A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) egy olyan biológiai, neurológiai eredetű idegi-fejlődési rendellenesség, amelynek tünetei között egyaránt megtalálható a figyelmetlenség, a feledékenység, vagy épp az impulzuskontroll hiánya. Bár napjainkban a tünetek kezelésére már számos gyógyszer és pszichoterápia létezik, ezek az érintett fiatalok és felnőttek egy részének mindennapi életében mérsékelten hoznak javulást. Ennél is nagyobb probléma, hogy a zavart sokszor nem ismerik fel, illetve nem veszik komolyan, nemcsak a szülők, de akár pedagógusok sem.
Az ADHD 18 tünetét a szakemberek három csoportba sorolják; ezek a figyelemhiány, a hiperaktivitás és az impulzivitás. Dr. Bunford Nóra, a L’Oréal–UNESCO Nőkért és Tudományért díj idei kitüntetettje, klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Fejlődéstani és Transzlációs Idegtudomány Kutatócsoportjának vezetője azonban ezt a nagyon speciális idegi-fejlődési rendellenességet egy negyedik aspektusból kezdte vizsgálni, amely napjainkban egyetlen, az ADHD-ra irányuló gyógyszeres vagy pszichológiai kezelésnek sem célterülete. A kutatóval a díjátadó előtt beszélgettünk.
Bár az ADHD egyre szélesebb körben ismert, még ma is sok félreértés kapcsolódik hozzá. Miért lehet ez?
Tény, hogy sokat javult a helyzet, de valóban, félreértések és stigmák övezik az érintetteket. Előfordul például, hogy a pedagógusok egyszerűen azt gondolják, hogy egy rossz gyerekről, rossz tanulóról van szó. Az ADHD-val diagnosztizáltaknak általában tipikus az IQ-ja, persze akad olyan is, akinek magasabb, vagy akinél lefelé tér el az átlagtól, de ezek jellemzően nem látható különbségek, nem feltétlenül tűnnek fel a tanárnak. Inkább annyit látnak, hogy itt egy ugyanolyan okos gyerek, mint a többi, de nem csinálja meg a házi feladatát, elhagyja a cuccait, órán összevissza bohóckodik vagy ábrándozik. Ezért azt gondolják, hogy nem elég motivált, hiszen képes lenne rá, de nem csinálja meg, amit kell, tehát egy rossz gyerek. Ez pedig végső soron stigmatizálódáshoz vezet.
Dr. Bunford Nóra (Fotó: L’Oréal–UNESCO Nőkért és Tudományért)
Sokat dolgozott az Egyesült Államokban, ott mennyire másként viszonyulnak ehhez a betegséghez?
Tizenhárom évet töltöttem az USA-ban, ott végeztem a középiskola utáni összes tanulmányomat, a doktorimat is beleértve. Ott teljesen más az ADHD-val kapcsolatos hozzáállás, ott már nem számít „cikinek elmenni pszichiáterhez vagy pszichológushoz”, nem ciki ezzel élni. Inkább úgy kezelik ezt, mintha valamilyen allergiád lenne.
Ehhez képest milyen az itthoni helyzet?
Bár még csak három éve vagyok itthon, gyakran konzultálok a projektjeimen keresztül a gyakorlatban dolgozó kollégákkal. Tőlük tudom, hogy nagyon sok szülő a mai napig elzárkózik: ugyan szeretnék tudni, hogy mi van a gyerekkel, de ha ehhez diagnózisra van szükség, akkor visszakoznak. Így viszont a gyerekek nem fogják megkapni a megfelelő kezelést.
Tény, hogy nem hivatalos statisztika, de a szóbeszéd alapján úgy tűnik, mintha sokan nem vennék komolyan az efféle tünetegyütteseket, ilyenkor gyakran felvetődik, hogy „a mi gyerekkorunkban nem voltak ilyen betegségek, mégis felnőttünk valahogy …”
A minap beszélgettem két kollégával, akik hosszú évek óta napi szinten foglalkoznak az ADHD kezelésével. Empirikus becslések szerint bizonyos társadalmi rétegekben az ADHD-val érintett felnőtt populáció negyede nem kap kezelést. Hazánkban pedig ezen adatok mentén kijelenthető, hogy nagyjából 140 ezer ADHD-val érintett egyén él, de közülük csak nagyjából négyezren kapnak megfelelő kezelést. A másik, hogy sokan manapság „sikknek” tartják a hasonló rendellenességeket, ezért nagyon végletes elképzelések élnek róla a köztudatban. Ezzel viszont az a probléma, hogy ha mumusként kezeljük a zavart, az az érintetteknek csak árt, nehezebben fogják tudni pszichésen feldolgozni, vagy úgy kezelni, mint valamit, amivel meg kell tanulni együtt élni. Ráadásul így a lehetőségek megismerésének az esélyét is elvesszük tőlük, illetve így még jobban megnehezítjük, hogy elfogadják magukat. Így nem csak a tüneteik nem fognak javulni, de a széleskörű hatásokat sem lehet mérsékelni. Az én kutatásom elsősorban ez utóbbira irányult, vagyis nem a tünetekre fókuszáltam, hanem arra, hogy azok milyen problémákat okozhatnak a mindennapi élet során.
Egyből meg is kérdezem akkor, hogy milyen problémákhoz vezet, ha nem kezelik rendesen az ADHD-t?
Említettem, hogy az ADHD az iskolában milyen problémákat okozhat az érintett gyerekeknek. Azonban ez nem csak arról szól, hogy rosszabb jegyeket kapnak vagy esetleg osztályt ismételnek. Az ilyen gyerekeket kevésbé szeretik elvinni az osztálykirándulásra, a többi gyerek kirekeszti őket, de a tanárokkal sem lesz jó a kapcsolatuk. Ezek a károsodások pedig bőven túlmutatnak az érdemjegyeken.
Fotó: L’Oréal–UNESCO Nőkért és Tudományért
Milyen más jellegű károkról beszélhetünk?
Ott vannak a társas károsodások, az ilyen gyerekeknek nincs igazán legjobb barátjuk, de általában a barátságok, kapcsolatok kialakításával és megtartásával is nehézségeik akadnak. Jellemző, hogy náluk fiatalabbakkal barátkoznak inkább, ezért éretlenebbnek tűnnek a kortársaiknál, de sokszor a körülményeknek vagy a helyzetnek nem megfelelő viselkedésük miatt lógnak ki a sorból. De a szülőkkel való kapcsolatuk is sérülhet, az ilyen családokban jellemzően több a konfliktus, nagyobb a válások aránya, és a testvéreikkel sem jönnek ki annyira jól. Persze nem minden esetben, de a statisztikák erre utalnak. Emellett az ADHD-val érintettek körében a társadalomhoz képest magasabb a dohányzás, az alkohol-, vagy drogfogyasztás aránya, illetve az egyéb kockázatvállaló magatartásformák, mint a rizikós szexuális magatartás vagy veszélyes autóvezetés. Utóbbi konkrétan azt jelenti, hogy olyan mértékben károsodottak az érintettek kognitív funkciói, mintha az Egyesült Államokban egyébként legálisan elfogyasztható mennyiségű alkohol hatása alatt vezetnének. Mint látható tehát, ezek nagyon komoly gondok, amelyek nem csak gyerekkorban jelentkeznek: a felnőtteknél ezek a problémák áttevődnek a munkahelyre, a párkapcsolatokra és a társas kapcsolatokra is. Az ADHD-val diagnosztizált serdülőknél pedig jóval hamarabb jelentkezik mindez, mint a tipikusan fejlődő kamaszok esetében, ami akár 12-14 éves kort is jelent.
Mire irányult pontosan a kutatás, amivel most elnyerte a L’Oréal–UNESCO Nőkért és Tudományért díjat?
Voltak adataink arról, hogy a fentiek összefüggésben állnak az ADHD-val, de azt nem tudtuk, hogy mi magyarázza a kettő kapcsolatát. Ahhoz ugyanis, hogy az ilyen károsodásokat meg lehessen előzni, nem elég a tüneteket kezelni. Sokszor előfordul ugyanis, hogy tüneti szinten egy páciens javulást mutat, például gyógyszerezés hatására, azonban ezek a károsodások nem, vagy csak mérsékelten fognak javulni. Magyarul, lehet, hogy az addig figyelmetlen és szétszórt gyerek jobban odafigyel az órákon és rendesen megcsinálja a házi feladatát, de ettől még nem változik meg a kapcsolata a többi gyerekkel, a probléma fennmarad. Ezek alapján pedig azt gondoltuk, hogy a diagnosztikai kézikönyvben leírt 18 tüneten felül kell, hogy legyenek olyan velejárói ennek a zavarnak, amik súlyosbítják, katalizálják ezeket a károsodásokat. Erre alapoztam a munkásságomat, ugyanis az volt a hipotézisem, hogy az egyik ilyen tulajdonság, az érzelmek szabályozásában fellépő nehézség – szaknyelven affektív diszreguláció – gyakrabban és súlyosabban jelentkezik az ADHD-val érintettek körében, mint az általános populációban. Elvégre az, hogy nem tudunk uralkodni az érzelmeinken, a pszichológiai szempontból átlagos embereknél is előfordul, de van, akinél jobban, van, akinél kevésbé jelentkezik.
Fotó: L’Oréal–UNESCO Nőkért és Tudományért
Az elméletem szerint az érintetteknél viszont nemcsak, hogy gyakrabban fordul elő, de az említett károsodásokat is tovább fokozza. Ezt sikerült is kimutatni, ahogy azt is, hogy a kamaszoknál még gyakoribb és még súlyosabb formában jelentkezik. A feltételezés alátámasztásához igazolnunk kellett, hogy ezzel valóban magyarázni lehet a károsodásokat. Azt már eddig is láttuk, hogy statisztikailag van összefüggés, most pedig azon dolgozunk, hogy egy komplexebb megközelítéssel feltérképezzük a hosszú távú fejlődési mintázatokat. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy a serdülőkortól a fiatal felnőttkorig mikor és hogyan tudnak bizonyos tünetek előre jelezni különféle tényezőket. Például, hogy mik azok a jellegzetességek – beleértve az érzelmek már említett szabályozását –, amelyek ebben az életkorban előrejelzik, hogy fiatal felnőttként az érintett kevésbé vagy jobban fog tudni „működni”.
Egy ilyen jellegzetességre tudna mondani példát?
Az ADHD-val diagnosztizált emberek egymáshoz képest eltérőek lehetnek, például van, aki érzékenyebb a jutalmazásra. Ez egy nagyon összetett kérdés, de dióhéjban arról szól, hogy hogyan dolgozzuk fel a különböző jutalmazó ingereket. Az ADHD esetében például kimutatták, hogy a tipikus egyénekhez képest a tüneteket mutató egyének a korábbi, de kisebb jutalmat választják inkább, egy későbbi, de nagyobb jutalomhoz képest. Viszont, ezzel összefüggésben, náluk az ugyanakkora jutalom által kiváltott pozitív hatás hamarabb múlik, mint a tipikus gyerekeknél. Ez egy nagyon fontos tényező, aminek komoly hatása van arra, hogy hogyan érdemes nevelni a gyerekeket. A legtöbb szülő a jó dolgokért jutalmaz, a rossz dolgokért nem, vagy esetleg büntet is. Egy tipikusan fejlődő gyereknél sokkal több idő eltelhet a kívánatos viselkedésforma és a dicséret között, mint egy ADHD-val érintett gyereknél. Utóbbiaknál viszont nagyon fontos, hogy a dicséret azonnal kövesse a pozitív viselkedést, mert csak így tud hatást kifejteni. Az ilyen tényezők vizsgálatával, ismeretével azonnal tudunk változtatni a nevelés gyakorlati részén, mert tudni fogjuk, hogy melyek azok a prevenciós célterületek, ahol fejlődésre van szükség.
Ha jól értem, akkor ez alapján lehet prognosztizálni a gyerekek fejlődését és célzottan tenni valamit?
Így van! Ha például egy 14 éves gyereknek nehézségei támadnak az érzelmei szabályozásánál, és azt látjuk, hogy később ez valószínűsíti az alkohol-abúzust, akkor ott kell beavatkozni, ha pedig azt látjuk, hogy egy gyerek túlzottan jutalomérzékeny, és később ez kapcsolatba hozható egyéb negatív következményekkel, károsodásokkal, akkor ott.
Fotó: L’Oréal–UNESCO Nőkért és Tudományért
Mennyire működnek másképp a kamaszkorú gyerekek a felnőtteknél?
Ez egy nagyon fontos életszakasz, amikor rengeteg változás megy végbe. Viszont, a pszichiátriában történelmileg sokáig úgy tartották, hogy a gyerekek kicsi felnőttek, ezért a felnőttekről szóló ismereteinket náluk is alkalmazni lehet. Kiderült, hogy ez nem így van. Ezután viszont – még 10-20 évvel ezelőtt is – az lett az uralkodó nézet, hogy a kamaszok csak nagyobb gyerekek, ma már erről is tudjuk, hogy ez nem igaz. Ez egy egyedi fejlődési periódus, amelynek ide is, oda is vannak átfedései, ugyanakkor sajátos jellegzetességei is vannak, akár a biológiai érettség, az agyi, idegrendszeri fejlettség vagy a társadalmi elvárások szintjén is. Emiatt jóval kevesebbet tudunk a kamaszokról és főleg az ADHD-val érintett kamaszokról. De azért is erre a korcsoportra koncentráltunk, mert az ADHD-val együtt járó jelenségek, amelyek a mi vizsgálataink szempontjából fontosak, épp a serdülőkorban jelentkeznek.
Mert a kamaszok sokkal hevesebben élik meg az érzelmeiket?
Pontosan. Én leginkább arra a hipotézisre tettem fel a kutatásaimat, hogy az érzelemszabályozásnak milyen fontos szerepe van, ez pedig serdülőkorban kifejezetten releváns. A legtöbb kamasz sokkal intenzívebben éli meg az érzelmeit, mint gyerekkorában vagy felnőttkorában, de a serdülők labilisabbak is érzelmi szempontból, mint egy gyerek vagy egy felnőtt. Az érzelmek szabályozásának megfelelő elsajátítása pedig még a pszichológiai szempontból egészséges kamaszoknál is nagyon fontos fejlődéstani „feladat”. Gyerekkorban még ott van a szülő, aki besegít, tinédzserkorban viszont a társadalom már teljes önszabályozást vár el, fejlődéstanilag pedig az is az egészséges, ha ez a kamaszkor végére már kialakult.
Beszéljünk a kutatás különlegességéről is, vagyis arról, hogy nem a tipikus területeket kutatta…
A szakirodalmat olvasva azt tapasztaltam, hogy a legtöbben egy-egy aspektusra fókuszálnak csupán: vagy a biológiai, vagy a neuropszichológiai hátteret tanulmányozzák, vagy az ADHD viselkedésbeli megjelenését. Ezzel nincs is gond, rengeteg hasznos tudás, információ származik ezekből a kutatásokból. Viszont szerintem a mai pszichiátria megköveteli ezt a több módszeres, több szempontú megközelítést. Ugyanis minden mérési módszernek megvannak a maga előnyei: az agyi képalkotó vizsgálatok például nagyon precízek és kontrollálhatóak, de ugyanúgy megvan az előnye, ha például a tanárokat interjúvoljuk meg, mert ők a mindennapi funkcionálásában látják a gyerekeket. Számomra fontos cél, hogy minél több módszert próbáljak ötvözni, most is zajlanak nálunk genetikai vizsgálatok, de agyi képalkotó vizsgálatok is, valamint elemezzük a megfigyelhető viselkedést és az önbevalláson alapuló adatokat is. Felmérjük az említett jelenségeket, de beszélünk a szülőkkel, a tanárokkal és természetesen az érintett kamaszokkal is, és ebből a rengeteg adatból próbálunk különböző rizikóprofilokat kialakítani.
Fotó: L’Oréal–UNESCO Nőkért és Tudományért
Mit eredményez ez a fajta megközelítés?
Egy komplexebb képet. Nem egyszerűsítjük le annyira, hogy ha valakinél bizonyos tünetek adottak, akkor abból mi következik felnőttkorban. Az emberek ennél összetettebb lények, így mi is szeretnénk egy minél teljesebb képet kapni erről, úgy is mondhatnám, a személyre szabott orvoslás módszereit próbáljuk alkalmazni, hiszen mindenki teljesen más, eltérő rizikófaktorok vannak jelen az életükben, mint ahogy a negatív következmények megjelenésének valószínűségét csökkentő, úgynevezett védőfaktorok is eltérőek lehetnek.
Vagyis a kockázati tényezők mellett vannak olyan oldalai is az ADHD-nak, amelyek segítik az érintetteket?
Igen, de ahogy mondtam, ez is eltérő: lehet, hogy egy gyerek például nagyon impulzív, vagy kevésbé tud koncentrálni, cserébe nagyon kreatív. A gondolat, hogy az ADHD-nak nem csak negatív oldalai vannak, egyébként mostanában kezd csak elterjedni. Például olyan helyzetekben, amikor hirtelen kell döntéseket hozni. De vannak olyan tulajdonságok is, amik az esetleges negatív következmények hatásait képesek csökkenteni.
Mivel rengeteg a félreértés és a tévhit, ön mit javasol, mit tehet egy szülő, ha a gyerekét ADHD-val diagnosztizálják, vagy ha felismeri rajta a tüneteket?
A jó hír a szülők számára az, hogy már vannak jól működő, bizonyítékon-alapú kezelési módszerek, gyógyszeres és viselkedésterápiák. A pszichológusok pedig meg tudják tanítani a szülőknek a hatékony, megfelelő nevelési módszereket. Nagyon fontos, hogy a szülők tudatosítsák magukban, hogy ez nem azért történik, mert ők rosszul vagy félrenevelik a gyereküket. Egyszerűen annyiról van szó, hogy pár olyan dologra oda kell figyelni, amire egy neurotipikus gyereknél nem feltétlenül kell. Visszatérve az allergiás analógiára, ez is olyan, mintha lenne egy allergiás gyerekünk, akinek nem adhatunk bizonyos típusú élelmiszereket. Van, akinél a gyógyszer remekül működik, másnál emellé terápiára is szükség lehet. Fontos, hogy rengeteg pozitív példa van olyan ADHD-val érintett emberekre, akik sikeres életutat jártak be.
Fotó: L’Oréal–UNESCO Nőkért és Tudományért
A megfelelő szakember kiválasztásánál mire figyeljen a szülő?
A legfontosabb, hogy olyan orvost vagy pszichológust érdemes keresni, aki veszi a fáradságot, és rááldozza a szükséges időt a diagnózis felállítására. Mivel azonban a szakemberek között is megoszlanak a vélemények, nem szabad feladni, ha esetleg falakba ütköznénk, ilyenkor további véleményeket is ki kell kérni. A helyzetet nehezíti, hogy úgy látom, sokkal kevesebb eszköze van a hazai szakembereknek. Sokkal kevesebb például a validált, statisztikailag alátámasztott mérőeszköz. Ehhez nem árt tudni, hogy például az ilyenkor használt kérdőívek honosítása rendkívül bonyolult feladat. Fontos, hogy a szülők megfelelően tájékozódjanak és kérdezzenek! Sokszor látom itthon, hogy még mindig működik a „fehérköpeny-szindróma”, vagyis, hogy az orvosoknál sokan nem mernek, vagy nem akarnak (vissza)kérdezni, egyszerűen elfogadják, amit mondanak, mert ők a szakemberek. Pedig a tájékozódás és az információgyűjtés az egyik legfontosabb!
Beszéljünk egy kicsit a L’Oréal–UNESCO Nőkért és Tudományért díjáról is, amihez ezúton is gratulálunk! Nőként milyen tapasztalatai vannak a tudomány világában, különösen, hogy önnek van összehasonlítási alapja az amerikai és a hazai helyzetet illetően?
Szerencsére nem látok nagy különbséget a kinti és az itthoni helyzet között, vagyis sosem éreztem, hogy kevésbé tisztelnének, vagy ne vennének komolyan, csak azért, mert nő vagyok. Azt viszont érzékelem, hogy egy nő számára nehezített pálya, ha ugyanolyan sikeres szeretne lenni, mint a férfiak. De inkább a társadalomra jellemző, hogy egy férfi esetében jobban elfogadják, ha azt mondja, nem ér rá valamire, mert a munkájával foglalkozik vagy esetleg kikapcsolódik. A láthatatlan munkát viszont a társadalom java része továbbra is elvárja a nőktől, amellett, hogy ugyanazt a munkatempót tartjuk, mint a férfiak. Szerencsére ma már a különféle pályázatok során figyelembe veszik – ha családalapítás, gyerekvállalás miatt egy nőnek kevesebb a publikációja, akkor ezt beleszámítják a tudományos mutatókba. Ráadásul ma már egyre több hasonló kezdeményezés jelenik meg, mint például a L’Oréal–UNESCO pályázata: a Magyar Tudományos Akadémiának is vannak ilyen programjai, és hát, ha azt nézzük, hogy százvalahány éve Magyarországon a nők még egyetemre sem járhattak, ahhoz képest sokat fejlődtünk.
Fotó: L’Oréal–UNESCO Nőkért és Tudományért
Mit lát a természettudományos (S.T.E.M.) karrier iránt érdeklődő lányok helyzetével kapcsolatban?
Sajnos még mindig ott tartunk, hogy kevésbé az a norma, hogy egy lány ilyen karrierbe kezdjen. Szerencsére már ezen a téren is van némi mozgolódás, például a Tudós Csajok nevű program, aminek a keretében jönnek hozzánk iskolás lányok beszélgetni, nekik mesélhetünk arról, hogy milyen a kutatómunka. De valóban, sokak szemében még mindig furának tűnik, ha egy lány például mérnök szeretne lenni.
Mit üzen azoknak a lányoknak, akik a hasonló tudományos területek iránt érdeklődnek?
Azt, hogy bátran vágjanak csak bele! Amit az ember meg akar csinálni, azt megfelelő alázattal, kemény munkával és hozzáállással meg tudja csinálni – ehhez persze nagyon fontos a megfelelő családi háttér és támogatás is. Természetesen ennek vannak határai, én sem leszek soha NBA-kosaras vagy magasugró olimpikon, de ha nagyon akarunk valamit, akkor azért meg kell küzdeni! Akadályok, problémák mindig lesznek, azokat meg lehet oldani. Nagyon sok sikeres nő dolgozik tudományos területen, ezért bármelyik mai kamaszlány, aki ezt olvassa, szintén képes lehet erre. Én sem voltam mindig ösztöndíjas, a L’Oréal díjára is háromszor vagy négyszer pályáztam, mire sikerült.
Ez azonban elhatározás kérdése, a lényeg, hogy nem szabad feladni és hinni kell abban, hogy előbb-utóbb megtérül a kemény munka. Szerencsére én tényleg annyira szeretem, amit csinálok, hogy amellett ezek a nehézségek eltörpülnek.
