Igen, inkább elfordítottam a fejem, amikor oda kellett volna lépnem; inkább nem tettem fel a kérdést, amikor meg kellett volna kérdeznem; és amikor meg is tettem, inkább belenyugodtam a válaszba, mely szerint köszöni, nincs szüksége segítségre, pedig tudtam, ez nem igaz. Így szerepeltem én le egykor, amikor üvöltöttek vele, amikor megfenyegették, hogy kizárják a lakásból. Lehet, ma már másként döntenék, de azt is tudom, hogy akkor sok minden kötötte meg a kezemet, a vélt vagy valós eszköztelenségem, a félelem, a tudás arról, kinél is van az erőfölény. Hogyan tudjuk megfordítani mindezt mi, szemlélők, hogy cselekedni is képesek legyünk? Hát, ennek is próbálok én most utánajárni, miközben a családon belüli erőszak és a bántalmazás aktuális témáját újabb szempontokkal járjuk körbe két pszichológus szakértőnkkel.
Mi történt Stockholmban?
Bűnözők egy bankrablás során alkalmazottakat ejtettek túszul 1973-ban. A több mint 130 órányi fogva tartás során olyan erős és speciális kötődés alakult ki, hogy az áldozatok igyekeztek megakadályozni a kiszabadításukra szervezett rendőri akciót, később pedig gyűjtést szerveztek korábbi fogvatartóik jogi képviseletére azok büntetőperében, melynek során meg is tagadták az ellenük való tanúskodást. A tünetegyüttest elsőként ekkor írták le, innen származik a pszichológiai jelenség elnevezése.
Túszok és bántalmazottak – ami közös, és ami nem
„Emlékszem, arra gondoltam, igen kedves, hogy megengedte, hogy elhagyjam a páncéltermet.”
Részlet az egyik stockholmi áldozat visszaemlékezéséből, akit egy hosszú kötéllel kikötve rövid sétára engedtek fogvatartói az épületben
„Neki se könnyű, rajta van az egész család eltartásának a felelőssége. Nagyon szereti a kislányunkat és engem is. Pillanatnyi zárlat lehetett a fejében, amikor azt a széket felemelte.”
Egy gyeden lévő nő szavai, akinek a szemöldökét össze kellett varrni férje bántalmazása következtében
„A stockholmi túszdráma esetében a foglyok – három nő és egy férfi – másként reagáltak, mint a kívülállók szerint elvárható lett volna – mondja Ivánovics Petra felnőtt klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, a Soulwell Pszichológiai Magánrendelő szakmai vezetője. – Hiszen ahogy láttuk, elutasítás helyett védeni kezdték fogvatartóikat. Úgy tapasztaljuk, a bántalmazást elszenvedőknek csak egy része számol be hasonló tünetekről. A stockholmi fogvatartottak megpróbálták megmagyarázni, indokolni és ezzel elfogadhatóvá tenni a velük szemben elkövetett erőszakot, felmenteni az elkövetőket a felelősség alól. Ez a motívum sok esetben megjelenik a családon belüli bántalmazás esetében is: »Sokat dolgozik, és csak a munkahelyi feszültséget vezeti le, amikor odacsap«; »Nem tehet róla, az ital beszél belőle«. A traumás kötődés akkor jelenik meg, amikor az áldozat azonosul a bántalmazó nézőpontjával, és ennek következtében empátia alakul ki benne iránta.”
Elszigetelve a világtól, elszigetelve a segítségtől
„»Már megint mit csináltál?« Ez volt a saját anyám első kérdése, amikor a férjem eltörte a karomat.”
Egy kis, zárt közösségben élő bántalmazott nő szavai
„Jogász, pontosan tudja, meddig mehet el, és hónapokig a legjobb barátnőm sem hitte el, mi folyik nálunk, hogy nem tarthatok magamnál pénzt, mondván enni, inni kapok, meg amúgy sem tudok bánni a pénzzel.”
Egy ügyvédfeleség szavai, akinek férje a saját bankszámlájára utaltatta a nő fizetését
„Nagyon fontos, hogy megváltoztassuk azt az általános köznapi gondolkodást, mely szerint a bántalmazott bármikor elmehetne, ha akarna, ugyanis ezt számos tényező befolyásolja – szögezi le Ivánovics Petra. – Elsősorban a saját testi és lelki biztonságuk védelme, aminek fenyegetettségét az áldozatok tudják csak felmérni igazán.”
Valóban minden bántalmazást segítő szakember, akivel beszéltem, megerősítette: fogadjuk el, hogy az áldozat ismeri a legjobban bántalmazóját, ő tudja felmérni a legjobban, meddig képes elmenni, s ha ő azt mondja, „egyszer úgyis meg fog ölni”, ezt vegyük komolyan, semmiképpen se intézzük el egy „á, ugyan már”-ral. Ez nagyon fontos.
Jelenet a Farkasnász című filmből
„De sok oka lehet még, hogy az áldozatok miért maradnak benne egy bántalmazó kapcsolatban. Szerepe lehet ebben saját számtalan ambivalens érzelmüknek, a szégyen és megalázottság érzésének, a bosszútól való félelemnek, az alacsony önértékelésnek, az esetleges szülői függőségnek, azaz a gyermekekről való gondoskodás vállalásának. Ezek éppúgy jelen lehetnek, mint az egyedülléttől való félelem. Az alacsony önértékelés kialakulása sok esetben jelen van: a bántalmazó azt erősíti az áldozatban, hogy az nem képes nélküle élni, és hogy nélküle nem boldogulhat. Ez nagyban hozzájárul az áldozat által megélt tehetetlenség érzéséhez.
A megfigyelők szerepe is hozzájárul ahhoz, hogy az áldozat úgy érezheti, a környezete jóváhagyja a bántalmazást, mivel nem jeleznek vissza, vagy sok esetben az áldozatot hibáztatják, esetleg nem veszik komolyan, és ezzel segítik az elszigetelődését. Ha azt tapasztalja, hogy hiába kér segítséget a környezettől, az megerősítheti abban, hogy nincs értelme cselekedni, és nincs esély megszabadulni az erőszaktól.”
És téves azt gondolnunk, hogy a rendőrség kihívása mindent megold. Sok áldozat nagyon is tisztában van vele, milyen veszélynek lesz kitéve, ha a bántalmazót hazaengedik, vagy távoltartása nélkül távoznak a rendőrök, és ez szintén elbizonytalaníthatja a segítő szándékú szemlélőket.
Ahogyan azzal a tévhittel is régen le kellett volna számolnunk, hogy csak bizonyos társadalmi rétegekben találkozhatunk erőszakos kapcsolatokkal. Ezek ugyanis mindenhol jelen vannak.
„Noha a felmérések valóban bizonyítják, hogy az alacsony iskolai végzettség, a rasszista kirekesztés, az önálló kereset hiánya, a rossz munkaerőpiaci helyzet kiszolgáltatottabbá teheti az áldozatokat, a magasabb státuszú, iskolázottabb rétegekben is éppen úgy előfordul bántalmazás, csak itt az elkövető több erőforrással bír, kifinomultabb bántalmazási technikákat alkalmazhat. Az is igaz, hogy a kilépésre az előnyösebb társadalmi helyzetben élőknek van nagyobb esélyük, de a szégyenérzet ugyanúgy meggátolhatja őket a segítségkérésben.”
Ebből a körhintából egyedül nincs kiszállás
„Minden veszekedés, karkicsavarás után rózsákkal szórta tele a hálószobát, mondd, hát hogy hagytam volna el?”
Részlet egy évekig bántalmazott nő visszaemlékezéséből
„Mindig azt mondta, egy elmebetegnek soha sem ítélnék oda a gyereket.”
Egy depresszióval élő, bántalmazott nő szavai
„A bántalmazás kialakulása, fennmaradása általában bonyolult folyamat, többféle magyarázó elmélet létezik rá a pszichológián belül – ezt már Kepics Zsanett gyermek- és ifjúsági klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus mondja. – Főleg az áldozatokról van több információnk, hiszen jellemzően ők kérnek terápiás segítséget.”
Egy gyereknél nem merül fel kérdésként, hogy miért marad benne a bántalmazó helyzetben, azonban felnőttek esetén igen. „Lenore Walker pszichológus éveken át tanulmányozta a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját. Az ő nevéhez köthető »az erőszak ciklusa« fogalom. Szerinte a bántalmazó kapcsolat egyfajta ciklikus mintázatot követ, amelyen belül három jól elkülöníthető szakasz figyelhető meg: az első a feszültség felgyülemlése, a második az erőszakkitörés, a harmadik pedig a »mézeshetek«. A feszültség felgyülemlése idején a kapcsolatban sűrűsödnek a súrlódások, a bántalmazó mindenben hibát talál, ilyenkor a partner igyekszik óvatos lenni, megfelelni a másik elvárásainak, hátha ezzel csökkenthető a feszültség. Azonban a feszültség általában fokozódik az erőszak kitöréséig, ami lehet szóbeli vagy testi bántás, a pofontól egészen a szexuális erőszakig. Ezt általában egy mély megbánás követi, amikor a bántalmazó bocsánatot kér, kedvesen és szeretetteljesen viselkedik, ajándékokat vesz, fogadkozik, hogy megváltozik. Ez a szakasz így a »mézeshetek« elnevezést kapta. Ilyenkor az áldozat reménykedik, hisz a bántalmazónak. Walker szerint ez a három szakasz ismétlődik körforgásszerűen a bántalmazó kapcsolatokban, miközben egyre sűrűsödhetnek, és egyre agresszívabb formában jelenhetnek meg az erőszakkitörések. Ahogy telik az idő, akár el is maradhat a harmadik, az enyhülés szakasza.
Jelenet a Farkasnász című filmből
Tehát látjuk, a »miért marad az áldozat?«, kérdésre a válasz szintén sokféle. Egyrészt ha már belekerül ebbe a körbe, adhat reményt a »mézeshetek« szakasz, reménykedhet, hogy valóban megváltozhat a partner. Ugyanakkor retteghet attól, hogy mi történhet, ha megpróbálja elhagyni a bántalmazót. Ez nem irreális félelem, hanem nagyon is valóságos. A szakítási-válási szándék bejelentésével az erőszak általában eszkalálódik. Ha sikerül is a szakítás, az ezt követő két év még egy veszélyes időszak lehet. Tehát hogy miért nem megy el a bántalmazott, annak lehet nagyon is reális oka, hogy fél a következményektől, a partnere zaklatásától, sőt attól, hogy megölik. Az is lehetséges, hogy egyszerűen nincs hova mennie. Így az elsődleges, hogy az áldozat a külső okokra kapjon, találjon megoldást. Ugyanakkor a bántalmazásnak van nagyon sok lélektani következménye is: poszttraumás stressz-szindróma, depresszió, szorongásos zavarok, önértékelési problémák alakulhatnak ki, amelyek mind-mind további akadályai lehetnek a hatékony segítségkérésnek. Gyakran előfordul, hogy a bántalmazó kapcsolatban élő felnőtt már korábban, gyermekkorában is bántalmazva volt.”
Nemzedékről nemzedékre szálló pofonok
„Ha rossz jegyet vittem haza, anyám napokig nem szólt hozzám, ez jobban fájt a pofonoknál.”
Részlet egyszülős családban felnövő, egykor bántalmazott gyerek visszaemlékezéséből
„»Szigorú vagyok, de igazságos.« Rendre e mondat után csatolta le a nadrágszíját, és én elhittem, hogy igaza van.”
Egykor bántalmazott gyerek szavai
„A gyermekkori bántalmazás azért különösen súlyos, mert ilyenkor a fejlődő személyiséget éri a trauma – folytatja Kepics Zsanett. – Ennek kapcsán érdemes elmondani, hogy többféle bántalmazási forma létezik a verbálistól a fizikain át a szexuálisig, de gyerekeknél az elhanyagolás is ide tartozik, ami megágyazhat más bántalmazási formáknak. Emellett traumatizáló lehet az is, ha valaki csak szemlélője a bántalmazásnak, például családon belül az, ha a gyermek tanúja a szülők közti, vagy a testvére bántalmazásának.
A családon belüli bántalmazás során a gyermek attól szenved el bántást, akihez kötődik, akitől függ, akinek gondoskodnia kellene róla. És a bántalmazásnak hatása van a személyiségfejlődés összes területére: a kötődésre, az érzelemszabályozás készségére, a bizalomra, a biztonságérzetre, az önmagáról és másokról alkotott képére, ezek mind-mind sérülhetnek. Mivel az a személy bántja, akitől függ, akitől szeretetet kellene kapnia, gyakran lehasítja ezt a bántalmazó képet a felnőttről, és magát hibáztatja. Hiszen egocentrikus a gyermekek világképe, azt gondolja, amit egyébként a bántalmazó gyakran meg is erősít, hogy azért bántják, mert ő rossz, mert ő tehet róla. Kialakul önmagáról egy nagyon negatív kép, hogy ő rossz, és rendjén van, ha őt ezért »megbüntetik«. Ha az elsődleges kötődési személy a bántalmazó, és nincs egy erős, biztonságos kapcsolatot nyújtó személy a gyermek életében, akkor lehetséges, hogy ezt a kötődési mintát viszi majd tovább felnőtt kapcsolataiban: nagyon leegyszerűsítve lehetséges, hogy újra áldozattá válik, de lehet, hogy bántalmazó lesz. Így adódhat tovább akár generációkon keresztül a bántalmazás.”
Ki segít a segítőnek?
„Nagyon felszabadító érzés volt nekem is, amikor már nem csak titokban leveleztünk, hanem nyíltan beszéltünk arról, hogy nem akarjuk tovább kiközösíteni őt.”
Egy középiskolás szavai, akinek egyik osztálytársát hosszan kirekesztette a közösség
„Soha, de soha nem tehetek fel egy bántalmazott nőnek így kérdést: »Miért verte meg a férje?«, mert ezzel azt mondom, lehet erre elfogadható indok… Ennek a megértése hozott nekem áttörést abban, hogy éreztetni tudjam az áldozattal, én érte ülök itt.”
Egy rendőrségi alkalmazott szavai, aki bántalmazási ügyekben is eljár
Visszatérve a beszélgetésünk elejére: nekem mint jelenlévő szemlélődőnek mi a felelősségem? Mit tegyek, mit tehetek, mi lehet az első lépés?
„A legfontosabb, hogy kerüljük az áldozathibáztatást – mondja Kepics Zsanett. – Senki sem érdemli meg, hogy bántsák. A bántalmazás kapcsán manapság egyre nagyobb felelősséget tulajdonítanak a szemlélőnek. A passzív megfigyelő, aki nem lép közbe, ha bántalmazást lát, passzivitásával legitimálhatja a bántalmazást. Ugyanakkor nyilván nem minden esetben egyszerű közbelépni, a szemtanú félhet attól, hogy őt is bántás érheti, tehát fontos feladat lehet a szemlélők megerősítése is. Ha például egy munkahelyi vagy iskolai bántalmazó helyzetben összefog egy közösség, közösen képviselhetnek egy olyan normát, amiben nem elfogadott a bántalmazás.”
De tudjuk, ez csak egy lépés.
