Oroszország I. (Nagy) Péter uralkodása alatt vált igazán modern, nyugatias, felvilágosult és többé-kevésbé európainak nevezhető birodalommá, a következő pár száz évben pedig nagyjából így is maradt. A jelentős hadi sikereiről és kulturális reformjairól egyaránt ismert cár érdemeit, haladó törekvéseit még a Szovjetunióban is elismerték, noha ott az ódivatú abszolutista rendszerek helyett inkább a friss és korszerű terrorral rokonszenveztek a leninista ideológusok. A Kun Bélával is jó viszonyt ápoló költő, Makszimilian Alekszandrovics Volosin egyik versében például egyenesen arra a megállapításra jutott, hogy „Nagy Péter volt az első bolsevik”, aminek mondjuk az érintett aligha örült volna, ha olvassa.
I. (Nagy) Péter egy 19. századi festményen (forrás: Wikipedia)
Viszont 1697-ben I. Péter még nem volt sem bolsevik ikon, sem pedig minden oroszok császára (mivel ezt a hangzatos címet csak bő húsz évvel később vezette be), hanem csupán egy ifjú és nagyreményű cár, aki pár évvel korábban diadalt aratott a török felett Azovnál, most pedig arra készült, hogy a sötét középkor mocsarában ragadt birodalmát valahogy átlökje végre a 17. századba, ezért aztán afféle nyugati tanulmányútra indult fényes kísérete élén (illetve eredetileg azért vágott bele a csaknem két teljes évig tartó európai turnéba, hogy szövetségeseket toborozzon az Oszmán Birodalom elleni harchoz, valamint hogy jobban elmélyedjen a hajóépítés rejtelmeiben, de ez már részletkérdés).
Amikor fényes kíséretről írunk, egy cseppet sem túlzunk, ugyanis Péter gyakorlatilag egy utazó cirkusszal vonult végig a kontinensen: vele tartott egy főudvarmester, egy főlovászmester, négy kamarás, hat apród, három tolmács, két órásmester, hat lovász, két szakács, egy pap, hat trombitás, hetven daliás vitéz, négy tucat udvari inas, komornyik és házi szolga, valamint négy törpe
és egy majom.
Hát, az biztos, hogy a bolsevikok ilyen menő parádékat soha nem tartottak, pedig nekik még tankjaik is voltak. A cár egyébként az út során előszeretettel bújt, vagyis inkább bújt volna inkognitóba, de ez azért nem megy annyira egyszerűen, ha az ember több mint két méter magas (2 méter 3 centi egész pontosan), és egy komplett hadsereg jár a nyomában. Meg négy törpe (hogy a majmot már ne is említsük).
Nagy Péter első számú úti célja Anglia és Hollandia volt, de menet közben természetesen más országokat is meglátogatott. Így jutott el például 1698-ban Bécsbe, ahol – nem hivatalos – látogatást tett a császári udvarban.
Prága felől érkezett a nagyszámú orosz követség, melyhez a fiatal, akkor csak 26 éves czár incognito csatlakozott. Péter az egész úton mint az orosz követ titkára szerepelt, de azért, a mikor eszébe jutott, mint fejedelem lépett fel, és a neki járó tiszteletet megkövetelte. Ez és más hasonló szeszélyei a még félig ázsiai, különben is több mint eredeti fejedelemnek, sok bajt és gondot okoztak a spanyol etiquettehez szokott bécsi udvarnál, és csak hosszú tárgyalások után lehetett a bevonulás és a bécsi tartózkodás szertartásainak minden részletét megállapítani.
Az ifjú és szépreményű uralkodó (forrás: Wikipedia)
Bár Péter ezt követően Pozsonyba, azaz a történelmi Magyarország területére is átruccant pár napra, legfontosabb és leghűségesebb magyar szövetségesével még Bécsben ismerkedett meg. Az ifjú cár – aki szívesen vett maga mellé külországi tanácsadókat – a helyi jezsuita atyákhoz fordult, hogy kerítsenek neki egy művelt és talpraesett fiatalembert, aki az oroszon kívül még más nyelveken is beszél, és aki kíséretének hasznos tagja lehetne az úton. A jezsuiták teljesítették is a kérést, és egy ragyogó elméjű ifjút ajánlottak az uralkodó becses figyelmébe: mégpedig egy honfitársunkat, Zékány Jánost, akit azóta szinte teljesen elfelejtett a hálátlan utókor, noha tevékenységével tulajdonképpen ő alapozta meg a máig tartó (és sajnos nem mindig dicsőséges) nagy orosz-magyar barátságot.
A jelentéktelen kisnemesi famíliából származó Zékány János magyarországi ifjúságáról keveset tudunk. Születési évére is legfeljebb csak következtetni lehet: az 1670-es évek elején láthatta meg a napvilágot, minden bizonnyal Karácsfalván, ahol családja birtokos volt. Iskoláit Magyarországon járta csak magasabb stúdiumainak elvégzésére iratkozott a bécsi egyetemre. A Habsburg fővárosban nemcsak az egyetem tanárai és a tudós jezsuiták becsülték meg: híre az uralkodó környezetébe is eljutott. Lipót király és császár poéta laureátusi címmel tüntette ki. Alig ismerjük különben írói működését, csak Oroszországból való visszatérte utánról – öregkorából – maradt fenn egy töredékes latin nyelvű munkája: „Apographum viri memoria digni”.
Zékány rendkívül jó benyomást tett a cárra, aki nem csak európai körútjára vitte magával a fiatal magyar tudóst, hanem Oroszországba is; előbb Moszkvába, majd onnan pár év múlva a birodalom új fővárosába, Szentpétervárra. Zékány először a cári családdal közeli rokonságban álló Nariszkin fiúk nevelője volt, és tanítványaival – természetesen Péter utasítására – egész Európát beutazta. Oroszországba visszatérve pedig még nagyobb kitüntetésben részesült: Nagy Péter rábízta unokája, a későbbi II. Péter nevelését, ami kemény munka lehetett, mivel a trónörökös nem szívesen tanul, és már fiatal korában jobban kedveli a férfias szórakozásokat, mint a könyveket.
(Jogos kérdés, hogy Nagy Péter hogy lett hirtelen nagypapa: hát, egyrészt igen fiatal nagypapa volt, hisz alig 43 éves, amikor unokája 1715-ben megszületik. Másrészt meg pontosan azt sem tudjuk, hogy Zékány hány évig szolgált a Nariszkin fiúk mellett, de valószínűleg úgy egy-másfél évtizedet. A legifjabb Péter pedig azért lehetett a tulajdonképpeni trónörökös, mert apja, Alekszej Petrovics cárevics és nagyapja ki nem állhatták egymást.)
Nagy Péter szó szerint egy fejjel magasodott kortársai fölé (forrás: Wikipedia)
Zékány János tehát szép komótosan lépegetett felfelé az udvari ranglétrán, ami persze magas fizetéssel is járt:
Három évtizednyi oroszországi tartózkodása alatt hatalmas vagyonra tett szert, Nagy Péter fővárosában komoly értéket képviselő, gyönyörű háza volt és ezen felül hárommilliónyi készpénze. Jelentős vagyonából hazai rokonságát is támogatta. Karácsfalván lakó testvérhúgának, Zékány Annának, egyszer ezer, máskor kétezer, ismét más alkalommal még ennél is több tallért küldött szatmári görög kereskedők útján.
Nagy Péter unokája, II. Péter cár (forrás: Wikipedia)
Miután végzett a leendő cár nevelésével, széles körű műveltségének, éles eszének és pénzügyi ismereteinek hála még jelentősebb pozícióba jutott: ő lett Péter cár összes javainak igazgatója. Ám a hirtelen felemelkedést még gyorsabb bukás követte. Nem mintha Zékány nem végezte volt jól a munkáját; éppenséggel túlságosan is jól és becsületesen végezte, így elkövette azt a hibát, hogy nem hunyt szemet felettese, a bizánci udvaroncokat idézően korrupt Mencsikov miniszter csalásai felett, és panaszt tett ellene. A profi intrikus Mencsikovnak azonban komoly befolyása volt az udvarban, és addig keverte a kártyákat, amíg a gyanú végül is Zékányra terelődött, az egykori köztiszteletben álló magyar nevelőnek pedig – mint valami rablógyilkosnak – hamarosan el kellett menekülnie az Oroszországból, vissza a szülőhazájába, hátrahagyva minden ingó és ingatlan vagyonát.
(Egy másik forrás szerint egyébként a Mencsikov-affér már II. Péter uralkodása alatt történt, de a történet szempontjából ez végül is lényegtelen…)
Nem sokkal később Nagy Péter cár meghalt, rá két évre pedig felsége, I. Katalin cárnő is követte. A trónra tehát II. Péter került, akit így jellemzett egy szentpétervári angol diplomata:
A cárt ritkán látni, nincs fogadószobája, és úgy tűnik, a vadászaton kívül semmi egyéb nem érdekli… Korához képest igen magas, kövér. Alig tizenöt éves. Szőke, bőre a vadászattól napbarnított, vannak jó tulajdonságai, de fennhéjázó, és bár fiatal és jóképű, nincs benne semmi vonzó vagy szeretetre méltó
– aligha nevezhető tehát Zékány nevelői karrierje csúcsteljesítményének.
Az udvari intrikákban és a korrupcióban valósággal dagonyázó Mencsikov miniszter (forrás: Wikipedia)
Viszont az újdonsült cár legalább igazságot szolgáltatott volt mesterének: kivizsgáltatta a nagy hatalmú miniszter mocskos ügyeit, majd szép orosz szokás szerint Szibériába száműzte a korrupt Mencsikovot, és saját kezű leveleket írt Zékánynak Karácsfalvára, amelyekben kérte, hogy térjen vissza az udvarba; még útiköltséget is küldött neki. Zékány János azonban soha többé nem léphette át magyar határt, a Habsburg hivatalnokok ugyanis valamiféle orosz kémnek tartották, és hiába kezeskedett érte az orosz nagykövet, valamint Károlyi Sándor generális, nem kapott útlevelet. Sőt, az is elképzelhető, hogy már eleve el sem jutottak hozzá a levelek, mert Bécsben lefoglalták és megsemmisítették őket. Pár év múlva aztán II. Pétert is elvitte a fekete himlő, de Zékánynak még ekkor is jó oka lett volna visszatérni Oroszországba, hogy az évtizedek alatt felhalmozott vagyonához végre hozzájusson. Két ízben próbált átszökni a határon, mindhiába, és egyre lemondóbb leveleket írogatott Károlyinak:
„A csapások hosszú sora alatt megszoktam a türelmet, nyugodt lélekkel veszem az elhalasztás hírét, csak attól félek, hogy ez a halogatás örökké tart, s az én ifjúságom és férfikorom minden fáradozása öregségem reményeivel együtt semmivé lesz s nekem nem lesz mire virradnom.“
Kérése persze továbbra is süket fülekre talált, és egy idő után teljesen fel is adta a reményt, hogy valaha eljuthat még Szentpétervárra. Zékány János, I. Nagy Péter cár bizalmasa, II. Péter cár nevelője utolsó éveit teljes visszavonultságban, szerény körülmények között töltötte Karácsfalván. Azt sem tudjuk, hogy pontosan mikor halt meg.
*
Források és idézetek: Tolnai Gábor: Zékány János, a cári nevelő (Új Magyarország)/II. Péter cár magyar nevelője (Neues Wiener Journal/Magyarország)/Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái/Berzeviczy Egyed: Nagy Péter czár Magyarországon (Századok)
