Ülök a halványsárgára festett szobában, pár pillanatig hallgatom az óra ketyegését, aztán mesélni kezdek. Arról, hogy jól vagyok. Most már hetek, mit hetek, hónapok óta! Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, nem volt ez mindig így. Igaz, az, hogy mentális bajom lenne, egészen az év elejéig meg se fordult a fejemben. Pedig akkor már évek óta kínoztak felváltva pánikrohamok és szorongásos epizódok, amik csak és kizárólag azért nem vették át az irányítást az életem felett, mert fantasztikus családom és barátaim vannak.
Szorongás, pánik, halálfélelem
Fogalmam sincs, mikor kezdődött. Talán mindig is az életem része volt. A szorongás egész biztosan. Aztán, valamikor hat évvel ezelőtt nagyjából egy időben lettem nagyon szerelmes, lett egy új főnököm és kezdett haldokolni a kutyám. A halálfélelmet, ami az első pánikrohammal jött, és utána évekig nem engedett a szorításából, sosem felejtem. Már akkor segítséget kellett volna kérnem. Ehelyett igyekeztem elbagatelizálni a dolgot: “nincs itt semmi látnivaló, csak épp kikészültem, nem nagy ügy”. Két roham között – ami olykor több hét, de volt, hogy mindössze néhány óra – úgy-ahogy funkcionáltam. Úgy-ahogy, mert kis idő elteltével reggelente már alig bírtam kikászálódni az ágyból, esténként pedig alig vártam, hogy végre hazaérjek, hogy ledőlhessek aludni. És mintha ez nem lett volna önmagában is elég, folyton leharcolt, morcos és hisztis voltam, és ez még csak a kezdet volt…
Minden negyedik magyar mentális beteg
Egy, az Európai Neuropszichofarmakológiai Kollégium által, 2011-ben közzétett kutatás szerint az európai népesség több mint harmada, egész pontosan 38,2%-a szenved olyan mentális zavaroktól, mint a szorongás, az alkoholizmus és a depresszió. Magyarországon ez 25%: “csak” minden negyedik magyar érintett, igaz, kis hazánkban a többség mondjuk azt se tudja, mi az a pszichoterápia. Legalábbis az Eurobarometer 2010-es felmérése szerint.
És, hogy ez miért van így? A felelős minden kétséget kizáróan a mentális betegségek stigmatizálása, ami nemhogy a segítségkérést, de sokszor még a problémák felismerését is ellehetetleníti. Több éves vesszőfutásomnak köszönhetően azt, hogy ez utóbbi mennyire igaz, a saját bőrömön tapasztalhattam meg.
Képünk illusztráció
Sosem felejtem el, a sokadik átsírt, átvirrasztott éjszaka után már könyörögtem anyámnak, hogy segítsen. Felvetettem, hogy elmegyek pszichológushoz, de lebeszélt mondván, nincs semmi bajom, csak ki vagyok merülve, nem ettem eleget, nem ittam eleget. Nem akart rosszat, sőt, de pontosan úgy volt vele, ahogy az ország lakosságának a többsége: pszichológushoz csak az “őrültek” járnak és biztos volt benne, hogy én nem vagyok az. Azért másnap csak felhívta az üzemorvosát a tüneteimmel, aki, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, azt javasolta, toljon belém néhány szem “valeriánát”, az majd helyretesz. Amikor anyám rákérdezett, hogy az mi, az orvos annyit mondott, “minden magyar családban van belőle.”
Segítség egy telefonhívásnyira
Bár egyáltalán nem volt régen, erőltetnem kell magam, hogy emlékezzek rá, mi volt az utolsó csepp a pohárban. Hogy mikor láttam be végre magam előtt is, hogy problémám van, és segítségre van szükségem. Biztos, hogy közrejátszott a dologban, hogy addigra már konkrétan az egész világgal haragban voltam, és az is, hogy egyik alkalommal a mostani főnököm előtt bőgtem el magam. Ráadásul egy hülye kis semmiségen. Mivel egész addig, életemnek ezt a részét sikerült a munkahelyemen kívül tartani, úgy éreztem, ez egy olyan fordulópont, amit már nem hagyhatok figyelmen kívül.
Szerencsére pszichológushoz időpontot foglalni egyszerűbb, mint bárki gondolná: ha megvan a kiválasztott orvos, fel kell venni vele a kapcsolatot – e-mailen, telefonon, füstjelekkel – és ennyi. Nekem kezem-lábam remegett az után a bizonyos telefon után, de volt időpontom! Az első alkalom után pedig egyáltalán nem értettem, mitől paráztam annyira.
Most akkor kimosták az agyam? Új ember lettem?
Egyik sem. Az égadta világon semmi nem változott. Leszámítva talán azt, hogy, hogy jól érzem magam a bőrömben. Ehhez persze kellett idő, hiszen a pszichoterápia – ami esetemben csak és kizárólag kérdés-válasz formátumú beszélgetés – klasszikus gyógymód, és nem csoda, ami varázsütésre hat. Ettől függetlenül működik, és leginkább a külvilágnak tűnik fel: össze sem tudom számolni, hány “de téged kicseréltek”, “úgy megváltoztál”, “mi történt, totál ki vagy simulva” megjegyzést kaptam olyanoktól is, akiknek nem kötöttem az orrára, hogy terápiára járok.
Merthogy az elején én is féltem a fent már említett stigmatizálástól. Annyira, hogy kezdetben még a szüleimnek sem mondtam el. És mennyire rosszul tettem! A mentális betegségekről ugyanis, legyenek azok bármilyenek, igenis beszélni kell. Nincs ebben semmi szégyellni való. Ahogy abban sincs, ha valaki segítséget kér. Én legalább hat évet nyertem volna, ha ezt a világ legtermészetesebb dolgaként kezeljük.
