magát stresszesnek szabadnapjain is, 28 százalék pedig többet foglalkozott munkával a szabadidő alatt, mint amennyit tervezett volna. A munkánk ugyanis ma már túlzás nélkül életünk minden pillanatát, minden szegmensét átszövi.
A Szilícium-völgyben születő „jó fej” irodák közösségépítő programjai valójában csak azt akarják elérni, hogy az emberi kapcsolataink is az irodához kössenek, a versenyszféra felfelé vezető ranglétrája pedig épp olyan addiktív, mint a Candy Crush. A mohafalak és az ingyenesen használható Playstation hamis családiassága elhiteti velünk, hogy a munkahelyünk van értünk, de a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom fénykorában senkinek ne legyenek ilyen illúziói.
Első ránézésre a rugalmas munkavállalási lehetőségek, a részmunkaidő vagy a projektalapú munka is jó ötletnek tűnhetnek, de ezek – ahogyan Han is felhívja rá a figyelmet – csak bizonytalanságot szülnek a munkavállalóban. Mindeközben radikálisan teljesítmény-központú világunk elhitette velünk, hogy egyedül akkor teremthetünk értéket, ha teljesítünk, ráadásul teljesíteni is egyre nehezebb: fénysebességgel száguldó korunkban mindig jobb, eredetibb, kreatívabb, innovatívabb ötletekre és megoldásokra van szükség. És visszatérve Han filozófiájának kulcsgondolatára, saját kognitív kapacitásunk kiaknázását (vagy inkább kizsigerelését) önkéntesen végezzük, vakon bízva az uralkodó világrend helyességében és igazságosságában. Miközben elhisszük, hogy a munkánk lehet önmegvalósításunk terepe, szép lassan mindent feláldozunk érte.
A négynapos munkahét lenne a megoldás?
Egyrészt persze ki lehet szállni a mókuskerékből, a „slow life” jegyében vidékre vonulni és prezentációk összerakása helyett inkább a kecskefejéssel foglalkozni – láttunk is bőven az elmúlt években menedzserből lett gazdálkodókat. Ez azonban szélsőséges megoldás, ami nem működik mindenkinél, hiszen ezzel vállaltan a társadalom peremére szorulunk, egy sok szempontból megbélyegzett szubkultúra részeivé válunk, és elesünk a rendszer kényelmet biztosító előnyeitől, az életünket kibélelő fogyasztási cikkektől is.
Az biztos, hogy változásra van szükség, méghozzá radikálisra. Egyelőre úgy tűnik, két oldalról közelíthetjük meg a dolgot: próbálkozhatunk a dolgozók munkához való hozzáállásának átalakításával, vagy elkezdhetjük átszervezni a munkát. Az nyilvánvaló, hogy a másodiknak lenne látványosabb hatása, de elég valószínű, hogy inkább az elsőre van lehetőségünk.
Dúll Andrea környezetpszichológus nemrégiben elmondta az nlc.-nek hogyan néz ki az „egészséges” munkahely. „Olyat nem tudok mondani, hogy piros vagy lila legyen a fal, vagy a háromméteres belmagasság a jó választás, mert a környezetpszichológiai szemléletnek pont az a lényege, hogy nagyon gondosan le kell képezni az adott munkafolyamatot és a munkavállalót. Hisz egy startup cég adminisztrációja egész más, mint egy könyvelőiroda, egy negyvenes indiai IT-szakember egész mást szeretne, mint egy huszonéves amerikai. Akkor teszi jól egy vállalat, ha a munkafolyamatokat és a munkavállalókat megismerve hozzájuk idomítja a környezetet. Persze vannak alapvetések, például hogy a meleg fények jobbak, mint a hidegek, de az a jó, ha meg tud valósulni a személy–környezet-összeillés feltételrendszere. Fontos, hogy a munkavállalónak legyen kontrollja a környezete felett, érezze, hogy van ráhatása a környezet alakítására” – sorolta. A szakértő kiemel még néhány tényezőt, mint a személyes tér fontossága vagy a zöldkörnyezet jelenléte, de valljuk be, a Google híresen fantasztikus irodaházaiban is elég sok depressziós, szorongó és kiégett munkavállaló ül. Sőt!
Hiába van mászófal, ha 10-12 órát görnyedünk az íróasztalnál ülve (Fotó: Brooks Kraft LLC/Corbis via Getty Images)
A Google-höz hasonló nagyvállalatok és tech-startupok épp a „laza” és „otthonos”, rengeteg pszichológus közös munkájával megkomponált terekkel igyekeznek kompenzálni alkalmazottaikat az embertelen elvárásokért cserébe. És nyilvánvalóan kellemesebb kényelmesen kialakított munkakörülmények között dolgozni, de egy ponton már lehetetlen szeretni a teret, amiben napi 10-12 órát töltünk.
Az elmúlt években egyre többen hangoztatják, hogy az „egészséges munkahelyhez” a munka mélyebb, strukturális szintű átalakítására lenne szükség. Ennek egyik sarkalatos pontja a munkaidő átszervezése, melynek megoldását sokan a négynapos munkahetekben látnák. A San Franciscó-i Monograph szoftverfejlesztő cégnél például a szerda a „hétköznap hétvégéje”, vagyis a munkanapok közé beiktatott pihenő, ami a dolgozók produktivitását (ja igen, és közérzetét) hivatott javítani. „A hét közepe remek alkalom, hogy újraindítsuk az agyunkat, miközben bonyolult problémákon dolgozunk, így csütörtökön visszatérve meglesz a mentális erőnk, hogy tovább dolgozzunk” – mondta a cég egyik alapítója, Moe Amaya a Huffington Postnak. A Monograph döntése ma már távolról sem egyedülálló: az új-zélandi Perpetual Guardian tavaly bevezette a 32 órás munkaheteket úgy, hogy nem csökkentették a dolgozók fizetését, de még a híresen munkamániás Japánban is vannak cégek, ahol szünidővé nyilvánították a hétfő reggeleket. A munkaügyekkel foglalkozó brit Trades Union Congress szervezet az általános négynapos munkahét bevezetéséért kampányol, de Coloradóban és Oklahomában is vannak iskolák, ahol már bevezették a négy napba sűrített iskolaheteket. A négynapos munkahét támogatói elsősorban azzal érvelnek, hogy az új modellel pénzt takaríthatunk meg (gondoljunk mondjuk az irodák fenntartásának költségeire), ráadásul a munkavállalók lelki állapota is javulhat. És elég csak a közelmúltba néznünk, hogy lássuk, mennyire nem irreális elképzelésről van szó: nem is olyan régen még teljesen normálisnak számított hatnapos munkaheteket előírni, és óriási lépés volt, mikor Henry Ford 1914-ben napi nyolc órára csökkentette a munkát – ráadásul a bérek megemelése mellett.
De nem mindenhol működött az új beosztás: 2015-ben a programozással foglalkozó amerikai Treehouse vállalat bejelentette, hogy mostantól négynapos munkahetekkel, menedzserek felügyelete nélkül üzemelnek majd. Az alapító, Ryan Carson azonban alig egy év múlva visszavonta a döntést. „Rontotta a munkaerkölcsöt, ami azt illeti, rémes volt – mondta a GrowthLabnak adott interjújában. – Azt hiszem, lehet okosabban dolgozni, de nem hiszem, hogy nem kell keményen dolgozni” – mondta Carson, aki állítása szerint mostanában maga is 65 órás munkaheteket csinál végig.
Persze nem biztos, hogy Carsonnak van igaza. A Workforce Institute nyolc országot érintő felmérése szerint négy dolgozóból három szívesebben dolgozna kevesebbet öt napnál – ebben valószínűleg nincs semmi meglepő. És bőven vannak még olyanok, akik továbbra is kampányolnak a négynapos munkahét mellett: Aidan Harper, a londoni „4 Day Week campaign” (négynaposhét-kampány) munkatársa például azzal érvel, hogy a gyerekgondozási feladatokat megosztó fiatal párok számára sokkal praktikusabb ez a forma, hiszen így hatékonyabban tudják újraosztani a teljes állással és a fizetés nélküli élettel járó terheket.
David Graeber Bullshit Jobs: A Theory című könyve egy újabb érdekes szempontot vet fel. Szerinte egyre többen kezdik felismerni, hogy a modern munkakörök értelmetlenek, vagy legalábbis elég kevés értelmük van, ez pedig – kombinálva a ténnyel, hogy ennek ellenére is halálra kell dolgoznunk magunkat – motiválatlanná teszi a dolgozókat. Így a munkaidő csökkentése kompenzatórikus erővel hathat, bár kérdés, hogy önmagában mennyire képes javítani közérzetünkön.
Eric Blanc szociológus például a Vice-nak nyilatkozva elmondta, hogy erősebb és jobb szakszervezetekkel kellene védeni a dolgozók jogait, sőt ő kimondottan ellenzi, hogy a kiégés mentális betegséggé emelésével egyéni pszichológiai gondot csináljunk egy társadalmi gyökerű problémából. Pedig nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre csakis rajtunk áll, belepusztulunk-e a munkánkba.
Rajtunk is múlik
Mivel a kiégés szinte járványszerűen érinti a lakosságot – kiváltképp az úgynevezett millenial generációt – egyre több önsegítő könyv, wellnessprogram és meditációs app igyekszik a segítségünkre sietni. Ez mind szép is jó, de valójában csupán házi gyorssegélyként szolgálnak, hiszen a munkahelyünk működését nem igazán tudjuk megváltoztatni. Az is kérdéses, mennyire hasznos, ha az életmódcikkek tanácsait követve eltökéljük, hogy este nyolc után és hétvégéken már nem nézzük meg az e-mailjeinket, hiszen nem biztos, hogy (más munkamorál mentén működő) munkatársaink és főnökeink tolerálni fogják ezt. Ettől függetlenül persze érdemes törekedni: a meditáció és a mindfulness bizonyítottan jó módszerek az érzelemkezelés javítására és a szorongások csökkentésére. Ha megoldhatónak találjuk, szintén segíthet, ha több időt töltünk a szabadban, vagy ha leszokunk az állandó mobilnézegetésről. És persze ha megengedhetjük magunknak, hogy két hétre elutazzunk, és teljesen letegyük a munkát, tegyük meg!
Egy dologban azonban valódi felelősségünk van: ne tegyük még rosszabbá saját helyzetünket.
Ebben a teljesítményorientált, elképesztő tempót diktáló társadalomban könnyen úgy érezhetjük, hogy kötelező elfoglaltnak lenni, hogy a túlórázás, a rengeteg munka alapvető emberi erénnyé vált. Ez a rendszer kitaszítja a „semmittevőket”, ezért rettegve próbáljuk elkerülni, hogy minket is annak nézzenek. Épp ezért már az is rengeteget számíthat, ha mindezt tudatosítjuk, és megpróbálunk nem állandóan a munkánkról panaszkodni. Ezzel ráadásul nemcsak a saját közérzetünkön javíthatunk, de kis szerencsével embertársainkat is kevésbé fogjuk majd nyomasztani.
