Többek között kávézótulajdonos, tanár, író, gasztrós-rendezvényszervező, mentálhigiénés szakember mesélt nekünk arról, hogyan érintette az elmúlt pár hónapnyi kijárási korlátozást.
Arról sokat lehet olvasni, miként és hogyan élik meg a sztárok, hírességek a koronavírus-járvány okozta új helyzetet, de arról mélységeiben keveset, hogyan változtatta meg az átlagemberek életét.
Facebook-posztokból nagyjából következtethetünk tágabb értelemben vett ismerőseink helyzetére és lelkiállapotára, halljuk, hányan vesztették el munkájukat, dőlt be a vállalkozásuk vagy éppen azt, hogy megtalálták lelki békéjüket sok évnyi, mókuskerékben tekerés után.
Olyan embereket kerestem, akiket már most mélyen érintettek a változások, és olyanokat is, akiket egyáltalán nem. Nagy meglepetésemre őszinte és nyitott, nyers válaszokat kaptam, többen örültek annak, hogy elmesélhetik, milyen változásokon mentek vagy mennek most is keresztül. Ezekből az élettörténetekből mutatunk nektek párat, reméljük, titeket is legalább annyira megérint, mint minket.
Kornélia (újságíró)
Olyan volt az elmúlt néhány hét, mint amikor kezdő síelőként felmentem a kék pálya tetejére, és nem tudtam lejönni. Ott álltam a hegy tetején a hóesésben, és őszintén bevallom, hogy sírtam, egyrészt, mert nem tudtam, hogy jutok le (nem tudtam rendesen irányt tartani, sem fékezni), másrészt, mert olyan dolgok jutottak eszembe, amikről azt hittem, hogy már elrendeztem őket, de kiderült, hogy mégsem. Para volt, de mégis jó volt ott sírni a hegy tetején, úgy éreztem, maradnék még. Aztán fenéken jöttem le a lejtőn. Ez pont a koronavírus előtt volt, és sokszor eszembe jut, mert olyan, mint egy előkép: a koronavírustól sem menekülhetsz sehova, végül is az egész világon ott van, vagyis ezen a pályán kell síelni, így vagy úgy.
A koronavírussal járó krízis meg az elszigeteltség nyilvánvalóvá tette, hol vannak a gyenge pontjaim, és hogy ezeket sajnos egyáltalán nem tudom racionálisan kezelni. Kellett pár hét, mire képes lettem ebből a beszűkült tudatállapotból kikecmeregni, és egészséges távolságból tekinteni a dolgaimra.
Nekem arra mindenképp jó volt ez a helyzet, hogy szembesüljek a saját sérülékenységemmel, de azzal is, hogy végül is ez rendben van, mindenki sérülékeny, és ezt racionálisan is lehet kezelni, sőt, lehet rajta nevetni is.
És a gyenge pontok mellett azért az is nyilvánvalóvá vált, hol vannak az erős pontjaim. Jó érzés volt, hogy minden aggodalom ellenére, úgy tűnik, viszonylag mégiscsak egészséges személyiség lehetek, nem csúszok szét olyan könnyen. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell vigyáznom magamra, azt meg pláne nem, hogy ne kellene segítség.
Enikő (mentálhigiénés szakember)
Furcsa tükröt állított elém a vírus. Hamisan nagyított bizonyos dolgokon, de arcom nem ismert oldalait is megmutatta. Hogy önismeretet gyakoroljak és alázatot. A folyamatos mozgásban élés, heti 500 kilométerek után elképzelhetetlen volt az egy helyben levés. Mert „úton lenni boldogság” – volt mindig a jelszó és működött is. Falak közé zártan, szabályokat tartva tanultam a fegyelmet, mintha szárnyam vágták volna. Így járkáltam sokszor körbe-körbe. De értettem, hogy a törvény tisztelete életeket ment és beálltam a sorba.
Majd tanultam és gyakoroltam azt, ahogy női elődeim éltek egykor: naponta sikálva végig a házat, nem járva munkahelyre és nem építve világi karriert. Magam csodálkoztam leginkább, hogy ennek az ütemtervnek is van egyfajta békéje és biztonsága. Sőt! De annyira nem ragadt magával, hogy életstílust váltsak, és örömmel töltött el, amikor a reggeli után online taníthattam vagy klienssel dolgoztam messengeren chattelve. Áthidaló megoldás volt, mert közben nagyon hiányoztak az emberek, a közös kávézások és ölelések.
Tükröm legtorzabb (vagy legigazabb?) arca munkám megszűnése volt. Kihúzták alólam a szőnyeget, az elmúlt 20 év biztonságát és a föld szakadékká nyílt: hetekig ott álltam a szélén, időnként jó lett volna beleugrani és eltűnni. Üresnek éreztem magam, erőtlenné váltam, elöntött a létfélelem. Nem tudtam pihenni. Testem segített a lelkemen, mindenem fájt. Hitem maradt egyedül. Jeleket vártam és álmokat kaptam. A mélyben csak két opció van: vég és újjászületés. Az álmok elhitették, hogy képes vagyok újrakezdeni, szeretteim erősítettek. Teljesen új szabadságérzettel ismerkedem. Néha még átsuhan a félelem, de a holnap és a hónapok majd eldöntik a valóságot.
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Adri
Családtagjaim, ahogyan én is az autoimmun problémáim miatt mind veszélyeztetettebbek vagyunk, így az elején úgy éreztem, hogy kicsit nehéz összekoordinálni, hogyan tudjuk a mindennapokat minél kevesebb felesleges kimozdulásokkal abszolválni; de végül sikerült. Tény és való, hogy városom által a 70 év felettieknek biztosított meleg étel nagyon nagy segítség ebben az időszakban a mi családunknak is. Nagyjából március végéig a munkahelyemnél is úgy, ahogy mentek a hétköznapi tennivalók, de már áprilistól felemás megoldásokba kényszerültünk. Lelkileg szerintem most jobban megvisel minden. Többet és jobban aggódom a családtagjaimért, sokkal többet imádkozom értük és minden egyes napért hálás vagyok. Hasonlóan sokkal több a kételyeim a munkahelyemmel kapcsolatban is. Az élet megtanított már, hogy mindig legyen egy B tervem, így ezekben az időkben folyamatosan kattog az agyam hol mit merre hogyan miképp. Legyen szó családról, munkahelyről.
A 6 évvel ezelőtti betegségemnek köszönhetően már jó ideje átestem egy önismereti úton, melyet úgy vélek, hogy sosincs vége, mindig tudunk hova fejlődni. Éppen ezért azokon a bölcs tanácsok, hogy jelen helyzetben több idő jut magamra, vagy most van idő észre venni a szépet, van idő erre-arra és hasonlókon én már 6 éve átestem. Éppen ezért nagyon jól tudom, hogy egy kényszerpihenő a szó legszorosabb értelmében mit is jelent.
Gabi
Kis kávézó cukrászdát vezetek Óbudán, melyben rendszeresen 3-4 alkalmazott dolgozik. Helyben készítünk mindent süteményt és salátát, egytálételt. Tartósítószert, állományjavítót és adalékanyagot lehetőség szerint nem használunk, ezért kínálatunk nem cukrászdai, inkább olyan, mintha otthon készítené az ember. Ez igaz a megrendelt és formatortákra is. Szerencsére van rá igény, így a megnyitás óta eltelt 3 évben folyamatosan fejlődtünk. Egy álom vált valóra a megnyitásával.
Az alkalmazottakkal több, mint baráti a viszony, ráadásul cukrászként a lányom is itt dolgozik. Alapelvünk volt, hogy a vendégért vagyunk, tehát mindig vidám, kedves kiszolgálást nyújtottunk. Azt gondolom ez a pozitív kisugárzás a vendégekre is sokszor átragadt.
Ilyen háttér mellett ért minket 2020. március közepe. Azonnal bezártunk és vártunk. ( A lányom autoimmun betegséggel küzd, ezért kiemelten fontos, hogy vigyázzunk az egészségére.)
Azt tudtam, hogy a lányoknak semmiképpen nem mondok fel. Hogy miért? Mert annyi mindent tettek a kávézóért, a jó hírnévért, hogy etikátlan lett volna. Ráadásul egyiküknek sincs tartaléka, amiből hónapokig élhetnének.
Elkezdődött a matek. A kávézó nem rendelkezik komoly tartalékkal, ahhoz mi kicsik vagyunk, ráadásul, miután becsületesen kereskedünk, az elvonások ezt nem is teszik lehetővé. Nem volt más lehetőség, nekem kellett a tartalékomhoz nyúlni. Most ott tartunk, hogy a lányok alkalmazásban vannak, én fizetek nekik minden hónapban és szorongok, hogy kitartson az újra indulásig a pénzem. Nem könnyű, mert elváltam és az egyetemista fiam még velem lakik.
Komoly megszorításokat vezettem be itthon, ami a fiamat is érinti, de ő ezt maximálisan tolerálja. Összegezve, egy középszintű polgári életből hirtelen egy számolgató és kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Nincs új ruha, nincs új cipő és azt is megnézem milyen élelmiszert veszek.
De optimistának kell lennem és bízni abban, hogy újra „normálisan” működhetünk.
Egyébként megpróbáltunk mi is kiszállítani, van befogadó helyünk is, de annyira más ott a profil, hogy nagyságrendi forgalmat nem tudunk elérni. Az viszont kiderült, hogy bajban kire számíthat az ember! Ez nagyon jó érzés!
A válságnak még egy hozadéka volt, s ráadásul ez az én életemben mégis csak pozitív. Februárban egy riasztó egészségügyi diagnózist kaptam, (időközben kiderült, hogy tévesen). Akkor, ott megfogadtam, ha még nem késő, itt az idő életmódot váltani. Azonnal leraktam a cigarettát és elkezdtem gyalogolni. Eleinte csak rövid távokat tettem meg. Aztán jött a válság. Ma már ott tartok, hogy mindenhová gyalog vagy biciklivel megyek és élvezem az újonnan felfedezett világot. Valószínűleg, ha nem jön a válság, ehhez az intenzív gyalogláshoz nem lenne időm, mert bedarálna a munka.
Sokat voltam itthon és elvállaltam egy pedagógiai kutatásban való részvételt. Ez egy kódoló munka, nem az én szakterületem ezért komoly szellemi kihívás, de kevés pénzt keresek vele.
Levelező szakon a Szent István Egyetem szakmérnök képzésére járok. Az online oktatás levelező szakon nagyon akadozik, ezért itt lehet, hogy félév csúszásom lesz. Érdekes dolog, hogy most lenne is időm rá, de hiányzik az élő oktatás varázsa. Hiába, öreg vagyok már a hirtelen váltásokhoz.
(Hétfőn Gabi újra megnyitotta kis kávézója teraszát)
Furcsa tükröt állított elém a vírus. Hamisan nagyított bizonyos dolgokon, de arcom nem ismert oldalait is megmutatta (Fotó: Getty Images)
Ági
Vendéglátással és rendezvényszervezéssel foglalkozó egyéni vállalkozóként teljesen újra kellett gondolnom a munkámat az elmúlt hetekben. A bevételem 100%-át eddig az alkotta, hogy főzőkurzusokat tartottam, tematikus pop-up vacsorákat, reggeliket szerveztem, privát workshopokat tartottam, lakáséttermi eseményeken főztem.
Az összes tavaszi programomat, jó pár nyári tervemet már most törölni kellett és így bevétel nélkül maradtam. Szerencsére én is abba a körbe tartozom, akiknek júliusig nem kell fizetni a KATA-t, ez hatalmas segítség, van megtakarításom, saját lakásom van, nincs hitelem, így az átmeneti nehézségek ellenére is biztonságban érzem magam.
Semmi esetre sem gondolom azt, hogy szakmát kéne váltanom vagy másba kellene fognom, ez az időszak csak arra késztet, hogy kreatív módon új megoldásokon gondolkozzak. Az elmúlt év őrült munkatempója mellett rengeteg mindenre nem volt időm, most ezt az időszakot arra használom, hogy a saját szakterületemen sok újat tanuljak, továbbképezzem magam, illetve sokkal több idő jut magamra, jelentsen ez akár sportot vagy a mindennapi főzést.
Újabban elkezdtem online főzőkurzusokat tartani. Ha ezt heti rendszerességgel tudom folytatni, ebből a kiadásaim nagy részét tudom fedezni. Emellett pedig töretlenül bízom abban, hogy néhány hónapon belül újra tudok majd rendezvényeket szervezni, hiszen a legjobban az hiányzik, hogy másoknak, illetve másokkal együtt főzhessek.
Anna
Író, újságíró vagyok, egyedül nevelem a kisfiamat. Másfél évvel ezelőttig volt egy klasszikus, nyolc órás (bejárós) munkahelyem, de 12 év után felmondtam, nem bírtam tovább.
A járvány előtt heti három alkalommal egy ismerősöm boltjában dolgoztam feketén, mellette befejeztem végre a könyvem, ami azóta már megjelent.
Márciusban viszont bezártak az iskolák, illetve a pici jövedelmet nyújtó munkahelyem is megszűnt. Eddig is kevés pénzből éltünk, most még kevesebből, és egyelőre semmi új nincs kilátásban.
Ami a megélhetésen kívül még nehéz, hogy gyakorlatilag teljesen felborult az életünk, például minimálisra redukálódott az íráshoz (is) elengedhetetlen „énidő”, illetve az online oktatás is rengeteg plusz terhet ró a szülőre. Egyik napról a másikra ismeretlen programokat kellett elsajátítanom, hogy segíteni tudjak, illetve az is gond, hogy a fiam még nem önálló, így rengeteget kell vele tanulni (munka mellett talán nem is menne). Ez pedig – ahogy a járvány miatti szorongás is – újabb feszültségeket generál. A séták, a szabad mozgás is hiányzik. Belvárosban lakunk, bérházban, ahol nincs kert, a gyerek pedig hozzászokott a sok mozgáshoz. Most ez sincs (ahogy barátok és focizás sem). Nincs autónk, azt tervezzük, hogy hetente egyszer elmegyünk a Margitszigetre, mert a közeli Duna-part zsúfolt. Ha van egy kis időm, írni próbálok, de nehéz ebben a helyzetben a szövegre koncentrálni.
Károly
Van 4 vendéglátóhely, amiben részesedésem van, kettőt teljesen be kellett zárni és körülbelül 30 embert el kellett küldeni, mert nem tudtuk őket fizetni. A másik kettő túlélő üzemmódban működik. Amikor valami, amit az ember nyolc évig épít, egy pillanat alatt összeomlik, az elég fájdalmas érzés. Főleg a tehetetlenség miatt. A teljes munkaidős munkám nekem megmaradt, így én nem maradtam pénz nélkül, de megvisel, hogy úgymond az én kezem alatt kellett elbocsátani embereket.
Közben nagy boldogság is ért, 4 hónapos várandós a feleségem. Mondjuk ezt az időszakot sem így képzeltem el, sehova nem mehetek be vele semmilyen vizsgálatra, kint várok az épület előtt, de legalább képekről láthatom az ultrahang felvételeket.
Anyukámmal eleinte Skype-on beszéltünk, de ahogy telt az idő már nem bírtuk és találkoztunk vele, ahogy feleségem szüleivel is. Az elején meglévő hatalmas higiéniai védekezésünk kezd alábbhagyni, eleinte csak maszkban, rövid időre, törülközőn ülve voltunk náluk.
Aktív ember vagyok, a nem mászkálás rányomta a bélyegét a kedvemre.
Összességében nem panaszkodhattam, mert van tető a fejem felett, egészséges vagyok, viszont egy üvegbe zárva éreztem magam, ahol nézek kifelé, az idő is lassabban megy és mindenből kimaradok, történik rajtam kívül.
Legjobban a tehetetlenség visel meg, mindig magam irányítottam a sorsomat, életemet már gyerekkoromtól kezdve, most meg nem én irányítok.
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Marcsi
Első perctől nem féltem a vírustól, pedig már a nyugdíj felé tartok, de tudom, hiszem, hogy egészséges vagyok és maradok. Tévét egyáltalán nem nézek, így az sem tudott beszippantani. Kifejezetten élvezem , hogy itthon lehetek, holott imádok dolgozni, szeretem a munkám (amivel foglalkozom, „tiltott” volt, hisz ember közeli).
Szóval, azért is élveztem a munka nélküliséget, mert én vidáman élem az életem. Bevallom, első perctől „rosszalkodtam”, rengeteget bicikliztem, kirándultam, szokásomhoz híven csavarogtam. Mindenhova elmentem ahova szerettem volna elmenni, barátaim ugyanígy, és rengeteg programunk volt. Furcsa volt az üres város, inkább szokatlan, viszont az is tetszett. Itthon is sokat voltam, szeretem az otthonom, sokat olvasok, zenét hallgatok, filmeket nézek, megcsináltam olyan dolgokat is, amiket régen szerettem volna már (pakolászás, átrendezés, selejtezés). Munkám megmarad, csak két hónapja szünetelünk. Tartalékom mindig is volt, így anyagilag sem visel meg. Igaz, azért az jobb, ha van és nem ilyenre élem fel.
Ami egy picit aggaszt, hogy a jövő mit hoz, mert úgy érzem, hogy ez a változás valami egészen másról szól, nem a vírusról.
László (Írország)
A munkámban alapvetően nagy vonalakban annyi változott, hogy egy szép napon hónom alá csaptam a számítógépemet, majd onnantól kezdve otthonról dolgozok. Ahogy az iroda 90%-a. A munka alapvetően is számítógépen történt, így ebben nincs változás. A volumen a helyzettől független, bár az elmúlt időszakban igencsak megnőtt.
Én szelektíven szociális vagyok, így nagy változást nem tapasztalatot, nem olyan orbitálisan zuhant vissza az emberi találkozások száma, mint egy kifejezetten nagyvilági életet élő személyé. Természetesen én is megérzem, hogy semmis lett a valós interakció. Az érezhető a megmaradt, virtuális kommunikáción, hogy az emberek frusztráltabbak lettek, pillanatok alatt robbannak.
Rita (tanár, Kolozsvár)
Én amolyan betegesen otthon ülő fajta vagyok, mint jó anyám volt. Hogy érzékelhessétek: volt, hogy mondtam anyunak, színházjegyünk van, készüljön, mert megyünk. Ő ilyenkor azonnal felhív, hogy ő most nem érzi jól magát, inkább ne menjünk. Mondom neki, hogy de anyu, két hét múlva lesz. De jó! nyugszunk meg mindketten. Aztán két hét múlva eldöntjük, hogy most nekem sietős dolgom van épp, neki fáj a gyomra, ilyen állapotban mégsem mehetünk színházba.
Húgom teljesen más. Ő képes naponta kétszer zuhanyozni, átöltözni, kifutni ide-oda intézkedni, találkozni emberekkel. Én szeretek amúgy tanítani, de, ha tudom, hogy másnap órám van, nyugtalanul alszom:
felébredek hajnalban, s noha minden elő van készítve, ppt- és feladatok, az adott anyagrész évtizedek óta a kisujjamban van, de akkor is nyomaszt, hogy ez egy új csoport, új helyzet, új kérdések, tehát muszáj rendesen felkészülni az óratartásra.
Szóval nekem ez az itthon-ülősdi tökéletesen megfelel (családnak is, mert mindenki szeret itthon lenni, saját szobájába gubózva). Eddig is csak ritkán étkeztünk együtt. Ennek két oka van: nem szeretünk enni, szóval csak azért csináljuk, mert tudjuk, hogy ezt illik; aztán ki-ki mikor megéhezik, rak magának valamit, s visszavonul szobájába. És én kimondottan irigylem azokat az embereket, akiknek bepárásodik a szeme evés közben a gyönyörűségtől. De van egy falatnyi udvarunk, a pergola alatt römizünk, kártyázunk, énekelünk vajmi, és virágokat is ültettünk – lessük, mi bújik éppen. Több is bújhatna, ha a két macskánk nem budinak használná a virágágyást.
Nekem, ami hiányzik, az a diákok szeme, és most, a digitális oktatással sokkal több munka az előkészítés, feladatok, értékelés. Az, hogy nekem és a diákoknak is többnyire írásban kell „gondolkodni”, másfajta fegyelmezettséget igényel.
