Ha megkérdezünk valakit, tudja-e mi történt Nelson Mandelával, jelentős az esély rá, hogy azt mondja: a nyolcvanas években meghalt a börtönben, ahol évtizedekig raboskodott. Pedig a dél-afrikai forradalmár 1990-ben (27 év után) kiszabadult, 1994-ben pedig Dél-Afrika elnökének is megválasztották – végül 2013-ban hunyt el. Többen mégis esküdni mernének rá, hogy még a korabeli híradásokra is emlékeznek Mandela halálával kapcsolatban.
Hasonló jelenséget érhetünk tetten a Csillagok háborúja-filmek egyik legtöbbet idézett mondata esetén – mondanunk sem kell, hogy innentől SPOILER ALERT – bár csodálkoznánk, ha 2020-ban még sokan lennének, akik nem ismerik az eredeti trilógia történetét. Darth Vader elhíresült mondatáról van szó, amelyben lerántja a leplet a Luke Skywalkerhez fűződő viszonyáról.
„Luke, én vagyok az apád!” – ezt a mondatot mindenki fújja fejből, aki valaha látta a Csillagok háborúja első három – azaz 4., 5. és 6. epizódját. Mindegy, hogy szinkronizáltan, eredeti hanggal, esetleg teljesen más nyelven, ezt a mondatot így idézi mindenki. Egy gond van csak vele, hogy ez a filmekben sehol sem hangzik el. A konkrét jelenetben ugyanis csak annyit mond Vader nagyúr, hogy „én vagyok az apád”, Luke neve viszont nem hangzik el előtte. Íme az inkriminált részlet, 1:58-tól (angol nyelven):
A Star Wars hivatalos fotósának sem tűnt fel az ezüst robotláb
A jelenséget még egy helyen tetten érhetjük a Star Wars univerzumban. Kérdezzük meg az ismerőseinket, hogy szerintük milyen színűek a kissé karót nyelt, de szeretni való robot, C3PO lábai. Alighanem húszból tizenkilenc ember egyből rávágja erre, hogy arany! Ez azonban nem igaz, C3PO-nak ugyanis csak az egyik lába aranyszínű, a másik bizony ezüst. Ez annyira így van, hogy 2015-ben, az Ébredő erő bemutatóján a robotot alakító színésznek, Anthony Danielsnek külön el kellett ezt magyaráznia az újságíróknak.
„Még az eredeti trilógia munkálatait fotózó John Jay is odajött hozzám az egyik napon és megkérdezte, hogy miért van rajtam két arany láb helyett egy arany és egy ezüst – idézi Daniels 2015-ös nyilatkozatát a USA Today. – Ő készítette a hivatalos fotókat és még neki sem tűnt fel.”
C-3PO a londoni County Hall-ban (Fotó: Eamonn McCormack/WireImage)
Mi folyik itt?!?
Az ezüst láb egyébként sokaknak azért nem tűnik fel, mert visszatükrözi a másik, aranyszínű láb, illetve gyakran a forgatásokon háttérként használt sivatagi dűnék képét. Ettől függetlenül azonban tény, hogy, amint látható, több olyan eset is előfordul, amikor egymást nem ismerő, a világ teljesen más részein élő emberek esküdni mernének rá, hogy bizonyos dolgok így vagy úgy történtek, miközben a tényszerű és ellenőrizhető valóság teljesen mást mutat. Mitől lehet ez?
Az úgynevezett hibás kollektív emlékekről van szó, amit Mandela-hatásnak is neveznek a pszichológiában. Bár az ezoterikusabb témák iránt érdeklődők szerint a hasonló jelenségek a mi univerzumunkba betüremkedő alternatív világok jelei, azért próbáljunk meg némi tudományos magyarázatot is találni erre a furcsa jelenségre.
Az biztos, hogy a név Fiona Broome nevéhez fűződik, aki önmagát „paranormális tanácsadóként” határozza meg, szerencsére azonban munkásságának nincs köze a dologhoz. Broome is megfigyelte ugyanis a cikk elején említett furcsaságot, ugyanis ő maga is emlékezni vélt a Nelson Mandela nyolcvanas években bekövetkezett haláláról szóló híradásokra. Állítása szerint pedig több ezren osztják ezt a vélekedést.
2010-ben aztán egy kutatást is elvégeztek a témával kapcsolatban, igaz, ennek nem Mandela állt a fókuszában, hanem a bolognai főpályaudvar órája. Az óra még 1980-ban rongálódott meg, amikor a NAR neofasiszta terrorszervezet tagjai bombát robbantottak a pályaudvaron, 85 embert megölve, 200-at megsebesítve. Szűk 30 évvel a trauma után a kutatás során megkérdezettek 92 százaléka úgy emlékezett, hogy az óra azóta is a merénylet időpontját mutatja. Ez azonban nem volt igaz, az órát a robbantást követő helyreállítás során megjavították. Egyszer állították csak meg, amikor több évvel később megemlékeztek az áldozatokról.
Mi áll a Mandela-hatás hátterében?
Ha Broome tévképzete elszigetelt eset lenne, ha a bolognai pályaudvar órájáról csak 1-2 ember mondta volna, hogy megállt, ráfoghatnánk az egészet arra, hogy valakik rosszul emlékeztek. Amikor viszont egy kutatás alanyainak 92 százaléka biztosra mondja a téves információt, akkor ott valami más is van a háttérben.
Az egyik lehetséges magyarázat a pszichológiában konfabulációnak – szó szerinti fordításban meseszövés – nevezett jelenség, amikor a visszaemlékezés során az emlékeinket a fantáziánk által létrehozott dolgokkal egészítjük ki, vagy cseréljük fel teljes mértékben. Angol nyelvterületen őszinte hazugságnak (honest lying) is nevezik ezt, az „elkövető” ugyanis nem szándékosan hazudik, hogy másokat megtévesszen, egyszerűen saját, hiányos emlékeit próbálja kiegészíteni, helyreállítani. Persze, létezik ennek kóros változata is, amikor a beteg – jellemzően valamilyen agyi trauma elszenvedője – csak kitalált emlékeket képes felidézni és teljes mértékben elhiszi ezeket a kitalált dolgokat.
Egyes kutatók úgy vélik, hogy a Mandela-hatásnál a konfabuláció egy különleges, kollektív variációjáról van szó, az efféle tévedésekbe eső emberek pedig jellemzően a számukra legvalószínűbb vagy leglogikusabbnak tűnő dolgokkal egészítik ki a valóságot. Maradva C3PO példájánál: sokkal egyértelműbbnek tűnik, hogy a nagyszabású mozifilmben feltűnő „aranyos” robotnak mindkét lába is aranyozva van – amit egyébként is nehéz megkülönböztetni az arany jelmezt visszatükröző ezüsttől. De a bolognai óra esete is hasonló, hiszen a második világháborúról vagy például a hirosimai atombombáról szóló beszámolókban is elő-előfordulnak olyan órákról szóló történetek, amelyek épp a becsapódás/robbanás/lövés pillanatában álltak meg, örök mementóul szolgálva az utókornak a szörnyű eseményekről.
A Bolognai Főpályaudvar órája 1980-ban, a merénylet után (Fotó: Profimedia)
Egy másik lehetőség az úgynevezett fals emlék lehet, amikor egyszerűen rosszul rögzül valami az emlékezetünkben. Ez gyakori jelenség például bűncselekmények szemtanúi vagy fontos kulturális események résztvevői között is. Ráadásul, napjainkban ezen nem segít az internet, amikor a képmanipuláló szoftverek segítségével rengeteg hamisított fotó – sőt ma már videó is – megjelenhetett, amelyek hozzájárulhatnak a fals emlékek kialakulásához.
Egy plasztikus magyarázat szerint a jelenség működése ahhoz a játékhoz hasonlít, amikor egy csoport tagjainak egyesével kell átadnia egy szóbeli üzenetet, úgy, hogy mindenki belesúgja a mellette álló fülébe az adott mondatot vagy mondatokat. Két-három embernél még nincs gond, de ha mondjuk 10-15 emberen megy keresztül az üzenet, a végére óhatatlanul is torzulni fog, mert valaki rosszul hallja, rosszul érti vagy egyszerűen csak rosszul emlékszik rá. Ha olyan emlékeinkről van szó, amelyeket nem idézünk fel minden nap, jó esély van rá, hogy idővel kissé máshogy fogunk emlékezni rá, még több idő elteltével pedig már észre sem vesszük, hogy mennyire megváltozott az eredeti emlék az idők során.
Az emlékek alakulását tekintve egyébként azok előhívásának a körülményei is befolyásolhatják az emlékezetünk működését, amit megfelelő módszerekkel is vizsgálhatunk. Az előfelvetés jelensége például nagyban hozzájárulhat a válaszoló emlékeinek befolyásolásához. Ha azt kérdezzük, milyen színű autó állt a bejáratnál, amikor a másik hazaért, nem befolyásoljuk a választ. Ha viszont úgy tesszük fel a kérdést, hogy „milyen kék volt az az autó, ami a ház előtt állt?”, máris behatároltuk a válasz lehetőségét és a kérdezett már eleve csak kék autókat próbál majd felidézni. Természetesen, előfordulhat, hogy valaki erre rávágja, hogy nem is volt kék az adott jármű, de a trükkös kérdezéssel sokakat meg lehet vezetni.
Érdekes módon egyébként ez a módszer kétféle módon is működhet: ha valóban kék volt az autó, a kérdezett könnyebben fogja tudni felidézni az emlékképet. Ha viszont nem kék volt, a kérdező akkor is elhiheti, hogy ilyen színű kocsit látott, és a jövőben eszerint próbálja felidézni az emléket, ugyanis a későbbiekben igyekszünk következetesek maradni a korábbi emlékeinkhez, még akkor is, ha azok egyébként hamisak. Ezzel kapcsolatban egyébként 1974-ben Elizabeth Loftus és John Palmer végeztek hiánypótló kutatást, amelyben különböző sebességnél – 32, 48 és 64 km/h – bekövetkező autóbalesetek videóit mutatták meg a kísérlet alanyainak. A kisfilmek megtekintését követően a résztvevőknek egy kérdőívet kellett kitöltenie, amelyen azt kérdezték tőlük, hogy milyen gyorsan mentek az autók az ütközés pillanatában. A kérdés minden egyes videó esetén más megfogalmazással tették fel. Nem túl meglepő módon, amikor úgy szólt a kérdés: „milyen gyorsan ment a két autó, amikor összekoccantak?”, nagyobb eséllyel írták be a válaszolók az alacsonyabb sebességet, mint amikor úgy hangzott a kérdés: „milyen gyorsan ment a két autó, amikor egymásba csapódtak?”. A megfogalmazás tehát már eleve befolyásolta az emlékek felidézését.
Kérdés, hogy mit tehetünk a fals emlékképek ellen. A válasz az, hogy nem túl sokat, ugyanis nagyon nehéz felismerni, ha az emlékezetünk tréfát űz velünk. A legjobb persze, ha igyekszünk minél több megbízható külső forrásból – tehát nem az ismerőseink elmondásaiból – megbizonyosodni arról, hogy igazunk van-e, vagy a Mandela-hatás miatt esetleg kissé máshogy emlékszünk a történtekre. Persze, vannak olyan esetek, amikor mi magunk is csupán mások emlékezetében bízhatunk – hiszen valószínűleg még nincs Wikipedia-bejegyzése a tavaly tavaszi kerti bulinak, Sanyiék esküvőjének vagy a tíz évvel ezelőtti horvátországi nyaralásnak – ilyenkor azonban arra ügyeljünk, hogy a kérdéssel lehetőleg ne befolyásoljuk a válaszadók emlékezetét.
További cikkeink a pszichológia izgalmas és érdekes világából:
- Arcvakságban szenved a nő, még saját arcát sem ismeri fel a tükörben
- Így segíthetsz karban tartani a nagymamád és a nagypapád memóriáját
- Kvíz: Derítsd ki, mennyi a mentális életkorod!
