A legtöbb témámat az élet szüli, és jelen esetben sincs ez másképp. Amikor a májusi cikkeimet néhány napos csúszással sikerül leadnom a szerkesztőmnek sűrű bocsánatkérések közepette és lelkiismeret-furdalástól gyötörve, azt az ötletet kaptam, hogy mi lenne, ha legközelebb erről a témáról írnék.
Nem is olyan rossz, gondoltam, hiszen van egy olyan sejtésem, hogy nem vagyok egyedül a kérdéssel. Van emögött olyasmi, hogy nőként kétségkívül képességünk van arra, hogy egyszerre több dologgal foglalkozzunk. Gond nélkül figyelünk három irányba, futtatunk egyszerre négy projektet, és a határidők sürgetésében energiaszintünket és hatékonyságunkat maximalizálva az utolsó pillanatban is képesek vagyunk befutni a célba. Valahogy így működünk, a nőknek egyfajta veleszületett képessége mindez, amit a férfiak sokszor nem hisznek el, csak amikor tapasztalják.
Számos nőnél látom azt, hogy ha ez nem lenne, valójában unatkoznának. Bevallom, jómagam is élvezem olykor, de azért néha képesek a feladatok felborítani a teljes időbeosztást, kiborítva, és az időhiány szülte sürgetés miatt megállásra és átgondolásra késztetve, hogy akkor mit is kellene másképp?
Amikor minden mindegy már…
Vannak helyzetek, amikor csak annyit, hogy egy pillanatra, órára megengedjük magunknak, hogy megálljunk. Van az a “minden mindegy” állapot, amikor már tényleg annyi a feladat, hogy érezzük, esélyünk nincs minddel végezni, és akkor tulajdonképpen feladjuk. Akkor már nem számít plusz vagy mínusz egy óra vagy nap, hiszen tulajdonképpen már ki is pihenhetjük magunkat. Egy hatékony módszer lehet mindez, mert ebben az időben energiaszintünk stabilizálásával újra erőt kaphatunk.
Az alvás csodája
Amikor egy péntek este a feladatlistámat megnézve fáradtan az ágyra rogyok, van, hogy azt mondom, rendben, akkor én most alszom minderre egyet, és inkább másnap állok neki, kicsit kipihenve magamat. Sokszor tapasztalom, hogy az energiám ilyenkor sokkal több, és másnap sokkal hatékonyabb vagyok, mint addig.
Ha a feladat magát oldaná meg, mi történne?
A másik módszer, amikor kicsit eltúlozzuk a saját szerepünket a feladatok megoldásában, nélkülözhetetlennek gondolva magunkat benne. Ilyenkor, ha hajlandóak vagyunk elismerni, hogy nem egyedüli mindenhatóként működünk, és lehet, hogy másképp is megoldódik mindaz, amiről mi azt hisszük, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk hozzá, van, hogy tényleg szinte magától megoldódik.
Különleges dolgok tudnak történni, amikor feltesszük magunkban azt a kérdést, hogy ha a feladat magát oldaná meg, akkor mi történne? Amikor még jogászként dolgoztam, és panaszleveleket kellett megválaszolnom, mindig kivártam a 30 napos határidőt, mert voltak olyan levelek, amelyeket nem is kellett nekem megválaszolnom, mert megtette helyettem más. Komolyan! Teljesen kipróbált technika mindez, érdemes vele játszani. A legjobban akkor működik, amikor azzal a hozzáállással tesszük fel a kérdést, hogy hajlandóak vagyunk mi magunk is megcsinálni, tehát nem várjuk el, hogy azt más megtegye, de kétségkívül nyitottak vagyunk más lehetőségre is.
Összeírás, priorizálás, cselekvés
A másik lehetséges módszer, amikor már tényleg nem látjuk a fától az erdőt, akkor érdemes összeírni a feladatokat, hogy egyáltalán lássuk, mi előtt is állunk. Ha megvagyunk ezzel, akkor fontossági sorrendben beosztjuk, és nekiállunk. Én van, hogy a legkönnyebbel, van, hogy a legnehezebbel kezdem. Sokszor az ad lendületet, ha látom, hogy több kis feladattal kész vagyok. Máskor pedig az, ha a legnehezebben túlesem, és a többi már könnyebben megy.
Kit tudok megkérni, hogy csinálja meg helyettem?
Amikor semmiképp nem boldogulok egyedül, elkezdek azon morfondírozni, hogy ki az, akitől vajon segítséget tudnék kérni? Nyilván vannak olyan dolgok, amelyeket nem tud más megoldani, hiszen az írást például nem veheti át tőlem senki, de akadhatnak olyanok, amiben vagy tudom másnak a segítségét kérni, vagy meg tudom fizetni, hogy más megcsinálja helyettem.
Nagy igazság, hogy az idő pénz, így ha időhiányban szenvedek, akkor sokszor hajlandó vagyok pénzt áldozni azért, hogy valaki besegítsen. Különösen akkor, ha olyanról van szó, amihez kevéssé konyítok. Alapból sok mindennel elboldogulok, de vannak olyan helyzetek, amikben inkább az az álláspontom, hogy szakemberre bízom, hiszen mindenki jobban jár úgy.
Az eredményesség záloga: a fókusz
Nélkülözhetetlen mindehhez azután a fókusz és a tudatosság: hogy amikor nekiállunk, akkor tényleg nekiállunk. Akkor nincs bekapcsolva maradt Facebook, nincs telefon, hanem száz százalékban a feladatra koncentrálunk, és addig nem állunk meg, amíg be nem fejezzük. Ha nem hagyjuk, hogy különböző dolgok elvegyék a figyelmünket, a hatékonyságunk igencsak megnő.
És végül… Légy türelmes önmagadhoz!
Hidd el, nem biztos, hogy mindig sikerrel jársz. Maradhatnak elmaradások, sokszor csak a szándék az, ami megvan, és nem sikerül száz százalékban teljesítened. De mégis, ismerd el magadnak, ha sikerült javítanod az eddigi eredményeken. Én például most csak egyetlen napot késtem ennek a cikknek a leadásával. A következő már időben fog megszületni. Érzem.
