„Egy hideg és szürke reggelen történt. Aznap pontosan úgy mentem dolgozni, ahogy előtte mindig. Még csak nem is sejtettem, hogy ez lesz az a nap, amikor szembe kell néznem a saját esendőségemmel” – kezdi a HuffPoston közzétett vallomását Kate McLean. Az amerikai sebész, aki ekkor még a nőgyógyászaton dolgozott, rutineljárásra készült: egy idősebb beteg petefészekcisztáját készült eltávolítani.
„A betegem a kórházi ágyon ült. Jelét sem mutatta, hogy izgulna. Mikor beléptem a szobába, rám nézett, majd miután kedvesen üdvözölt, megkérdezte, mikor esünk már végre túl a dolgon, mert alig várja, hogy végre ehessen egy sajtburgert.” Kate azt írja, a betege egyáltalán nem volt megszállottja az evésnek; azért beszélt egyfolytában az ételről, hogy így oldja a saját és férje feszültségét.
„Ha lehet, a műtőasztalon még kisebbnek és sebezhetőbbnek tűnt a betegem, mint az ágyban fekve. Nem tehetek róla, de csak arra tudtam gondolni: alig várom, hogy visszavigyük a szobájába, és ismét a férje mellett lehessen, akitől 55 év házasság alatt legfeljebb néhány órára volt távol.” Kate és az orvosi team a műtétet az úgynevezett Veres-tűk, a laparoszkópos műtétek nélkülözhetetlen hozzávalóinak elhelyezésével kezdték. „Még alig végeztünk, mikor meghallottam az altatóorvos rémült kiáltását: a beteg összeomlik!”
Kate azt írja, a következő két percre csak alig-alig emlékszik. „Az egész egy hatalmas káosz volt. Azonnal megkezdtem az újraélesztést. Mikor néhány pillanattal később az altatóorvos jelezte, hogy a betegünk szívverése ismét normális, hangosan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, de közben egész testemben remegtem.” Kate azt mondja, nem sokkal később kiderült, hogy az életveszélyes szituációt a beteg megnagyobbodott mája és a Veres-tűk használatának egyik ritka komplikációja együttesen okozta.
„A műtét további része szerencsére problémamentesen lezajlott, ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy a beteg az éjszakát az intenzív osztályon tölti. Nagyon megkönnyebbültem, mikor másnap reggel rózsás arccal, jókedvűen fogadott.” Kate a bejegyzés második felében arról ír, betege pontosan tudta, hogy meglehetősen izgalmasra sikerült a rutineljárásnak ígért műtét, ő pedig sokáig tépelődött, hogy bocsánatot kérjen-e a nem várt izgalmakért.
„Hibáztam, mikor nem vettem észre, hogy a mája meg van nagyobbodva, emiatt pedig máshogy helyezkedik el a testében. Hogy őszinte legyek, ez volt életem addigi legnagyobb hibája. Szóval mikor a műtétre terelődött a szó, vettem egy nagy levegőt, és őszintén bocsánatot kértem a betegemtől.” A sebész azt mondja, sok mindenre fel volt készülve abban a pillanatban, de arra, amit végül az idős nő mondott neki, egyáltalán nem:
„Édesem, minél idősebb vagyok, annál világosabb számomra, hogy semmit sem szabad biztosra venni. Már akkor tudtam, hogy benne van a műtétben a hiba, sőt bármilyen váratlan esemény lehetősége is, amikor igent mondtam rá. Hogy miért mentem bele? Mert tudtam azt is, hogy történjen bármi, meg fogják oldani. És így is lett.”
Kate azt írja, ez a bizonyos nap egyszer s mindenkorra megtanította neki, hogy nem lesz rosszabb orvos attól, hogy elismeri a hibáját. „Sőt! Úgy érzem, ez a beszélgetés segített abban, hogy még jobb lehessek abban, amit csinálok.”
