Nehéz volt kiharcolnia, de végül sikerült, és a szülei is beletörődtek abba, hogy ápolónő lett a lányukból. Mindent megtettek azért, hogy ezt megakadályozzák, ezért Zsuzsát építőanyag-gyártó szakra íratták be a középiskolába. Szenvedett és utálta, de végigcsinálta, aztán 18 évesen, érettségi után még mindig igyekezett megfelelni a szüleinek: dolgozott szobalányként szállodában, sőt még egy cukrászdában is vállalt munkát, pedig a szíve a kórházba húzta. Végül fellázadt, és beiratkozott a suliba, hogy megszerezze a felnőtt szakápolói papírt. Iskola közben már segédápolónőként dolgozott, és 1993-ban kezdett el az Uzsokiban dolgozni, az intenzív osztályon. Nagyon szerette ezt a munkahelyét, talán az egyetlen az éjszakázás volt, amit soha nem tudott megszokni. Akkoriban még sokkal kiszámíthatóbb volt a beosztása, ma minden másként van.
“Nagyon jó és összetartó kollektíva volt akkoriban az Uzsokiban, szinte minden hétvégére szerveztünk közös programokat a kollégákkal, orvosok, nővérek közösen. Biztosan ez is közrejátszott abban, hogy úgy éreztem:
végre a helyemen dolgozhatok, megvan az, amire vágytam.
Aztán férjhez mentem, teherbe estem, és gyorsan kiderült, hogy nem dolgozhatok tovább, mert veszélyeztetett terhes voltam. Amikor megszületett a kisfiam, akkor még azt hittem, hogy visszamehetek dolgozni a kórházba, de később megromlott a házasságunk, ezért elváltunk, és egyedülálló anyaként esélyem sem volt. Akkoriban ugyanis nem lehetett az intenzíven 8 órában dolgozni, és nekem, segítség nélkül lehetetlen lett volna folytatnom a több műszakos életemet. Ezért a fiam és a megélhetésünk kedvéért váltottam, és elmentem egy nagy cég igazgatója mellé asszisztensnek. Majdnem húsz évig dolgoztam ott, és közben mindvégig azon gondolkodtam, hogyan mehetnék vissza az egészségügybe. Amikor a fiam leérettségizett, és egyre önállóbb lett, akkor úgy éreztem, hogy eljött végre az én időm” – meséli Zsuzsa.
Zsuzsa a főállása mellett egy úszóiskola működtetésében is jelentős szerepet vállalt, így aztán lett félretett pénze azokban az években, amikor nem ápolónőként dolgozott. Szerette azt a munkát is, és szívét-lelkét beletette, de mindvégig visszavágyott a kórházba.
“Én már hatévesen is fonendoszkópot kértem ajándékba, és gyerekkorom óta érdekel az emberi test működése. Ha a szüleim nem abba az iskolába íratnak, ahová írattak, akkor biztosan az orvosira felvételiztem volna. De az építőipar annyira nem érdekelt, hogy kettesekkel abszolváltam az éveket, a bizonyítványom sem volt jobb, az érettségim sem. Így esélyem sem volt az orvosira, ezért lettem ápolónő.
Amikor újra kórházba jelentkeztem, szinte sehol nem álltak szóba velem, mondván, hogy 20 évet kihagytam. Szerintem nem lehet elfelejteni vért venni (persze nem csak ebből áll az ápolás), a gyakorlatból ugyan ki lehet esni, de ez olyan, mint a biciklizés, de mindegy. Végül a Városmajori Klinikán a professzor úr szóba állt velem, és az Érsebészetre kerültem. Kicsit hiányzik az intenzív osztály, de sebaj. Ott másfajta tudás szükséges a napi munkához, gyorsabban kell dönteni, de én imádtam a pörgést. Persze, ne aggódj, itt is nagyon elfáradok! Egyrészt, mert kevesen vagyunk, másrészt, mert rengeteg a beteg. És a beosztásunk is nagyon összevissza, régen ez nem így ment. Egyik nap éjszakás vagyok, másnap nappalos, nehezen áll át egyik üzemmódról a másikra a szervezetem.
A kollégáim között már más a kapcsolat, mint régen az Uzsokiban, nem csinálunk közös programokat, nem barátkozunk, mindenki fáradt és kimerült.
Az orvosok se nagyon vegyülnek az ápolókkal, kicsit fura ez nekem, mert nem ezt szoktam meg. Viszont a betegekkel nagyon szeretek együtt lenni, ők nem változtak, talán csak annyiban, hogy sokszor megjegyzik nekem, milyen ritka manapság a kedves ápolónő, itt, a Majorban azonban többen vannak. Én tényleg igyekszem jó légkört kialakítani, mert rengeteg frissen műtött betegünk van, és nekik nagyon nehéz lehet, hogy annyira kiszolgáltatott helyzetben vannak. Korrekt a munkakapcsolatom mindenkivel, és ha a pénz érdekelne, akkor tutira nem itt dolgoznék…
Amikor hazaérek, sokszor annyira fáradt vagyok, hogy csak ülök, és nézek ki a fejemből, és ilyenkor örülök, hogy már nincs kicsi gyerekem, a házimunkát igyekszem a szabadnapjaimon elvégezni. Szerencsére a fiam már felnőtt, és így nem gond, hogy összevissza dolgozom. Mondjuk vicces, hogy gyakran hajnalban kelek a szabadnapjaimon is, és azon gondolkozom az ébredés pillanatában, hogy vajon nem kések-e el. Aztán rájövök, hogy ma nem dolgozom, és megpróbálok még egy kicsit pihenni. Most fejeztem be egy egyéves képzést, és szeretnék még egyet elvégezni: az intenzív terápiás szakápolói sulit, mert nem adtam fel, hogy megint egy intenzív osztályon dolgozhassak. Gyakran kérem, hogy osszanak be a subintenzívre, hogy érezzem azt a légkört, amiben dolgozni kezdtem anno. Meg azokat a betegeket is sokszor megnézem, akik tőlünk máshová kerültek, jólesik nekik a figyelem, a törődés.
Ha valami nem tetszik a munkámban, akkor az az adminisztráció, a munkaidőm jelentős részében azt csinálom, de ez manapság már hozzátartozik a szakmámhoz, kötelező. Mondjuk, sok esetben teljesen értelmetlen, de akkor is meg kell csinálni…”
Amikor arról kérdezem Zsuzsát, hogy van-e olyan élménye, amire a mai napig pillanatról pillanatra emlékszik, azonnal rávágja, hogy igen, egyszer neki kellett újraélesztenie egy idős nénit, aki szerencsére meg is gyógyult.
Ez még az intenzíven történt, és éppen készenlétesek voltak, amikor behozták, és összeomlott. Aztán nemrégiben egy ismerőse felhívta hajnalban, mert a barátja rosszul lett, és a tünetek alapján infarktusgyanús volt a fiatal férfi. Azt tanácsolta, hogy menjenek azonnal kórházba, méghozzá oda, ahol ő dolgozik. Persze, Zsuzsa is felkelt, és bement a kórházba, még akkor is, ha hullafáradt volt, és a vizsgálatok igazolták a gyanúját: infarktus előtti utolsó pillanatban voltak, a férfit még aznap megműtötték, és kapott egy sztentet.
“Ezért érdemes ezt csinálni, és engem minden sikerélmény doppingol. Az emberi test egy csoda, és segíteni a gyógyulását nagyon jó érzés. A suliban a nőgyógyászati gyakorlat során a szülőszobába kértem magam, az is hatalmas élmény, amikor egy új élet születik, két kis sejtből kialakul kilenc hónap alatt egy kis ember, és egyszer csak kibújik az anyukája hasából. Sokáig gondolkoztam a szülésznői vizsgán is, de szinte lehetetlen volt oda bejutni, és mióta szülésznőt is lehet fogadni, azóta még inkább felkapott szakterület lett. Azóta már egyébként főiskolai diplomához kötik a szülésznői tevékenységet, és 48 évesen már nem akarok négy évig tanulni, mert nem érzem elég pihentnek és frissnek magam hozzá. Mondjuk, vicces lenne egy 52 éves kezdő szülésznő…”
Zsuzsa azt mondja, hogy a legnehezebben azt tanulta meg, hogy kívül kell maradnia egy kicsit a betegek fájdalmán, mert nem halhat bele minden egyes szomorú végű esetbe. És azt is nehéz volt megszoknia, hogy manapság sokkal több a fiatal beteg, mint régebben.
“Az élet, amit élünk, nem segít abban, hogy sokáig egészségesek legyünk, a stressz rengeteg bajt okoz. Magas vérnyomás, szívpanaszok és még sok minden más. Annak azért nagyon örülök, hogy a mi kórházunk egyvalamiben biztosan egyedülálló: amikor az utcáról bejön valaki mondjuk azzal, hogy szerinte trombózisa van, akkor senki nem kér tőle beutalót, viszont teljesen természetes, hogy alaposan kivizsgáljuk. Bármennyi betegünk van is, ez nálunk aranyszabály!”
Zsuzsa egyetlen percre sem bánta meg, hogy visszatért eredeti hivatásához, bár a fizetéséből nem könnyű megélnie. Sokszor előfordul, hogy hozzá kell nyúlnia a félretett pénzéhez, de mint mondja, már nem hajlandó arra, hogy olyan munkát végezzen, amit nem élvez.
