Az inzulinrezisztencia olyan megfoghatatlannak tűnik, hogy az az érzésünk, ha belekerülünk ebbe a körbe, mintha minden szakember különböző tanácsokat adna a betegeknek. Vagyis nem hívjuk magunkat betegnek, mert ez nem betegség – az orvosok egyik fele szerint –, és diétázni meg mozogni kell „csak”, hogy elmúljon minden szörnyű tünete.
A másik fele szerint viszont komolyan kell venni, mert az inzulinrezisztenciából lesz aztán a cukorbetegség, és majd jól lőhetjük magunkat inzulinnal, ha most nem fogjuk meg, nem figyelünk oda, és főleg: nem fogyunk le.
A táborok ezzel még nem fogynak el, vannak a gyógyszerpárti orvosok, akik kis eltérésre már írnak bogyót, és vannak, akik soha nem írnak fel, még akkor sem, ha kilő az inzulin az égig. Az egyszeri inzulinrezisztens (továbbiakban IR-es), azt sem tudja, hova kapja a fejét, és milyen szabályokat kövessen, ha jót akar magának.
Mi történik IR esetén?
Inzulinrezisztencia esetében a sejtek éheznek, ugyanis a sejt felszínén képződő inzulinreceptorokhoz az inzulin csak gyengén tud kapcsolódni. Ennek oka általában az, hogy maga a receptor jön létre hibásan, ami miatt a sejtek rezisztensek lesznek az inzulin hatására, és ami miatt lényegesen több inzulinnak kell jelen lennie a vérben ahhoz, hogy a sejtbe a cukor bekerülhessen. Forrás
Labor után kezdődik az őrület
Nekem három hónappal ezelőtt kezdődött az IR-es kálváriám, amikor egy baráti sörözés közben a barátnőm megmérte a cukromat, csak úgy, mert volt nála mérő, és kiderült, hogy annak ellenére, hogy a harmadik sörömet ittam, a cukrom olyan alacsony, hogy ájuldoznom kellene épp.
Az igazán jó barát egy ilyen eset után persze mit csinál? Addig nem hagy békén, amíg el nem mész kivizsgáltatni a cukrodat. Ez történt velem is, pár hét múlva már a terheléses vércukorvizsgálaton találtam magam, ahol inzulinrezisztenciát is néztek, az eredményből pedig kiderült, hogy bár nem óriási a probléma, de nincs rendben az inzulintermelésem. Ahogy később megtudtam, túl sok termelődik, ez okozhatja a tüneteket, melyektől nem is tudtam, hogy szenvedek, annyira a mindennapok részévé váltak már. Ez a nagy rákfenéje az inzulinrezisztenciának: a tünetekre könnyű legyinteni, nem keltik fel igazán a gyanút, hogy valami probléma lenne a szervezetünkben.
Az ingerlékenység és a koncentráció zavara is lehet tünet (Fotó: Getty Images)
Az IR-diagnózist nem osztogatják felelőtlenül, legalábbis egyes endokrinológusok úgy tűnik, mintha nem is hinnének a létezésében, míg mások nagyon szigorúan veszik. Ezért az egyszeri IR-es már az elején összekavarodva áll az egymásnak sokszor ellentmondó információval szemben, hogy a laboreredményével akkor most kihez forduljon.
Mivel általában az állami endokrinológiákra rengeteg időt kellene várni, ezért sok esetben súlyos 20-30 ezrekről van szó, amit egy vizsgálat jelent, szóval egyáltalán nem mindegy, hogy ennyi pénzt hova, melyik orvosra költ el az ember.
Mi mást is tehetnél, segítségül hívod Google professzort és a Facebook-csoportok önjelölt orvosait, csak hogy még jobban beásd magad a káoszba.
Az IR tünetei változatosak lehetnek
Extrém fáradtság, főleg a magas szénhidráttartalmú étkezések után; súlygyarapodás annak ellenére, hogy normálisan, vagy akár diétásan eszünk; eredménytelen fogyókúrák; éhségérzet étkezés után is; nyugtalanság, vacogás, izzadás; gyengeség, ha nem eszünk bizonyos időközönként; fáradtság, nyomott hangulat; depresszióhoz közeli állapot; koncentrációs problémák; ingerlékenység; rendszertelen menstruáció; sötét bőrelváltozások a hajlatokban; sikertelen teherbeesés, petefészekciszta, mióma; fokozott szőrnövekedés.
Őskáoszból kell kimazsolázni az információt
Persze elmentem azért én is endokrinológushoz, kiköhögtem iszonyatos összegeket, hogy legyen valami diagnózis, tegyük rendbe a cukromat, de csak vállvonogatást kaptam cserébe, értelmes javaslatot nem. Nem akartam gyógyszert szedni feltétlenül, szóval az elégedetlenségem nem annak szólt, hogy nem írt fel ez a doki olyan pirulát, ami egy csapásra megoldaná az életemet, hanem annak, hogy még az erőfeszítést sem lehetett látni rajta, hogy valamiféle tanácsa lenne a rossz laboreredményre.
Mivel már évek óta egészséges étrendet követek, ezért az életmódváltásra tett általános megjegyzése semmit sem ért, úgyhogy el is búcsúztunk egymástól. Végül az történt, hogy magamat diagnosztizáltam, vagyis a tényleges diagnózisig úgy alakítom az életemet, mint egy IR-es, mert az a biztos a labor alapján.
Amíg várok a következő időpontra egy másik orvoshoz – hónapokról van szó –, addig az internet bugyraiban található információkra próbálok támaszkodni, ami egyáltalán nem könnyű feladat. A rengeteg csoport, oldal, közösség egyik nagy hátránya, hogy nehéz kiszűrni a korrekt tudnivalókat, márpedig most nem arról van szó, hogy mitől pöttyös a babám feneke, amire elég, ha popsikrémes tanácsot kapok más anyáktól, hanem arról, hogy ha nem megfelelő ételeket eszem, akkor tönkreteszem a szervezetemet. Ha csatlakoztál már valaha életmód körüli témájú csoportokhoz a Facebookon, akkor tudod, hogy mennyi félinformáció, összeesküvéselmélet, és ellentmondás között kell kitúrni azt a tudásdarabkát, ami tényleg a hasznodra lehet. Az IR esetében ez fokozottan igaz, mert az orvostársadalom sincs egy véleményen ezzel a tünetegyüttessel kapcsolatban, így az őskáosz sétagalopp ahhoz képest, amit egy IR-es átél, ha szeretne tisztán látni a saját állapotával kapcsolatban.
Ha belekerül az ember, nem könnyű eligazodni a rengeteg információ között (Fotó: Getty Images)
160 grammos diéta
A 160 grammos diéta lényege, hogy egy nap alatt összesen 160 gramm szénhidrátot (CH-t) lehet elfogyasztani napi öt étkezéssel. Kötelező reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsora van, sőt, bizonyos esetekben az utóvacsorát is be kell iktatni, hogy megelőzzük az éjszakai cukorleesést. Az sem mindegy, hogyan párosítjuk az ételeinket, lassú és gyors felszívódású szénhidrátokat meghatározott étkezésekre, pontosan kiszámolt mennyiségben kell enni ahhoz, hogy a cukorszint és az inzulintermelés egyenletes maradjon a nap folyamán.
Szokj le mindenről
Olyan érzésem támadt két hét internetes kutatás után, hogy mindenről le kell szoknom, és mostantól csak basmati rizst ehetek vízzel leöntve, és rágcsálhatok mellé csirkemellet, de az már nem mindegy, mivel fűszerezem. Amikor azt olvastam, hogy a gyógyteáimról is le kell mondanom, mert bár nem teszek bele cukrot vagy édesítőt, de a jó kis csalánteámnak üresen is van íze, ami már inzulinreakciót vált ki a testemben, akkor teljesen kiborultam. Senki sem nyúlhat a teáimhoz, ezt az egy – amúgy egészséges – függőséget sem hagyják meg nekem? Nem rágózhatok, nem cigizhetek, nem ehetek a kedvenc édességemből, nulla krumpli, nincs több tejtermék, kukába a jó kis joghurtokkal, és nagyjából mindennel, ami addig élvezeti értékkel bírt az ételek között – és még a teáimat is ki kellene dobnom? És ami mindennek a teteje, hogy még az sem mindegy, mit sportolok, márpedig az inzulinrezisztencia kezelése három fő összetevőből áll: 160 grammos diéta, sport, gyógyszerek (ha szükséges). Így még a mozgás öröme is elvész?
Minden háborgás és ellenállás mellett is azért józan ésszel belátja az ember előbb-utóbb, hogy kénytelen követni a szabályokat – legalábbis az egyértelműeket –, ha jobban akar lenni. Sőt, pár hónap alatt egészen bele lehet rázódni az új helyzetbe, megszokjuk, hogy méregetjük az ételeket és a megfelelő edzésre is rátalálunk, ami nem fáj annyira.
Az biztos, hogy a legtöbbet azzal tehetjük IR esetén magunkért, ha nem csatlakozunk ész nélkül minden csoporthoz a Facebookon, mert csak meg fogunk őrülni tőle, hanem inkább kiválasztunk egy szimpatikusat, amit lehetőleg egészségügyi szakemberek vagy legalább tapasztalt IR-esek vezetnek, és azt követjük következetesen.
De még jobb, ha nem a Facebook alapján vágunk bele az öngyógyításba, hanem orvoshoz megyünk, de ha már az interneten kell keresgélni a megoldásokat, akkor is inkább az orvosok, egészségügyi intézmények oldalait kezdjük böngészni tanácsokért.
Illetve az is rengeteget segít, ha az ismerőseink között megkeressük azt, aki szintén küzd az IR-rel, és őt kezdjük el zaklatni információkért. Nekem legalábbis végül az segített a legtöbbet, hogy rátaláltam egy ismerősre, akinek az orvosához most várok, és aki addig is ellátott étrendbeli tanácsokkal, így nem érzem magam annyira elveszve három hónap után. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy jobban vagyok egy fokkal, bár a tünetek még nem szűntek meg, de legalább a cukrom nem esik le váratlan időpontokban a szigorúan tartott diétának köszönhetően. Talán jövő ilyenkorra már lesz orvosi tanács is a kezemben, ami alapján újra átalakíthatom az életem.
