Autista kisfia után Down szindrómás kislányt fogadott örökbe Rosenfeld Ildikó, aki ha teheti, minden percét a gyermekeivel tölti. Marci tizenéves autista kisfiú, aki ugyan ép értelmű, de elég nehezen alakít ki társas kapcsolatokat. Vele ellentétben az ötéves Eszter, aki kromoszóma-rendellenességgel született, kifejezetten kíváncsi, nyitott természet.
Szerethető és természetes
„Úgy indult a történetem, hogy barátnőm magához vett egy Down-szindrómás kisfiút. Babalátogatóba mentem hozzá, és én ekkor már nagyon vágytam újra babára. Valahogy annyira szerethetőnek és természetesnek tűnt az egész! A látogatást követően utánaolvastam, hogy mivel jár egy ilyen kisgyerek nevelése, és egyre inkább nyitottam az ötletre, hogy mi is fogadjunk így örökbe.
Közvetlenül az örökbefogadás előtt ráadásul volt egy komoly műtétem is a Crohn-betegségem miatt, majdnem ott is maradtam a műtőasztalon. Ez fizikailag és érzelmileg is nagyon megviselt. Előtte vetélésem is volt, ami után két lombikkal is próbálkoztunk, szóval tényleg mindent megtettünk egy babáért, de sajnos nem sikerült. Így ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak.”
Ildikó és férje felvette a kapcsolatot Steinbach Évával, aki a Down Dada Sorstárs Segítő Szolgálatot vezeti. Ő megnyugtatta őket, mondván, sokféle fejlesztéssel nagy sikereket lehet elérni ezeknél a babáknál.
Ildikó és családja (Fotó: magánarchívum)
Ildikó férje kezdetben nem igazán fogadta jól a felesége ötletét, mert ő is sokat aggódott Eszter jövője miatt, de hamar megváltozott a hozzáállása. Már egész korán, csecsemőként is sokat törődött vele, sokat kelt fel hozzá ő is éjszaka.
Két életfeladat egyben
Ekkor már volt egy idősebb gyermek a családjukban, az autista Marci, ezért önmagában egy betegség nem volt riasztó tényező. Pedig még a háziorvos is ijesztgette Ildikót, hogy felelőtlen volt, mert egy Down-os gyereknél rengeteg kiszámíthatatlan kezelés adódhat, és örüljenek, ha járni megtanul majd a gyermek. Kisfiuk, Marci ugyan ép értelmű, de szociálisan eléggé visszamaradott, hideg típus, Eszter pedig pont a fordítottja, érzékeny gyerek.
Először nevelőszülőségen gondolkodtunk, de aztán belevágtunk az örökbefogadásba. Ez az úgynevezett családba fogadással indult, úgyhogy egy évig nagyon aggódtunk, hogy az eredeti szülők bármikor visszakérhetik a gyermeküket, de szerencsére ez nem történt meg.
Eszter enyhe fokban érintett. „Ennek örültünk, de sosem volt különösebb elvárásunk felé. Már egész pici kora óta fejlesztjük, és nem szeretnénk lehetetlent kívánni tőle. Öthetesen hoztuk haza, még három kiló sem volt… Az addigi teljes életét kórházban töltötte, így nagyon hozzászokott a kiságyhoz. Amikor hozzánk került, gyors fejlődésnek indult, és beszélni is időben kezdett.”
„Nagyon aggódtunk, hogy az eredeti szülők bármikor visszakérhetik Esztert” (Fotó: magánarchívum)
Eszter ma már szegregált oviba jár, autistákkal együtt, mert szülei féltették, hogy csúfolni fogják. Most azonban azt tervezik, hogy intézményt váltanak, mert kimagaslik a társai közül, és félő, hogy nem tud igazán fejlődni, ráadásul az autista kicsik nagyon mások.
Egy laikus számára persze még mindig kérdés, hogy miért ebben gondolkodtak, pláne úgy, hogy fiukkal is voltak már kihívásaik. „Marci normál oviba és suliba járt, nála nem voltak komoly gondok. Annyi látszik a betegségéből, hogy nehezen viseli a szurkálódást, nem társasági, nagyon magába forduló. Viszont vele is sok fejlesztésre jártunk, így annak a menetét már ismertem, ettől nem tartottam, hogy fogom viselni” – mondja Ildikó.
Párjával egyébként épp akkoriban házasodtak: épphogy csak hazavitték Esztert, négy napra rá következett az esküvő. Közben egy év alatt minden papírt elintéztek, minden tanfolyamot elvégeztek. Egy év múltán a végleges lemondást is megírták a szülők. Eszti keresztnevét megtartották, és adtak neki ők is egy nevet, a kislány így lett Eszter Lotti.
Első lépések
„Nagyon nehéz időszak volt az első pár hónap, féltem attól, hogy azért sír ennyit, mert nem tud elfogadni engem anyukájának. Ráadásul eléggé hasfájós baba volt. Nehezen szokta meg azt, hogy kézben is tarthatom, nem kell egyedül az ágyban lennie. Marci szerencsére nem volt féltékeny, jól fogadta a testvérét, még a pelenkázásban is segített. Most is jó a kapcsolat köztük, sokat játszanak, birkóznak egymással. Marcinak nem volt könnyű, mert ő még az előző kapcsolatomból született, és az apukájának a következő partnerével hármas ikrei születtek, így egyszerre jó sok testvére lett. A mostani páromnak pedig tulajdonképpen két új gyereket kellett egyszerre elfogadnia. De ő Esztire is úgy tekint, mintha én szültem volna.
Azért volt jó oldala is, hogy így alakult az élet… A szülés körüli fájdalmakat nem kellett átélnem, sem stresszelnem egy esetleges rendellenesség miatt. Mi előre tudtuk, hogy mit vállalunk.
Ildikó csak akkor posztolt először a kislányról a Facebookon, amikor már biztossá vált, hogy velük maradhat. E bejegyzés nyomán megtalálták őket Eszti eredeti rokonai, akik felismerték őt. „Épp fejlesztésen voltam vele, és amikor kijöttem az óráról, egy háromoldalas, kézzel írt levél várt rám. A nagynénje leírta, hogy sokat álmodik Eszterrel, és nem tudja elfogadni, hogy így alakult a sorsa. Az örökbe adás az ottani családi kapcsolatokat is elmérgesítette. Majd hozzátette, hogy csak meg akarja köszönni nekünk, hogy örökbe fogadtuk Esztit. Nem akartam elvenni tőle azt az élményt, hogy találkozhassanak, és nem bántam meg, mert azóta is jóban vagyunk.”
Azt sajnálják csak, hogy kevés felnőtt van a kislányuk körül, mert mind Ildikónak, mind a férjének kevés olyan rokona van, akire számíthatnak.
Ildikó és Eszter (Fotó: Károly-Rajki Edith)
Kicsiként több fejlesztésre kell vinni Esztert, és intenzív odafigyeléssel jár egy ilyen vállalás, de az édesanya szerint megéri a ráfordított energia, jó látni, mennyit változott már mostanra is a kislány. Azt remélik, hogy egyszer akár önállósodhat is. „Vannak jó lakóotthonok, ahova be tud költözni felnőttkorában, de hétvégére onnan is hazajöhet. Ha mi már nem leszünk, akkor az lesz az otthona, ahol foglalkoztatni is tudják, ami megnyugtató.”
Ildikó azt mondja, ha valami nehéz ebben, az annak elfogadása, hogy nem tudja mindig mindenkitől megvédeni a két gyermekét, legfőképp Esztert, hiszen ő az, akin látszik is a különbözőség. Ő nem ijed meg senkitől, de épp emiatt könnyebben meg is bántják. Mindent összevetve azonban Ildikó azt mondja, vágyik rá, hogy még egy hasonló kislányt örökbe fogadjon, csak tart tőle, hogy férjével ketten nem győzik.
„Eszter annyira szorgalmas, nyitott, tanulékony, hogy tudom, sok mindent el fog érni az életben, nagyon büszkék vagyunk rá! Az én apukám azonban még dolgozik, az anyukámmal meg nem jó a kapcsolatom, így nehéz további gyerekekben gondolkodni. Esztit így is délben elhozom az oviból, ezért szabadidőm sincs sok. Marci szerencsére már nagyfiú.”
Sok év nagy pillanatai
Steinbach Éva évek óta segíti a Down Alapítványt munkájával, ő az, aki az örökbefogadásokat intézi, ráadásul személyesen is érintett, hiszen Down-szindrómás gyermekét elveszítette. Általában a szülők szokták megkeresni őt, amikor „Down-babájuk” érkezik, és ilyenkor érthető módon ijedtek, tanácstalanok, és csak tájékozódni szeretnének. Éva hangsúlyozza, hogy már a születés pillanatától lehet hívni a szolgálatukat, akár megtartanák a babát, akár nem.
Az ő érintett kisfia hetedik gyerekeként született, sajnos szívrendellenességgel. Peti négy műtéten esett át, hároméves korában mégis elvesztették. „Az ő élete rengeteg tapasztalatot is adott nekem, úgyhogy valóban tudom, mire lehet számítani ilyen helyzetben. Sok jó embert ismertem meg már így, és rengeteg szülőt jó irányba változtatott meg, hogy sérült babájuk született. A fiam születése után lettem a Down-dada szolgálat tagja, először önkéntesként, majd később főállásban is ez lett a munkám. Olyan szerencsések voltunk, hogy Peti után született még egy gyermekünk, Kamilla, azért az sokat segített.”
Steinbach Éva (Fotó: Károly-Rajki Edith)
Éva intézte annak idején Ildikóék örökbefogadását is. „Az apa hívott fel, hogy született egy babájuk, és nem szeretnék megtartani. Ráadásul ők külföldön éltek, tehát még bonyolultabb volt a folyamat. Találkoztam velük, és beszélgettünk a félelmeikről. Ennek nagy jelentősége van, mert az esetek harmadában a szülők meggondolják magukat.” Neki ez a legnagyobb sikerélmény, hiszen a gyerekeknek az a legjobb, ha az eredeti családjukban nőhetnek fel.
Éva a nehézségek között említi, hogy sokszor érzi azt: az egyik fél hazavinné a gyereket, de a másik nem (általában az apák fogadják el nehezebben a helyzetet; „vagy én, vagy a baba” – fogalmazott egyikük). Ilyenkor jobb, ha várnak egy kicsit, érlelik a gondolatot, hogy igazán közös döntés szülessen.
A hétköznapi örökbefogadáshoz képest abban is nagyban különböznek ezek az esetek, hogy a szülők sokszor jó anyagi körülmények között élnek, gyakran felsőfokú végzettségűek. Általában várt gyerekekről van szó, tehát elméletben jó helyük lenne a családban.
Azért is jó, ha már az elején találkoznak Évával a szülők, mert ha egy ilyen kisgyerek bekerül az állami intézményrendszerbe, akkor nehezebben jut el egy családhoz, akár évek is eltelhetnek addig. Egy csecsemőt viszont szívesebben fogadnak a jelentkezők.
Az örökbefogadóknál tipikus, hogy már van gyermekük, és általában találkoztak az ismeretségi körükben Down-esettel, ezért bátrabbak, nyitottabbak. Persze van, akinek egy másik tényező is számít: aki sérült kisgyermeket is vállal, annak kevesebbet kell várnia. Kezdhet csupán „családba fogadással”, ráadásul itt az egyedülállókat is szívesebben látják. A két család tarthatja is a kapcsolatot, ha igénylik. „Emlékszem Ildikóra. Az elején annyira félt, hogy visszakérik a gyereket, hogy minden telefonhívásomnál összerezzent. Pedig itt nem volt mitől tartani.”
Éva kisfia, Peti (Fotó: magánarchívum)
Persze ennyi idő után akad emlékezetes történet bőven. „Volt egy édesanyánk, akinek hármas ikreiből az egyik Down-szindrómával született, ráadásul már volt egy gyermeke, így összesen négyről kellett volna gondoskodnia. Kevés segítsége volt, kis faluban, mindentől elzártan éltek. Végül arra jutottak, hogy a beteg kislányt örökbe adják. Rettenetesen szenvedett a lelkiismeret-furdalástól.
A kisgyerek szerető családba került, de sajnos egyéves korában meghalt. Édesanyja számára természetes volt, hogy elmegy a temetésre. Odamentem hozzá, és megnyugtattam, hogy jól döntött, mert jót akart a gyereknek, és mindent megtett, amit tehetett érte.
De sosem felejtem el azt a fiatal lányt sem, aki azzal keresett meg, hogy valószínűleg van egy Down-szindrómás fiútestvére, akit örökbe adtak. Csak arra emlékezett, hogy amikor megszületett a testvére, nem hozták haza a kórházból, és az anyukája folyton sírt. Később azt hitte, hogy csak beképzelte az egészet… Végül valóban megtalálta az öccsét és a családot, amelyik örökbe fogadta. Akkor kicsit megnyugodott, hogy jó helye van a testvérének.”
Károly-Rajki Edith
