Azon már meg sem lepődöm, ha az állami egészségügyben fel sem veszik a telefont a betegelőjegyzésen. Azt viszont még nem szoktam meg, hogy a magánorvosi ellátásra is hónapokat kell várni.
Új népszokás terjed mifelénk: ha valaki megbetegedik, már nem is az az első kérdés, hogy hogy érzi magát, hanem az, hogy talált-e orvost, és hogyan, árulja el rögtön, de főleg adja meg az elérhetőségét. Az orvoshiány Magyarországon már-már legendás, szinte mindenkinek van egy rémtörténete, hogy hogyan nem jutott el orvoshoz. Meggyógyult, meghalt, vagy éveken át hordozta a betegségét, ez a három lehetőség van.
Én ezeket a rémtörténeteket eddig a győztesek pökhendiségével hallgattam, mert egyrészt makkegészségesek vagyunk, másrészt konkrét és kidolgozott stratégiám volt arra az esetre, ha véletlen mégis beütne egy betegség. Az egyes számú terv az volt, hogy felkeresek valakit a családban, illetve a barátnőim között fellelhető, számos orvos közül, aki természetesen soron kívül és azonnal megoldja a dolgot. A B terv pedig, hogy ha a hozzám közelállók közül senkinek sem vág a szakterületébe, akkor magánúton vesszük igénybe az ellátást, magyarul: fizetünk érte. Mindegy, a végeredmény ugyanaz, pikkpakk kezelésbe vesznek, és meggyógyulunk.
Egészen addig így gondolkodtam, amíg – nem tudom szebben mondani – sorozatban a bilibe nem lógott a kezem, és fel nem ébredtem.
A valóságban nincs itt már gyors és gördülékeny magánorvosi ellátás sem, sőt a fizetős ellátásra is szinte ugyanannyit kell várni, mint az államira, ha egyáltalán sikerül bejutni, de ma már arra sem vennék mérget.
Szeptemberben iskolafogorvosnál járt a gyerek, fogszabályozást írtak elő neki. Gondoltam, essünk túl rajta gyorsan, fel is hívtam az egyik rendelőt, ahol ilyesmivel foglalkoznak. Kaptam is időpontot: februárra. Öt hónap múlva. Mondták, hogy sajnos sok a beteg, de nem baj, végül is nem az életéről van szó. Lényeg, hogy vigyek beutalót a gyerekorvostól, mert akkor, 18 éves kor alatt társadalombiztosítási támogatás jár rá, így 160 ezer helyett 40 ezer forintból meg is ússzuk.
fotó: getty images
Eljött a február, elmentünk a rendelésre a megadott időpontban. A váró dugig tele volt, de legalább a betegirányító nagyon profin belőtte, hogy nagyjából egy óra múlva kerül ránk a sor, addig nem is kell ott ülnünk. Egy óra múlva visszamentünk, tényleg behívták a gyereket, beültették a székbe, belenéztek a szájába, mondták, hogy kérjünk időpontot röntgenre, viszontlátásra.
Másfél perces vizsgálatra vártunk öt hónapot plusz egy órát, két hónap múlva kaptunk időpontot a röntgenre, majd ahhoz képest egy hónap múlva egy újabbat, amikor már lehet, hogy csinálnak is valamit a gyerek fogával.
De legalább ingyen volt (eddig).
Gyerekszemész orvost sem lehet találni
Másfél évvel ezelőtt a fiam egyik tanára szólt, hogy a biztonság kedvéért jó lenne megvizsgáltatni a gyerek szemét, de ne akárkihez menjünk, hanem ajánlott egy szakembert, aki a gyanús tünet specialistája. Kértem a doktornő kórházi rendelésére egy időpontot, és hatalmas szerencsénkre, két és fél hónap múlva már kaptunk is egyet. Kicsit ideges lettem, hogy ennyi ideig kell várni: mi van, ha tényleg beteg a gyerek, és az orvoshiány áldozatául esik, de hát akkor még nem tudtam, hogy már azzal is hatalmas szerencsém volt, hogy egyáltalán felvették a telefont a betegelőjegyzésen.
A gyereknek szerencsére nincs nagy baja, de azért jó lenne fél év múlva újra látni – mondta a gyerekszemész. Be is véstem a naptáramba február elejére, hogy „szemészetet hívni”, így, ha a szokásos két és fél hónap múlva kapunk időpontot, akkor is jók vagyunk. Februárban elkezdtem telefonálgatni, eleinte békésen, aztán egyre idegesebben, végül hetek múlva már a vesztesek nyugalmával, de semmi. Nemhogy időpontot nem kaptunk, de fel sem vették a telefont.
Sebaj, végül is van más szemészorvos is a városban, gondoltam, megpróbálunk magánúton a dolog végére járni. Felkerestem az optikát, ahol a gyerek szemüvegét csináltattuk, és emlékeim szerint rendelt ott szemészorvos – de már nem. Próbálkoztam egy másik optikával, sajnos ott sem rendel már orvos, de az optometrista kedvesen felajánlotta, hogy megvizsgálja. Hát, igazán köszönöm, de ha az az előírás, hogy gyerek szemét csak orvos vizsgálhatja, nem én fogom ezt felülbírálni, mivel nem értek hozzá.
Elég sok múlik azon, hogy jól lát-e a gyerek (Fotó: Getty Images)
Ezután felhívtam egy olyan optikát, amit egy szemészorvos üzemeltet, sikerült is időpontot szerezni – három héttel későbbre.
Másnap meg is lett az új szemüveg, ami így pont kétszer annyiba került, mint az előző, de most mit sírok egy 55 ezer forintos gyerekszemüveg miatt, amikor a férjemét sosem ússzuk meg százezer alatt – és nem azért, mert a keret a drága.
Durvul a helyzet: a nőgyógyászra is heteket, hónapokat kell várni
Pár hónappal ezelőtt úgy éreztem, ideje lenne elmenni egy egyébként is évente esedékes nőgyógyászati szűrésre – arról inkább most nem mesélek, hogy hol hagytam el azt a nőgyógyászt, akinél a gyerekeimet szültem. Felhívtam egy jó nevű szakembert, hogy időpontot kérjek a magánrendelésére, az asszisztensnője vette fel a telefont. Megkért, hogy délután hívjam, mert most épp nem alkalmas,
de előre szól, hogy a főorvos úrnál 26 ezer forint lesz a vizsgálat. Hű, mondom, és ebben benne van a rákszűrés is? Igen, ebben minden benne van. Szerencse.
Ezek után úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen az adómmal már megvásároltam az orvosi ellátást, egy életem, egy halálom, megpróbálok inkább időpontot szerezni a helyi kórház rendelőintézetébe. Tudom, egy kalandor vagyok. Két nap próbálkozás után fel is vették a telefont, és kaptam egy időpontot – másfél hónap múlva. Kicsit ideges voltam, hogy mi van, ha a tüneteimet nemcsak beképzelem magamnak, hanem tényleg beteg vagyok, meghalok, mire orvoshoz jutok, úristen. Mindegy, én már nem variálok tovább, ilyen ez az orvoshiány, kivártam a másfél hónapot, majd a céldátum előtti nap megjött a menstruációm. Az vesse rám az első követ, aki még sosem módosította a programját egy rosszkor jött menstruáció miatt. A vizsgálat így értelemszerűen elmaradt, kezdhettem újra pedálozni egy időpontért.
Felhívtam Az Összes Barátnőm Nőgyógyászát, a doktornőt, aki a rendelőintézetben tartja hetente egyszer a magánrendelését, de figyelmeztettek, hogy annyian vannak nála, hogy néha még éjfélkor is ott ülnek. Két és fél hónap múlva tudott volna időpontot adni. Lássuk csak: egy leroggyant, málló vakolatú rendelőintézetben várakoztam volna egy halom beteg nő között éjfélig, és majd valamikor két és fél hónap múlva be is jutok – tulajdonképpen ez miben is különbözött volna attól, ha társadalombiztosítási alapon megyek? Abban, hogy a végén kifizetek egy csomó pénzt. Nem, ez tényleg nem tűnt jó biznisznek. Végül sikerült bekönyörögnöm magam egy orvos családtag ismerősének magánrendelésére, aki bő egy hét múlva be is írt a naptárába. A vizsgálat megtörtént, és újabb másfél hét múlva (sürgősséggel) már meg is érkezik a szűrés eredménye, bár az asszisztensnő figyelmeztetett, hogy erre azért ne vegyek mérget, telefonáljak előbb oda, mielőtt mennék.
Mammográfián mikor voltál? (Fotó: Getty Images)
Rákbetegeknek is heteket kell várniuk a mammográfiára
A legdurvább tapasztalatot egy kolléganőm mesélte, akinél néhány éve diagnosztizáltak rosszindulatú emlődaganatot. Nem is veszem el tőle a szót: „Az utóbbi három évben rendszeresen futottam bele abba, hogy az éves, amúgy kötelező mammográfia vizsgálatra hónapokig kell várnom, sőt az is többször előfordult, hogy a vizsgálat előtti napon felhívtak, hogy elromlott a gép, nem lesz mammográfia, ki tudja, meddig, jobban járok, ha magánrendelésre megyek.
Nem mintha a magánrendelésekre olyan könnyű lenne bejutni, mammográfia esetében simán kell várni 1-2 hónapot is, mire időpontot kapunk.
Amikor találtam a nagy csomót a mellemben, akkor az állami mammográfián közölték júliusban, hogy szeptemberig nincs vizsgálat, a magánrendelésen pedig három hét múlva fogadtak volna. Én meg ott álltam egy öklömnyi csomóval, amit nyilván azonnal meg akartam nézetni.
Végül egy ismerősöm segített, hogy az egyik magánrendelőben másnap fogadjanak. Ennyit arról, hogy azt szajkózzák, milyen fontos a szűrés, de közben, aki akarna szűrésre járni, annak igencsak megnehezítik a dolgát.”
Persze könnyű levonni a tanulságot, hogy egy olyan országban, ahol rengetegen halnak meg egyébként gyógyítható betegségekben, és a daganatos halálozás kiugró nálunk az OECD országok között, talán érdemes lenne több figyelmet fordítani a megelőzésre és a szűrésre. Csak hát, nem igazán látom, hogy állampolgárként mit tehetnénk még azon kívül, hogy az adónkkal megvásároljuk az orvosi ellátást, amihez azután nem jutunk hozzá, de ha hajlandók is vagyunk még egyszer fizetni érte, és feltett szándékunk is elmenni, akkor sem jutunk hozzá egykönnyen. Azt hiszem, itt már nem az egyszerű állampolgár felelősségéről beszélünk többé.
