„Kedves Mrs. Cornell, sajnálattal értesítjük, hogy a hozzánk beadott, szülési szabadságra vonatkozó kérését nem tudjuk figyelembe venni, így azt felmondásként kezeljük. Munkavállalói jogviszonya 1969. december 31-én szűnik meg” – áll abban a döbbenetes levélben, amelyet a levélben szereplő Mrs. Cornell lánya, Michaela osztott meg követőivel.
Michaela édesanyja, aki korábban tanárként dolgozott, azért őrizte meg az 1969-es levelet, mert szerette volna, ha a lánya tudja, hogyan bántak a munkáltatók a várandós nőkkel közvetlenül a szülési szabadság bevezetése előtt. „Egészen elképesztő, hogy mennyi baromságot kellett a nőknek elviselni már évtizedekkel ezelőtt is. Terhes vagy? Igen? Akkor ki vagy rúgva” – írta Michaela a poszthoz mellékelt kísérőszövegében.
És bár már önmagában a levél is nagyon szomorú, a posztot még szomorúbbá tették azok a hozzászólások, amelyek alá érkeztek.
- „Még mindig rengeteg teendőnk van, hogy javítsunk a nők és a kismamák helyzetén, de annyit legalább már elértünk, hogy nem rúgnak ki minket.”
- „1983-ban azért bocsátottak el a munkahelyemről, mert bejelentettem, hogy terhes vagyok. Mondanom se kell, hiába kerestem ezután állást: sehova nem vettek fel, mert terhes vagyok.”
- „A nagymamám négy gyereket szült, és valahányszor teherbe esett, kirúgták őt az aktuális munkahelyéről.”
- „Ez még ma is rendszeresen megtörténik. Főleg a kisvállalkozásoknál. A feleségem is egy ilyen cégnél dolgozik, ahol a kollégáinak a zöme 50 körüli. Mikor kiderült, hogy babát vár, és bejelentette a főnökének, a nő közölte vele, hogy nem köteles szülési szabadságot adni neki, de annyira megszerették, hogy csak emiatt megteszik.”
- „Egy csellista ismerősöm, aki egy professzionális szimfonikus zenekarban játszik, azt mondta, mikor kiderült, hogy terhes, két feltétellel tarthatta meg az állását a szülés után is: 1. hogy már jóval a koncert előtt a helyén ül, 2. egészen addig a helyén marad, míg a koncertterem ki nem ürül. Ez 3,5 óra. Alsó hangon.”
