Sok munkahelyen elvárás a maximalizmus, azonban számos esetben nem igényességről, hanem valójában szorongás miatt kialakult perfekcionizmusról tanúskodhat a kollégánk vagy akár a saját magunk viselkedése. A túlzott maximalizmus nemcsak az önbecsülésedet, hanem az egészségedet, valamint az emberi kapcsolataidat is rombolhatja.
Hibázni tudni kell
Rongyosra használt a közmondás, miszerint az nem hibázik, aki nem dolgozik, azonban mint a legtöbb közhely, igaz. Mint ahogy abban is nagy igazság rejlik, hogy a hibákat tudni kell megengedni magunknak, másoknak, és ami a legfontosabb: tudni kell tanulni belőlük. Tény, ez nem egyszerű, hiszen abban a világban, amit a közösségi médiával közösen teremtettünk, a hibáinkról nem beszélünk, azok láthatatlanok – vagy legalábbis azzá próbáljuk tenni őket –, és csak a tökéleteset, a jól sikerült végeredményt tesszük közszemlére. Mivel nem vagy csak ritkán szembesülünk mások hibáival, könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy a sajátjainkat felnagyítjuk, kudarcként éljük meg, és ha kellőképpen mélyre ástunk, akkor a sikertelenség érzését is felfedezhetjük magunkban – egyre többször.
Mindannyian tudjuk, milyen az, amikor valami nem sikerül, és csalódottak, dühösek vagyunk. A kis dolgokban ugyanúgy tudunk csalódni, mint a nagyokban: összetörhetünk, ha a vágyott munkakörre, amire jelentkeztünk, nem minket választanak, és néha azt is valódi tragédiának élhetjük meg, ha elterveztük, de szabad asztal híján mégsem tudunk beülni a kedvenc éttermünkbe. A perfekcionisták életében ezek a negatív érzések gyakoriak, átszövik a mindennapjaikat: nekik nem kellenek óriási hibák, elég egy kissé odakozmált vacsora, egy előre megtervezett szabadtéri program, ahol napsütés helyett elered az eső, vagy akár egy munkahelyi feladat, ahol ugyan meg vannak elégedve a munkájukkal, de felhívják a figyelmünket egy-két elütésre. Ilyen esetekben a perfekcionista máris veszi elő a képzeletbeli korbácsát.
Ezeket a mások számára talán jelentéktelen történéseket egy vérbeli maximalista tragédiának éli meg. Ha valami nem száz százalékosan tökéletes, az számára már értékelhetetlen, akkor is, ha rajta kívül álló történés szólt közbe – mint például az időjárás. Jellemzően nemcsak saját magával, hanem másokkal szemben is rendkívül kritikus, a hibákat nagyon nehezére esik tolerálni. Ezzel csak az a baj, hogy a tökéletes mint olyan nem létezik. Pontosabban létezik, de mindenki számára mást jelent. Kiss Barbara pszichológus szerint azonban fontos, hogy különbséget tegyünk perfekcionizmus és igényesség között:
Fontos, hogy igényesek legyünk magunkkal szemben, de a perfekcionizmus és az élettel való elégedettség nem korrelál: vagyis nem igaz az, hogy minél jobban teljesít valaki, annál elégedettebb. A perfekcionizmus általában kudarckerüléssel jár együtt, nem pedig sikerorientációval. A perfekcionista számára fontosabb az esetleges hibák elkerülése, mint kockázatok árán a siker elérése.
Perfekcionista a családban
A perfekcionistának a munkahelyen nagyon ritkán van sikerélménye, és még akkor sem engedi meg magának a jól csináltam érzését, ha éppen a felettesétől kap dicséretet. A perfekcionizmus a kapcsolatokat is megmérgezi: akár szülő-gyerek, akár baráti vagy szerelmi kapcsolatról van szó, minden élethelyzetet képes tönkretenni. Egy perfekcionista szülő számára az ünnepi időszak kész rémálom: időben kell kelni, amit tökéletes és harmonikus reggeli kell hogy kövessen, aztán jöhet a boldog és hatékony sütés-főzés. Odaégett, elsózott, ne adj isten hiányos menüsorról szó sem lehet. Ha mégis beüt a ménkű – márpedig a legtöbbször beüt –, akkor abból a sírástól kezdve a hisztérikus kiakadáson át a családi veszekedésig bármi lehet.
fotó: istock
Amit egy perfekcionista elvár magától (a lehetetlent), azt elvárja a környezetétől is, így az egész család kellőképpen frusztrálttá válik, amihez persze nem kell kivárni az ünnepi időszakot, elegendő egy szimpla hétköznap is. Ami viszont a legveszélyesebb: a tökéletességre vágyódás a legtöbb esetben a következő generáció puttonyába is bekerülhet. Ha a gyerek kemény munkával négyest vitt haza, de nem kap pozitív megerősítést, dicséretet, mert a szülő csak az ötös osztályzatot értékeli, akkor a két véglet könnyen megjelenhet a gyerek viselkedésében: vagy minden idegszálával a legjobb jegyért küzd, és kimaxolja a stresszfaktort, vagy úgy értékeli a helyzetet, hogy hiába a sok erőfeszítés, nem ment vele semmire, így inkább nem tanul. Vagyis rendkívül fontos az, hogy szülőként figyelembe vegyük a gyerek preferenciáit, és megfelelő visszajelzéseket adjunk a számára. A pszichológus kiemeli, hogy a sikereink alulértékelése, pontosabban elbagatellizálása is a perfekcionizmus egyik ismérve:
A perfekcionista hajlamos megfeledkezni a sikerszüretről, azaz arról, hogy megálljon és értékelje az eddig elért eredményeket. Az ő gondolatvilága már a következő megvalósítandó lépés körül forog.
Az irreális elvárások miatt egy perfekcionista számára soha semmi és senki nem elég jó, így az élet számára egy csalódásokkal teli, szúrós bozótos. Nem csak a perfekcionistákra jellemző, de esetükben is előfordulhat, hogy a párkapcsolataikban olyan irreális elvárásaik vannak, mint a gondolatolvasás. Vagyis nem adják a párjuk tudtára, hogy mit szeretnének, egyszerűen úgy tartják, hogy a másiknak ki kell találnia a gondolataikat. A családban a kamaszgyerektől ugyanígy elvárhatják, hogy felnőtt módjára viselkedjen, mindent észben tartson, és minden ígéretét betartsa, amiről tudjuk, hogy a gyakorlatban nem feltétlenül működik a változásokkal teli tinikorban.
Élet a perfekcionizmus árnyékában
A folyamatos önvád mellett a perfekcionizmus másik folyománya lehet a halogatás. Mivel irreálisak az elvárások, a célok is túlzók lesznek, emiatt azok elérését a perfekcionisták tologathatják maguk előtt – a befejezetlenség viszont könnyen depresszióhoz vezet. A perfekcionizmus megakadályozhatja az embert abban, hogy bármi újba belefogjon, mert a vészjósló mi van, ha nem sikerül érzés hatására erősen szorítja a gyeplőt. Ha valamiről úgy érzi, nem sikerült, türelmetlenné, frusztrálttá válik, és retteg a megszégyenüléstől – akkor is, ha erre valójában nincs valós esély.
A perfekcionisták annyira félnek a hibáktól, hogy azokból adott esetben nem is tudnak tanulni, helyette hagyják, hogy a hibák határozzák meg őket. Azonban ha az önbüntető folyamatok, a tagadás és a hibák elrejtése, vagy az azokon való rágódás helyett a hibából való tanulásra szánjuk az energiáinkat, rengeteget javíthatunk már a közérzetünkön is. Az élet folyamatos tanulás, aminek során fejlődünk – de ez nem történhet meg a hibákból való okulás nélkül. A pszichológus szerint a perfekcionista fél felvállalni a sebezhetőségét, pedig ez a fajta bátorság – önmagunk nyílt felvállalása a hibáinkkal együtt – összességében elégedettebb emberi kapcsolatokhoz vezethet.
Kiút a folyamatos szorongásból
Engedd meg magadnak, hogy lásd a hibáidat, és fogadd el, hogy az önhibáztatás ugyanúgy nem segít előrelépned az életben, ahogy az sem, ha másokra mutogatsz. Ezt azért fontos felismerned, hogy a düh, a szégyen, a bűntudat és a depresszió ördögi köréből kikerülhess. Persze mindez nem fog csettintésre menni, de ha gyakorlod, idővel enyhülni fog a szorító érzés a mellkasodban és a gyomrodban is. Ha egyedül nem megy, ne félj segítséget kérni egy terapeutától: hidd el, nem vagy egyedül ezzel az érzéssel! Senki és semmi sem tökéletes, éppen ezért annál, aki minden esetben a tökéletességre törekszik, számos probléma kialakulhat: a perfekcionizmust kísérheti többek között depresszió, szorongás, pánikbetegség és étkezési zavar is. De ugyanez fordítva is igaz, Kiss Barbara szerint a perfekcionizmus a szorongás egyik megnyilvánulási formája is lehet:
Ha a perfekcionizmus szorongással jár együtt, tudni kell, hogy ez esetben a maximumra való törekvés a szorongás egy tünete is lehet, azaz a szorongás már előbb jelen volt, mint maga a perfekcionizmus. A perfekcionizmus a szorongás megélésének társadalmilag elfogadott formája, így a szorongás kivetülhet a perfekcionizmusra. Ha viszont megtaláljuk a szorongás gyökerét, megérthetjük, hogy miért szorongunk, így pedig a perfekcionizmus leválhat, és nőhet az önmagunkkal való elégedettség.
Fontos, hogy magaddal szemben éppúgy gyakorolnod kell a megbocsátást, mint a környezeted, a párod, a gyereked, a szüleid, és a barátaid irányában. A közösségi média veszélyes terep lehet, mert rendszerint a tökéletességre hajazó posztokkal találkozol benne, de kezdetnek elég, ha egyet észben tartasz: csak magadra fókuszálj, csak magadhoz viszonyíts! Senki mással nem kell összehasonlítanod az életedet, az eredményeidet, a sikereidet – egyedül magadhoz viszonyíts, ahhoz az emberhez, aki voltál, és aki lenni szeretnél!
