Ezért nem szeretem a halottak napját

Életem első és egyik legnagyobb vesztesége 1998-ban ért, amikor még nem egészen tízévesen elvesztettem a nagymamámat. A kapcsolatunk annyira szoros volt, hogy azt szavakba önteni lehetetlen. Szüleim rengeteget dolgoztak, és a szabadidőm nagy részét a nagymamámmal töltöttem. Sütöttünk, főztünk, a piacon közösen lángost ettünk (még most is előttem van, ahogy kezében tartja, és darabokat tépve nekem fújja, hogy aztán – a számat nem elégetve – megegyem). Vagy éppen játszottunk, rengeteget.

Felfogni, megemészteni nem bírtam a hirtelen veszteséget. A lelkem meghasadt, és bár azóta több mint 17 év telt el, úgy érzem a szívem akkor széttört mozaikjai soha nem forrnak össze. Hét évvel később a sors azt is megmutatta nekem, milyen valakit gyorsan, fájdalmak között elveszíteni. Édesapám három hónapot szenvedett, rákos volt. Amikor azon a júliusi forró hajnalon itt hagyott minket, szinte semmit nem értettem. Ketten maradtunk édesanyámmal ebben a hatalmas, ijesztő világban.

Fotó: MTI/Komka Péter

Hiába várom azóta is minden délután hat órakor, hogy apu nyissa az ajtót…

A zár nem kattan, a kilincs nem nyomódik le. A szívemből egy újabb darab örökre lehasadt. Gyászra azonban nem maradt időm: dolgoznom kellett azon, hogy életben maradjunk anyukámmal. Hogy valahogyan újrakezdjünk mindent.

A halottak napja aztán az esztendők során mindig külön emlékeztet az elmúlásra. A nyüzsgés, a tömeg azonban mindig is taszított, a csendes térbe betörő zsivaj, beszéd valahogy megzavarja a szemmel látható gyász képeit. A bevezetőben már említettem, hogy (bátran meg lehet kövezni): nem szeretem a világnapokat. Azt gondolom, hogy emlékezni, szeretni, szerelmesnek lenni nem egy kijelölt időintervallumban kell. Az igazi érzések mindig az egyszerű, szürke, monoton hétköznapokon dőlnek el.

A tűz, amelyet a szeretet táplál nem csak a sírra helyezett mécsesen kell égjen. Sőt. A lángnak a szívünket kell melengetnie, szüntelen. Én hiszem, hogy valaki igazán csak akkor hal meg, ha elfelejtjük. De ha az emlékének csóvája perzseli a lelkünket, akkor örökké mellettünk, velünk marad. Ahogy pötyögöm a székemben ülve ezeket a sorokat szinte hallom a kulcs zörgését a bejárati ajtónk előtt. Aztán megrázva a fejem az orromhoz kapok: évtizedek óta nem ízlelt darás rétes illatfelhője csapja meg az orromat. Itt vannak ugyanis velem. Most is. Mert emlékezem, mert ápolom mindazt, ami a miénk volt. Táplálom a tüzet, amelyet világnaptól függetlenül télen-nyáron lobogni hagyok. Nem a múltban élek, hiszen akkor én is elsorvadnék, de a mindennapok sodrásában fel-fel bukkannak azok az emlékek, melyeknek hála, elvesztett szeretteim továbbra is mellettem vannak, bennem élnek.