Szorongok. Tíz éve egészen biztosan, de ha igazán őszinte akarok lenni, akkor most azt írom: nagyjából azóta, hogy az eszemet tudom. És bár az elmúlt években akadtak egészen pokoli időszakaim is, mégis kifejezetten szerencsésnek érzem magam. Egyrészt azért, mert az interneten, könyvtárban és itt-ott hozzáférhető szakirodalomnak köszönhetően még az előtt sikerült felismernem a problémát, hogy az végérvényesen átvette volna az irányítást az életem felett, másrészt mert közvetlenül ezután minden további nélkül kérhettem hatékony segítséget is. Úgy, hogy közben senki sem vágta hozzám, hogy emiatt gyenge szar vagyok.
És ez utóbbi egy igencsak lényeges különbség abban, hogy viseltetik kedves kis társadalmuk a nők és a férfiak mentális problémái iránt. Ahogy az a The Wall Street Journal vonatkozó cikkéből is kiderül, ezen a téren még bőven lenne hova fejlődni, annál is inkább mert – ahogy az a friss felmérésekből is látszik – a mentális problémákkal küzdő férfiak zöme pontosan a környezetük megbélyegzésétől tartva sosem kér segítséget. A többiek, ha nagy nehezen (mondjuk a párjuk nyomására) el is jutnak terápiára, vagy mélyen hallgatnak róla, vagy még maguk előtt is bagatellizálják a jelentőségét: például azzal, hogy pszichoterápia helyett afféle „coachingként” vagy tanácsadásként hivatkoznak rá.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a szorongás komoly probléma; egy olyan mentális betegség, amely, ha hihetünk a statisztikáknak, a világon háromból egy nőt és ötből egy férfit egész biztosan érint. És míg a nőknél viszonylag egyértelműek a jelek – hogy csak néhányat mondjunk: izommerevség, gyomoridegesség, nagyfokú aggodalom, hangulatingadozás –, a férfiaknál a képlet ennél egy fokkal bonyolultabb.
„Amikor egy férfi látszólag minden ok nélkül felhúzza magát egy jelentéktelennek tűnő apróságon, hajlamosak vagyunk rögtön azt gondolni róla, hogy indulatos, vagy ami még rosszabb, hogy egyszerűen bunkó. Csak keveseknek jut eszébe arra gondolni, hogy az illető esetleg szorong” – mondja Kevin Chapman klinikai pszichológus, aki hozzáteszi, a szorongás a férfiaknál sokszor teljesen más tünetekkel jelentkezik, mint a nőknél. „A dührohamok, kifakadások kifejezetten gyakoriak, de épp ugyanennyire figyelmeztető tünet a gyakori izomfájdalom, az alvászavar és a túlzásba vitt szerfogyasztás is.”
A szakember a Wall Street Journalnak nyilatkozva elárulta, igazán a diagnosztizálatlan esetek aggasztják. Egyszerűen szólva azok a férfiak, akik a legkülönbözőbb félelmeik miatt nem kérnek segítséget. Chapmant ők különösen azóta foglalkoztatják, hogy a Harvard Egyetem kutatói közvetlen kapcsolatot találtak a szorongás és az öngyilkosság között. „Eddig a többség úgy tudta, a depresszió az a mentális betegség, ami leginkább összeköthető a szuicid gondolatokkal” – mondja Chapman, majd hozzáteszi, most úgy tűnik, a szorongás esetében még egyértelműbb ez a kapcsolat.
„Az emberek időről időre hajlamosak pánikba esni, és mindennél jobban vágynak arra, hogy megszabaduljanak egy, az életüket megkeserítő helyzetből, különösen olyanból, amit már-már elviselhetetlennek gondolnak. A diagnosztizálatlan, kezeletlen szorongásos eseteknél sokszor már egyetlen szikra is elég ahhoz, hogy a betegség okozta kétségbeesés végül öngyilkosságba torkolljon” – teszi hozzá a szakember, aki idéz egy friss felmérést is, amely szerint a férfiak esetében háromszor nagyobb annak a valószínűsége, hogy öngyilkosságot kövessenek el, mint a nőknél.
Kiemelt kép: illusztráció, iStock
