„Nyolc órán át hallgattam, kit, hogyan erőszakoltak meg, aztán elmentem a gyerekeimért az óvodába” – interjú Durica Katarina íróval

Tavaly év végén jelent meg Durica Katarina negyedik regénye, a Városi rókák, amely a brüsszeli éjszakai élet, a diplomatafeleségek, az őket kiszolgáló személyzet és a prostituáltak világát mutatja be. Az író-újságíró egy ideje a kiszolgáltatott nők történeteivel foglalkozik, a kemény témákat keresi. Járt Tanzániában és Kenyában, ahol a törzsi nemi szerv csonkításnak áldozatául esett nőkkel beszélt. Találkozott olyan kislányokkal egy afrikai árvaházban, akiket úgy „törtek be” a házasságra, hogy ismeretlen férfiakkal sorban megerőszakoltatták őket. Készített interjút arab feministával arról, miként molesztálják a nőket a mekkai szent kábakőnél. Akármennyire is tűnik különbözőnek ezeknek a nőknek a sorsa, egy közös van bennük: a nők elleni erőszak áldozatai legtöbbször csöndben maradtak a fájdalmukkal. Bár Katarina szerint a mai napig gyakori, hogy a nőknek megmondják, miről szabad beszélniük, ő úgy döntött, regényeiben a kiszolgáltatott lányok és asszonyok hangja lesz.

Menjünk vissza kicsit az időben A rendes lányok csendben sírnak regényedhez, amelyben a dunaszerdahelyi maffia áldozatainak történetét dolgozod fel. A 90-es években két felvidéki magyar klán tartotta félelemben az egész környéket, aminek aztán a „a rendszerváltás időszakának legvéresebb maffia-leszámolása” vetett véget a helyi Fontana bárban. A maffia áldozatainak száma több százra tehető, és még mindig számos ügy felderítetlenül maradt. Hogy kerültél közel ehhez a témához?

Ott nőttem föl a Dunaszerdahelyi járásban, 20 kilométerre a várostól. Szinte nem volt olyan családi összejövetel, keresztelő vagy születésnap, ahol ne kerültek volna szóba a maffiózók rémtettei, még ha sokszor iszogatás közben el is bagatellizálták a felnőttek a tragikus eseményeket. Máig tisztán bennem él, ahogy nagyszüleim falujában, a búcsúban megjelennek a maffiózók a luxusautóikkal a focipályán, anyukám elkap minket, és hazarángat. Általános jelenség volt, hogy esküvőkön, búcsúkban, rendezvényeken tűntek fel, és azt csináltak, amit akartak. Az egész járásban féltek tőlük, ráadásul nagyon sokan dolgoztak nekik, kapcsolataik voltak a rendőrségnél, az adóhivatalnál, tudták mennyi bevétele van a helyi vállalkozóknak, és védelmi pénzt követeltek tőlük. Egy ismerősöm apukáját például egy autó mögé kötötték, amikor nem akart nekik fizetni. Nagyon sok ilyen történet volt körülöttem, de mivel ebben nőttem fel, kellett egy kis eltávolodás, hogy írni tudjak róla. Amikor felköltöztem Budapestre, és hosszabb idő után a férjemmel hazalátogattunk, meséltem neki egy tóról, ahová a maffia az áldozatait dobálta be, a férjem pedig kikerekedett szemekkel nézett, amiért ez ilyen magától értetődő nekem. Pedig ebben élve valahogy a világ legtermészetesebb dolga volt tudni, hova nem megyünk úszni és miért.

Mindenki tudta, hogy lányokat is megerőszakolnak. A gimiben kipécézték maguknak a szép lányokat, és elmentek értük. Voltak legendák, hogy a nagyszünetben szedték össze őket, és mindenki félrenézett, senki sem lépett közbe. A regényemben egy olyan 16 éves lány történetét írtam meg, aki levitte szombat este a szemetet a panelban, elkapták, betuszkolták az autóba, és egy hétvégén át erőszakolták őt és több másik lányt, majd félmeztelenül kitették őket a város szélén. Nem egy ilyen történet volt, mégis Szerdahelyen arról beszéltek a helyiek, hogy ezek a lányok a hibásak, mert abban az időben egy rózsaszín suhogóért bármit megtettek volna, mindenki maffiózó-barátnő akart lenni. Ennél persze sokkal árnyaltabb a kép. Amikor feltettem a Facebookra, hogy beszélni szeretnék az áldozatokkal, több száz nő lépett kapcsolatba velem.

„A férjem kikerekedett szemekkel nézett” (Fotó: Kőnig Lilla)

Hogy éltek tovább a nők ezzel a traumával?

A leggyakrabban elhangzott mondataik „a férjem sem tudja”, „erről soha senkinek nem beszéltem” voltak. Titkokkal, elfojtással, magukba zártan éltek évtizedekig. Volt például két nő, aki egy baráti társasághoz tartozott, a gyerekeik együtt játszottak, de nem tudták egymásról, hogy mindketten ugyanazt élték át. A trauma hatása persze átszőtte az összes életterületüket, túlféltették a saját gyerekeiket vagy irtóznak az intimitástól. Sokan mondták, hogy libabőrösek lesznek, ha a férjük melléjük fekszik. Egy nő elmesélte, alig emlékszik valamire az erőszakból, de még most is látja maga előtt, ahogy egy vastag, Krisztus-képes aranylánc lóg a férfi nyakából az arcába. A mai napig lefagy attól, ha valami ilyesmit lát.

Mivel Dunaszerdahely egy kisváros, előfordult, hogy az elkövető és áldozata egy osztályba járt. Ezért is választottam a regényben azt a megoldást, hogy egy panelban él az elkövető és a lány is, még a szüleik is összejárnak. A felhívásomra férfiak is jelentkeztek, az egyik elmesélte, hogy végignézették vele, ahogy az első szerelmét megerőszakolják. Ott állt előttem ez a nagymenő, sikeres férfi, és elmesélte, hogy az emlékektől visszajöttek a vizelet-visszatartási problémái. Akik megkerestek, még mindig úgy élnek a városban, hogy minden rendben van, senki nem tudja a másikról, hogy mi történt. Ennek a könyvnek azért is volt nagy sikere, mert erről az időszakról nem az elkövetők, a maffiatagok szempontjából, hanem az áldozatokéból írtam. A bűnözőket megölték, eltűntek vagy lapítanak, a családjaik szégyellik őket, de itt vannak ezek a túlélő nők és férfiak, akik viszik tovább az életüket, gyerekeik vannak, dolgoznak, övék a jövő.

És talán azért is volt nagy a visszhangja, mert sokan a városi legendák helyett a regényen keresztül szembesültek először a hús-vér valósággal, amiben igazából éltek.

Az egyik férfi, aki felkeresett, az elkövetőknek dolgozott, kisebb bűntényeket csinált, verekedésekben vett részt, amolyan ZS kategóriás maffiózó lehetett. De egyszer ő is beállt a lányokat erőszakolók sorába. Azt mondta, igazából csak 5 perc volt, nem nagy ügy az egész, aztán elolvasta a könyvet, és rájött, hogy ami neki 5 perc, az a másiknak egy egész élet. Másrészről viszont sokszor hallottam azt is, hogy ezek a „kiscsajok” igazából örülhetnének, hogy csak azt csinálták velük. „Örüljön, hogy csak két napra vitték el, a nem tudom kinek a fiát meg bebetonozták, az sokkal rosszabb”. Ez a hozzáállás nagyon gyakori. Nem véletlen, hogy sok nő nekem mesélt először arról, ami történt vele. Úgy érezték, én kívülálló vagyok, és nem az a lényeges számomra, hogy kivel történt mindez, hanem az, hogy mi történt.

Új regényedben, a Városi rókákban szintén kiszolgáltatott nők sorsát mutatod meg, mégis ez a három nő látszólag nagyon különbözik egymástól. Klára Brüsszelben élő diplomatafelség, Andrea kisfiát egyedül nevelő anya és odakint szerencsét próbáló au pair, féltestvére, Timi pedig gimnazista, aki végül prostituáltként köt ki a városban. Egyikük története sem egyedi eset, számos hozzájuk hasonló nő él odakint. Mesélnél kicsit róluk?

Nagyon sok olyan nővel kerültem kapcsolatba kint, akiknek a férjei magas beosztásban dolgoznak Brüsszelben. Nagyrészt az a felállás, hogy a férfi dolgozik, a nő pedig otthon van a gyerekekkel, és próbálja feltalálni magát. Sok időt töltöttem velük, és nekem is kisgyerekeim vannak, a legkisebb három hónapos volt, amikor kiköltöztünk., így nekem könnyebb volt beleélni magam a világukba. Furcsa számomra, hogy még a nagyon nyitott emberek is „unatkozó diplomatafeleségnek” írják le a típusát, pedig ő küzd azért, hogy megint valami értelmes dolgot csináljon. Aztán ott van Andrea, az au pair, akinek a világát szintén ismerem, hiszen gimi után Angliába mentem au pairkedni, és tudom, milyen az, amikor úgy érzed, nincsenek otthon lehetőségeid. Azt is meg akartam mutatni, milyen az, amikor egy nő nem tervezetten esik teherbe, és hiába imád anya lenni, az élete mégis egy kínkeserves küzdelem. Ezek a nők mind kiszolgáltatottak, és küzdenek azért, hogy jobb legyen, csakhogy ez nem az ő világuk, ez nem a nők világa.

És ott van Timi, akit prostitúcióra kényszerítenek. Hogy kerültél kapcsolatba a Brüsszelben élő magyar prostituáltakkal?

Meg akartam ismerni a várost, és elmentem Brüsszel „kabinos utcájába”, ahol a fehér lányok vannak, egy utcával arrébb pedig lakásokban élnek a feketék. Vagy ki van írva a kabinokra, „on request”, telefonszámon lehet előre egyeztetni. A kabinok között találkoztam először a Jó Pásztor Nővérekkel. Velük, illetve civil szervezetek aktivistáival kerültem kapcsolatba, akik próbálnak a lányok helyzetén könnyíteni. Sajnos tény, hogy nagyon sok magyar lány van kint. Beszéltem olyanokkal is, akiknek sikerült kilépniük, megszökniük, páran közülük védett házakban bújtak el, rájuk még mindig vadásznak a futtatóik. Közhiedelemmel ellentétben a prostitúció nem úgy működik, hogy „köszönöm, ennyi volt, megyek haza”, mert a stricik úgy érzik, túl sokat invesztáltak a lányokba, akik tartoznak nekik. Ráadásul ezeknek a lányoknak sok esetben nincs hova hazamenniük, diszfunkcionális családból származnak, nincs egy támogató hátterük, és sokszor a stricik adnak nekik ételt, szép ruhát, műkörmöket.

„Azt mondta, igazából csak 5 perc volt, nem nagy ügy az egész” (Fotó: Göndör László)

Timinél is működött a csali. A pasi az Instán nőnek nevezte és nem lánynak, luxuskocsival fuvarozta haza – mindez nagyon imponált neki.  Hogyan kerül bele valaki a bűnözők hálójába?

A leggyakoribb a lover boy jelenség: a stricik szép autóval megállnak egy szegény megye szegény falujában, kiszemelnek néhány lányt, és eljátsszák, hogy szerelmesek lettek. Jól tudják, hogy ezeknek a lányoknak nincs igazából otthonuk, az apjuk sokszor börtönben van, nyomorúságos körülmények között élnek, ők viszont elviszik a lányokat pizzázni, azt mondják nekik, milyen szép vagy, hogy szeretlek, a lányok meg teljesen beléjük szeretnek. Ebből aztán húzd meg, ereszd meg viszony lesz, a férfiak zsarolni kezdik a lányokat, hogy mennyi mindent vettek nekik, cserébe jár, hogy ők is ilyen-olyan szívességet tegyenek. Gyakori eszköz a bosszúpornó is, ami egyébként a huszonéves lányok körében egyre gyakoribb dolog, és az elit gimnáziumokban sem kirívó, hogy a barátjuk kér tőlük egy ilyen felvételt, ami aztán zsarolási alap lesz. Belgiumban pont a regény írása közben vezették be, hogy aki feltesz egy ilyen felvételt a netre, akár két év börtönbüntetést is kaphat.

Pár évvel ezelőtt volt egy híres eset, amikor az egyik egyetemi buliról kikerült egy videó, amin egy lány orálisan kielégített egy fiút. Hatalmas botrány lett belőle, mindenki a lányt hibáztatta, még az igazgató is kidobatta az egyetemről, mivel a felvételen az intézmény logójával ellátott pólót viselt. A fiúról, aki a videó „főszereplője”, egy szó sem esett. Sok prostitúcióra kényszerített lány nemcsak azért nem tud kitörni a helyzetből, mert nincs hova menekülnie, hanem mert szégyelli is magát. Innentől kezdve bármit meg lehet csináltatni velük. Jellemző például, hogy azok, akik aktívan a prostitúcióból élnek, „barátomnak” nevezik azokat a férfiakat, akik ilyen brutális helyzetbe zsarolták őket.

A regényben elhangzik az egyik magyar kuncsafttól, „nem is tudtam, hogy nem önként vagy itt”. Gyakoriak az ilyen sztereotípiák a prostituáltakkal kapcsolatban?

Egy pakisztáni taxis nemrég azt mondta nekem, amikor szóba került, min dolgozom, hogy a prostituáltaknak ez hobbi. Van egy illúzió, hogy a prostituált a munkájából jól keres, megszedi magát, hazamegy, mindent elfelejt, épít egy házat, és éli az életét. Én még egy ilyen lánnyal sem találkoztam. Azt hiszem, ez valahol egy generációs dolog is: azok a férfiak, akik engem például körbevesznek, nem így gondolkodnak erről a témáról, de sok idősebb férfinek teljesen rendben vannak az erőszakolós viccek, a nőgyógyászos poénok, a „kurvák szeretik a szexet” összekacsintások. A Partizán egyik műsorában bevágtak több olyan durva szexista megnyilvánulást, ami a Heti Hetes alatt hangzott el. Egy ország nézte, ahogy az ostoba vicceken ezek az egyébként értelmiségi férfiak poénkodtak. Ma már, ha valaki asszonyverős vicceket mond nyilvánosan, mindig van egy-két érzékenyebb ember, aki reagál rá és elítéli. Szeretnék hinni benne, hogy változik a világ.

Hogy bírod kezelni, hogy ilyen töménységben kapod ezeket a kegyetlen történeteket?

A Rendes lányok nem sírnak írása közben megtapasztaltam, milyen a másodlagos traumatizáció.

Sokat foglalkoztatott, hogyan lehet visszajönni egy normális életbe azután, hogy órákat töltöttél rémségek hallgatásával, olvasásával. Még Al Ghaoui Hesnát is felkerestem, aki sokat tudósított háborúkból, vagy Zoltán Gábort, aki a XII. kerületi nyilasokkal foglalkozott, majd megírta az Orgia című könyvet. Sokaknak nem sikerül visszatérni az élet apró örömeihez. Máig felteszem a kérdést, nekem vajon sikerült-e letennem ezeket a történeteket. Sokszor csípem azon magamat, hogy picsogásnak élem meg, amikor gazdag anyukák arról panaszkodnak, mennyire magányosnak érzik magukat a férjük mellett, vagy amikor a gazdag, diplomata barátaink arról beszélnek, hogy a pandémia alatt nem utazhatnak az egzotikus nyaralásokra. Ez egy teljesen helytelen látásmód, és gyakran előfordul, hogy a nehéz témákat feldolgozó újságírók cinikusak, beszólongatósak lesznek. Én nem akarok ilyen lenni. Sokat segített, hogy újra és újra meséltem ezeket a történeteket a könyv megjelenése után. Az újramesélésnek van egy olyan pszichológiai hatása, hogy aztán már nem fáj annyira. Ha sokszor elmondod, a normális élet részévé válik, hogy vannak ilyen események a világban. Emellett minden este felírom, miért vagyok hálás, és ezt a gyerekekkel is átbeszélem.

„Minden este felírom, miért vagyok hálás” (Fotó: Göndör László)

A másik oldalon a nehéz témákkal jött is egy felelősség, feladat. Talán patetikusan hangzik, de ha itt ez a sok nő, aki senkinek nem mondta el a történetét, csak nekem, akkor ezzel valamit kezdenem kell. Fontosnak tartom, hogy mindenki tudja meg, minden konfliktusos helyzetben történhet erőszak a nőkkel, még csak háborúnak sem kell lennie. Minden zavargásnak, bizonytalan helyzetnek a jellemző velejárója az, hogy a nőket megpróbálják kordában tartani, a testüket „harctérként” használni, mégis a nők a mai napig csendben maradnak a fájdalmukkal. Ha pedig elmondják a történetüket, nem akarják nekik elhinni, az áldozatot hibáztatják. Olyanról is tudok, hogy egy nemi erőszak túlélője elment Budapesten egy neves pszichológushoz, aki 15 ezer forintot kért egy ülésért, ami alatt a nőt hibáztatta.

Gyakran tapasztaltam, hogy amikor elkezdtem ezekről a nőkről beszélni, valahogy mindig jöttek a hangok, hogy most nem kéne ezt a témát feszegetni. Valahogy sosincs aktualitása annak, hogy nőjogokról beszéljünk. Amikor például kirobbant az SZFE-ügy, többen kifejezték, hogy az abúzus áldozatai most inkább ne jöjjenek elő. De ugyanezek voltak a hangok akkor is, amikor a Rendes lányok csendben sírnak című regényemet írtam. Azt mondták, nem kéne ezt a témát most feszegetni, rossz fényt vetek a határon túli magyarokra. Mona Eltahawy, az egyiptomi aktivista, aki kiállt és elmesélte, hogy Egyiptomban gyakran volt utcai molesztálások áldozata, ő is megkapta, hogy jobb lenne erről nem beszélni, hiszen csak a sztereotípiákat erősíti.

Amikor nagy ügyekről van szó, a nőügyek valahogy sosem férnek be a közbeszédbe, sosem jó az időzítés. Engem bosszant az igazságtalanság, az empátia hiánya, csak abba tudok sok energiát tenni, ami érzelmileg megmozgat. Eljött az ideje annak, hogy ennek a nők elleni erőszak minden oldaláról nagyon sokat beszéljünk. Az irodalomnak, a művészeteknek nagy szerepük van abban, hogy például a prostituálttörténetek ne jelentsenek egyet a Pretty Womannel.

Kapcsolódó cikkeink

• „Ciki, hogy ilyet csináltam, de büszke vagyok rá, hogy megváltoztam” – Élet az esztergomi leánynevelőben
• Angol bordélyból mentette ki várandós lányát egy magyar anya
• Prostitúciótól mentett meg két tinit a légitársaság munkatársa