nlc.hu
Egészség
Öngyilkos kamaszok: alig van hely a pszichiátrián

Nyílt levél: „Az egészségügy nincs felkészülve arra, hogy ilyen sok kamasz küzd öngyilkos gondolatokkal”

Egy kétségbeesett anya írt nekünk nyílt levelet a saját kálváriájukról, melynek során már fél éve küzdenek azon, hogy a 17 éves fiát megmentsék az önsértéstől és az öngyilkos gondolatoktól. Ebben a fél évben apró lépéseket tudtak csak előre haladni, miközben a kamasz egyre rosszabb állapotban van. Az anya levelét változtatás nélkül tesszük közzé.

A kamasz gyerekem fél évvel ezelőtt kezdett el megőrülni. Persze igazából nem őrült, csak mi, a szülei látjuk úgy, hogy teljesen kifordult magából. Ezerszer is átgondoltam már, de nem történt semmi egetrengető fél évvel ezelőtt, amikor kezdődött az a lejtmenet, ami mára mindennapos fenyegetettséggé vált. Önmagára veszélyes, önsértő kamasz vált a fiamból, és hiába fordulunk már az atyaúristenhez is az egészségügyben, mindenhol csak várólistákba vagy elutasításba futunk. De kezdem a történetet az elején.

Fél éve annak, hogy elindultak a gyereknél a hirtelen hangulatingadozások: az egyik pillanatban vidám volt, odajött hozzánk, csacsogott az iskoláról, osztálytársakról, vagy a számítógépes játékokról, amikre épp rá volt kattanva. A másik pillanatban magába zárkózott, bevágta a szobája ajtaját, bedugta a fülébe a fülhallgatót és kizárt minket teljesen. Először csak elfogadással álltunk a helyzethez, a kamaszodásnak tudtuk be a viselkedésváltozást és az érzelmi hullámvasutat, amivel szemmel láthatóan küzdött a fiam. Aztán az iskolából kaptam az osztályfőnökétől egy telefont, hogy észrevette a gyerekem karján a vágásokat, mit tudok róla, hogy kerültek oda. Én meg csak néztem bután, hogy milyen vágásokról beszél? Mindig pólóban vagy hosszúujjúban látom a gyerekemet, mivel kamasz, már nem meztelenkedik előttünk, úgyhogy a vágásokat sem volt esélyem észrevenni.

Ezt csak azért írom, hogy lássa mindenki, hogyan lehet az, hogy nem vesznek észre a szülők sok kamasznál ilyeneket, mint a falcolás, hiszen bizonyos kor felett már szégyellősebbé válnak a gyerekek, a szülők előtt legalábbis biztosan, illetve pontosan tudják, hogyan rejtsék el a vágásaikat, ha akarják. Mint kiderült, a fiam a felkarján vagdosta magát, változatos eszközökkel, hol kiszedett a hegyezőből pengét hozzá, hol egy sniccert használt, ha épp talált a lakásban. Sajnos szinte bármiből tudnak ilyenkor vágóeszközt csinálni, ha bántani akarják magukat, így teljesen lehetetlen küldetés, hogy az egész háztartást biztonságossá tegyük. Illetve, ha még sikerülne is, akkor sem lehet bezárni egy kamaszt a lakásba, és ahogy kilép, máris a pengék, vagdosási lehetőségek széles tárházát találja a külvilágban, amit az én fiam sajnos ki is használ, újabb és újabb vágások vannak a karján és combján hétről hétre.

A tehetetlenség itt kúszott be először az életünkbe, úgy éreztük, szülőként csődöt mondtunk. Hiába próbáltunk beszélgetni vele a falcolásról, önsértésről, hiába igyekeztünk csupa pozitív élményt és légkört biztosítani neki otthon, elzárkózott előlünk. Kicsivel talán nyitottabb volt az osztályfőnökével, aki aztán rábeszélte a gyerekünket, hogy eljárjon hetente egyszer az iskolapszichológushoz.

Bár ez a hangulatingadozásokon és az önsértésen nem segített, arra mégis jó volt, hogy az iskolapszichológus felmérte a helyzet komolyságát és jelezte nekünk, hogy pszichiáterre van szüksége a fiunknak, mert szerinte depressziós és fennáll az öngyilkosság veszélye is nála.

Itt kezdődött a vesszőfutás az egészségüggyel. Nem akarom a dolgozókat bántani, mert mindenki nagyon kedves, előzékeny, segítőkész volt velünk, de ők is csapdában vergődnek, mert nincs hely, a gyermekpszichiátriák dugig vannak, még a zárt osztály is olyan szinten tele volt, amikor odakerült a gyerekem, hogy az utolsó ágyat adták neki.

Akkor került a zárt osztályra, amikor egy átlagos iskolai napon kaptunk tőle egy üzenetet, amiben megköszönt mindent és elbúcsúzott tőlünk.

Nem értettünk semmit. Próbáltuk hívni, próbáltunk írni neki, de semmi reakciót nem sikerül kapni tőle, nem vette fel a telefont, nem írt vissza. Ekkor hívtuk a segélyhívót, akik a rendőrséghez kapcsoltak, kikérdeztek, hol vannak a kedvenc helyei a gyereknek, hol látták utoljára, és elindultak megkeresni, mielőtt baj történik vele.

Szomorú kamaszfiút vigasztal az anyja

A szülők tehetetlenek, a gyermekpszichiátriák tele vannak (Képünk illusztráció – fotó: Getty Images)

Minden tiszteletem a rendőröké és egészségügyi dolgozóké, tényleg, így közelről látni, milyen munkát végeznek, hát, le a kalappal. Életem legnehezebb másfél órája következett, amíg megtalálták a fiamat. A rendőrök bevitték a rendőrségre, ahova kihívták a mentőket, ezen a ponton tudtunk mi is csatlakozni és mentünk vele együtt a gyermekpszichiátria zárt osztályára. Mint kiderült, le akart ugrani az egyik hídról a gyermekünk, ezért búcsúzott el tőlünk üzenetben. Az egész helyzet teljesen szürreális volt. Az a gyerek, akit szeretettel, törődéssel neveltünk, most hirtelen el akarja dobni magától az életét.

A zárt osztályon szembesültünk először az egészségügy határaival: az ottani orvos elmondta, hogy tele van az osztály, egyetlenegy ágy van, de a gyerekek folyamatosan érkeznek, úgyhogy olyannak adná, aki tényleg krízisben van.

A fiamnak kellett válaszolnia arra, hogy fenntartja-e az öngyilkossági szándékát, mert ha nem, akkor mehet haza. A doki nagyon próbálta lebeszélni arról a gyereket, hogy ott akarjon maradni, nem is értettem az egészet. Mi van, ha csak szabadulni akar a gyerek, hogy újra megpróbálja otthon az öngyilkosságot, ezért azt mondja, nem áll fenn a szándéka? Főleg így, hogy az orvos enyhe nyomás alá helyezi, hogy véletlenül se maradjon ott az osztályon a gyerek. Miért egy tizenéves dönt ebben a helyzetben? Végül a fiam azt válaszolta, hogy fennáll az öngyilkosság veszélye, így a doki kénytelen volt felvenni az osztályra, de nagyon nem tetszett neki, az látszott rajta. Pár nap múlva ki is engedték innen azzal, hogy antidepresszánst kell szednie és be kellene feküdnie egy pszichiátriára (nem a zárt osztályra) több hetes kezelésre, ahol intenzíven kapna terápiát.

Ekkor már a tehetetlenség és reménytelenség ötven árnyalatát megéltük. Sürgős segítségre lett volna a gyereknek szüksége, de hiába próbálkoztam a magánpszichiátereknél, egyik sem tudta fogadni, rendre azt a választ kaptuk, hogy tele vannak gyerek páciensekkel. Az állami lehetőségeknél is csak óriási várólistákkal találkoztunk, több hónapra előre kaptunk volna időpontot még ott is, ahova kerületileg tartozunk. Végül egy ismerős ismerőse segített bejutni egy állami pszichiáterhez úgy, hogy az orvos nem tudott időpontot adni, csak oda kellett ülni a rendelés elején és reménykedni, hogy valahol le tud csípni nekünk az idejéből egy kicsit, hogy foglalkozzon a fiammal. Hálás vagyok ennek az orvosnak, hogy így fogadott minket, és emiatt nem kellett az antidepresszánsra hónapokig várni, ami egy kicsit csökkentette a fiam belső feszültségét. A befekvős pszichiátriákkal ugyanez volt a helyzet, hiába tűnt úgy minden szempontból, hogy sürgősen kell a segítség, szeptember előtt egyik sem tudta fogadni a gyereket.

A helyzet elég kétségbeejtő, mert Budapesten eleve két olyan pszichiátria van csak, ahova befeküdhetnek a kamaszkorú betegek, ahol intenzív terápiát kaphatnak, erre a két pszichiátriára pedig bődületesen sok gyerek vár, hogy bekerüljön.

Nem tudom, mi van a mai kamaszokkal, de tényleg ijesztő volt mindenhonnan azt a választ kapni, amikor felvettem egy intézménnyel a kapcsolatot, hogy több hónapot kell várni a bekerülésre, ha egyáltalán előjegyzésbe veszik a gyereket. Egyáltalán nem a pszichiátereket és a pszichiátriákat hibáztatom, hanem azokat, akik hagyják, hogy kialakuljon az egészségügyben ez az áldatlan állapot, hogy veszélyben lévő gyerekek nem jutnak esetleg időben segítséghez. Merthogy közben nálunk is a helyzet otthon olyan volt, hogy minden pillanatban a gyerek feje felett lebegett az öngyilkosság esélye.

Szinte minden nap elhangzik a szájából hol szomorúan, hol dühösen, hogy nem akar élni. El lehet képzelni, milyen érzés azzal kelni reggel és azzal feküdni este, hogy vajon a mai napot, éjszakát túléli-e a gyerekem.

Borzalmas, nincs rá szó, mennyire szörnyű időszak van a hátunk mögött, és még mindig nem látjuk a végét. Amióta ez az egész a mindennapjaink része lett, rendkívül fel tud idegesíteni, amikor olvasom valahol, hogy „van segítség öngyilkos gondolatok esetén”, mert úgy látom, hogy nagyon kevés lehetősége van a fiataloknak, ha bajban vannak, és olyan lelki kínokat élnek át a gyerekek, családok, mire valós segítséghez jutnak, hogy azt egy élet sem elég feldolgozni.

Mostanra begyűjtöttünk a két lehetőség közül egy visszautasítást az egyik befekvős pszichiátriáról és egy előjegyzést a másiktól, hónapok múlva várhatjuk, hogy hívjanak, hogy mehet a gyerek. Addig maradt az imádkozás és a heti egy terápia, meg persze az antidepresszáns, ami egyelőre nem hozott áttörést. Mi szülők megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy segítsünk a gyerekünknek, de nem vagyunk pszichológusok, szakemberek, nem tudjuk, milyen módon tudunk hatékonyan támogatást nyújtani egy depressziós, öngyilkos szándékú kamasznak. Kevesek vagyunk hozzá. És a mi esetünk csak egy a rengeteg közül, a gyerekek nagyon rossz állapotban vannak, nem csak az én kamaszom kezdett mélyrepülésbe az utóbbi időben, ahogy látom. Az egészségügy – sem az állami, sem a magánrendelések – nincs felkészülve arra, hogy ilyen sok kamasz küzd öngyilkos gondolatokkal, nincs elég hely, nincs elég szakember, nincs elég lehetőség, ahova fordulhatnának a gyerekek. Ki segít ezeknek a kamaszoknak életben maradni?

Kérj segítséget!

116 111 Lelkisegély-vonal 24 éves korig

116 000 Segélyvonal Eltűnt és Bántalmazott Gyermekekért hozzátartozóknak, szakembereknek

Chat és levelezés: www.kekvonal.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top