Miközben Magyarországon ismét a felszínre bukkant Kósa Lajos és a csengeri örökösnő története (a cikk írásakor éppen arról szólnak a hírek, hogy az asszony elhitette a politikussal, hogy az egyik legnagyobb francia bank 24 százalékát neki ajándékozza, illetve, hogy fegyverek, luxusjárművek elhozatalára is felhatalmazást adott Debrecen egykori polgármesterének), a tengerentúlon is egy álörökösnővel van tele a sajtó.
Február 11-én ugyanis jó magaviselet miatt kiengedték a börtönből Anna Sorokint, aki magát gazdag német örökösnőnek kiadva sikeresen beépült a manhattani elitbe, és bankokat, ismerősöket kijátszva éveken át élt fényűző életet. És aki azt gondolja, hogy a most 30 éves Sorokin majd szépen, csendben, a nyilvánosság elől visszavonulva folytatja majd életét most, hogy újra szabad ember lett, az nagyon téved, celebként vonult a rácsok mögé, celebként folytatja. Az egyik első dolga ugyanis azt volt, hogy az Instagramra posztolt egy képet magáról, amihez szövegként csak ennyit írt: A börtönélet annyira kimerítő, el sem tudod képzelni. És esze ágában sincs megszabadulni a kamunevétől sem: Anna Delvey, mert ő egyszemélyes mozgalom, állítja.
És ez csak a kezdet volt, azóta írt nyílt levelet Harvey Weinsteinnek, a bukott filmmogulnak, akit egy évvel ezelőtt 23 év börtönbüntetésre ítéltek több rendbeli szexuális erőszak és zaklatás miatt, közben dolgozik az Anna Delvey TV nevű projektjén, valamikor majd ír két memoárt is, egyiket az álörökösnőként szerzett élményeiről, egyet pedig a börtönben töltött évekről, és a Netflix, valamint az HBO is megfilmesíti majd a történetét, igaz, más-más szemszögből. A Netflix 320 ezer dollárt (kb. 94 millió forintot) fizetett a jogokért, és az összegből Sorokin állítólag korábbi tartozásait törlesztette.
A Inventing Anna a New York magazin egyik cikke alapján készül majd, Shonda Rhimes lesz a rendező, és az orosz származású szélhámost az Ozark című sorozat sztárja, Julia Garner alakítja majd. A másik projektről nem tudni, hogy éppen milyen fázisban van, annyit tudni, hogy az HBO Sorokin egykori barátnője, Rachel Williams könyvének megfilmesítési jogait szerezték meg.
Anna Sorokin (vagyis születéskori nevét magyarosítva Anna Vagyimovna Szorokina) Moszkva egyik külvárosi munkásnegyedében, Domogyedovóban született. Apja kamionsofőrként dolgozott, anyja háztartásbeli volt, 16 éves volt, amikor családja Németországba költözött. Miután leérettségizett, úgy volt, hogy a londoni Central Saint Martins művészeti iskolában tanul tovább, de inkább visszaköltözött Németországba, majd Párizsba vezetett az útja, gyakornok lett a párizsi Purple divatlapnál – és itt vette fel az Anna Delvey nevet. Időközben egyre több barátja lett New Yorkban, így 2013-ban inkább ezt a várost választotta lakhelyéül. Sorokin az új ismerőseinek már egy kölni családi vállalkozás örököseként mutatkozott be, aki a 25. születésnapjára 60 millió eurót (2013-as árfolyamon számolva 17,8 milliárd forintot) örökölt az apjától, aki igazi reneszánsz ember volt, hiszen hol diplomataként, hol olajmágnásként, hol napelemekben utazó üzletemberként beszélt róla.
Julia Garner az Inventing Anna című film New York-i forgatásán (Fotó: Profimedia)
Természetesen arra is volt válasza, hogy mire szeretné költeni (nem létező) vagyonát, állítása szerint létre akarta hozni az Anna Delvey Alapítványt, és többemeletes művészeti központtá szerette volna átalakítani a manhattani műemléket, a Church Missions House-t. Ebből nyilván nem lett semmi, viszont ő boldogan élte a manhattani elit fényűző életét, divatosabbnál divatosabb hotelekben szállt meg, James Beard-díjas éttermekbe járt, luxusfürdőkben és szépségszalonokban pihente ki az álörökösnőség fáradalmait, és persze emellett rendszeresen vásárolt luxusmárkáknál, a Céline szemüvegek például a védjegyévé váltak.
De honnan volt mindenre pénze? Hamis csekkekkel és iratokkal csalt ki pénz bankokból, illetve rendszeresen kért kölcsön a barátaitól is. Sokszor kérte arra őket, hogy legyenek szívesek kisegíteni, mert jaj, nincs nála a pénztárcája vagy hopp, valamiért nem akarják elfogadni a hitelkártyáját, és volt, hogy arra hivatkozott, nehéz hozzájutni pénzhez így az Óperencián túlról, a nemzetközi utalásokkal csak baj van.
Anna Sorokint először 2017-ben tartóztatták le különböző szállodákban felhalmozott tartozásai miatt, majd pár hónappal később, októberben ismét csattant a kezén a bilincs. A tárgyalások alatt az ügyész megjegyezte, hogy Sorokint mintha „mulattatná áldozatainak helyzete”, és úgy tűnik, „jobban aggódik az öltözetéért, mint azok miatt, akiknek kárt okozott”. Tény, hogy a bíróság színe előtt jó pár méregdrága cuccát felvonultatta. Mindeközben ügyvédje próbálta jobb színben feltüntetni, és arra hivatkozott, hogy tartozása egy részét már visszafizette, és még Frank Sinatra New York, New York című dalából is idézett utalva arra, hogy védence csak egy lány, aki boldogulni szeretett volna a nagyvárosban.
2019. május 9-én a bíróság Sorokint 4-12 év börtönbüntetésre ítélte, emellett 24 000 dollár pénzbírságot szabtak ki rá, és kötelezték 199 000 dollár visszatérítés megfizetésére. Az álörökösnő a tárgyalását megelőzően a híres Riker Islanden ült, majd az ítélethirdetés után az Albion Büntetés‐végrehajtási intézetbe szállították. Mivel a vízuma időközben lejárt, ezért fennállt a veszélye annak, hogy szabadulása után visszatoloncolják Németországba, de ez eddig nem történt meg. És mi lesz a pénzzel, amit ezután fog keresni, amennyiben kifizeti, amit ki kell, utána övé a profit, de számolnia kell azzal, hogy esetleg polgári peres eljárások indulnak majd ellene. Egy korábbi nyilatkozata szerint egyébként szeretne saját befektetési alapot létrehozni, nagyon érdekli a techipar, a kriptovaluták, a mesterségesintelligencia-kutatás, ja, és a börtönreform.
A börtönéletről ugyanis megvan a véleménye, szerinte sok fiatal lány van, aki a rácsok mögött szokik rá a kábítószerekre, és szerinte az a program sem volt túl hasznos, ami azt a cél szolgálja, hogy az elítéltek könnyebben vissza tudjanak illeszkedni a társdalomba. Másrészt ő személy szerint nem érezte annyira borzalmasan magát, nyilván nem örült annak, hogy rács mögé került, de megoldotta ezt a helyzetet is. És igen, egy igazi helyi híresség volt, mindenki tudta, hogy ki is ő. „A börtönőrök közül sokan elég szakmaiatlanul viselkedtek, áradoztak arról, hogy mennyire tetszik nekik a történetem, és hogy követnek Instagramon.”
És hogy sajnálja-e, amit tett? Miután elítélték, ez volt a véleménye: „Hazudnék neked, mindenki másnak és magamnak is, ha azt mondanám, hogy bármit is sajnálok. De megbántam azt, ahogyan bizonyos dolgokhoz viszonyultam”, és emellett volt egy olyan mondata is, hogy igen, ő egy rossz ember. Egy 2020-as októberi meghallgatásán viszont már a következőket mondta: „Csak azt akarom mondani, hogy nagyon szégyellem magam, és nagyon sajnálom, amit tettem. Teljesen megértem, hogy rengeteg ember szenvedett emiatt, miközben azt hittem, nem tettem semmi rosszat.” Egy újabb interjúban pedig azt mondta, megbánásnak nem sok értelme van, hiszen már nem tudja visszacsinálni a történteket, de a tetteinek következményei vannak, megpróbálja helyrehozni a dolgokat, majd továbblépni.
Tudom, mit tettem, és tudom, honnan jövök. Nem kell ezen elgondolkoznom. Igazából nincs problémám önmagammal, mint emberrel, mert tudom, hogy soha nem terveztem senkit becsapni. Bárkitől kértem pénzt, azt hittem, visszakapja.
Mindemellett sértőnek érzi, hogy az ügyészek milyen ügyet fabrikáltak ellene. „Egy mohó, pénzsóvár embernek állítottak be. Volt egy álmom, egy elképzelésem, de sajnos nem működött.”
Anna Sorokin alias Anna Delvey a New York Állami Legfelsőbb Bíróságon, 2019-ben (Fotó: TIMOTHY A. CLARY / AFP)
Örökkön örökké
Álörökösnők mindig is voltak, és nemcsak romantikus és bűnügyi regényekben, hanem a valóságban is. Ott van például a Sperl Magdolna-féle csalási ügy az 1880-as évekből.
„Néhai Sperl fővárosi polgár özvegye, jelenleg Schulteiszné asszony, évek előtt egy szegény leányt vett magához, azt felnevelte és mint cselédet tartotta házánál. Rövid idővel ezelőtt a leány elhagyta a családot, rossz társaságba keveredett s elszegődött egy nyilvános házba. F. hó 12-én két jó barátja, akik a leány élettörténetét jól ismerték, rávetette őt, hogy adja ki magát nevelőanyja édes leányának : Sperl Magdolna Máriának, mert azzal ők igen jó fogást tudnának csinálni. A leány beleegyezett, a két szélhámos pedig megkeritette a már férjnél levő Sperl Magdolna keresztlevelét s minthogy a Sperlné soroksári úti „kerékhez“ cimü nagy korcsmája és a ház 1/8-as részben a Sperl Magdolna öröksége, az ál Sperl Magdolna a két férfival, egy jóhiszemű vevőt fogott és ennek, egy fővárosi ügyvéd előtt kötött adás-vevési szerződéssel a háznak nyolcadrészét eladta
– írja a Budapesti Hírlap egyik 1883-as számában.
A csalókat egy felszólítás buktatta le, és miután Schulteiszék feljelentést tettek, fogadott lányukat letartóztatták. De az anya előtte még nevelt gyermeke szemére vetette, hogy ha már elég könnyelmű volt örökségét eladni, miért nem kereste meg elsőként a szüleit.
„Még nagyobb volt azonban bámulata, midőn leánya kijelentette, hogy ő az egész eladásról mit sem tud s abban sem neki, sem férjének része nincsen. A csalás persze csakhamar kiderült, feljelentést tettek a rendőrségnél, mely a csalóknak is nyomára vezetett s az ál-örökösnőt ma hajnalban 3 órakor le is tartóztatta. A rendőrségnek a csalást ugyan beismerte, de ragaszkodott hozzá, hogy csakugyan született Sperl Mária Magdolna”. Hogy mi történt ezután az ál-Sperl Magdolnával, arra sajnos nem találtunk információt, de több hír szólt még egy, az ügyben kihallgatott ügyvédről. „Hegedűs ma egy hozzánk beküldött hosszabb nyilatkozatban kijelenti, hogy neki az álörökösnőt ezelőtt csakugyan bemutatták Sperl Magdolna néven, de Enyedi ügyvédnél (őt vezették félre a csalók az álokmányokkal, nála köttetett meg a vételi szerződés – a szerz.) nem is járt soha s igy Magdolna személyazonosságát nem is igazolhatta.”
Természetesen ennél komolyabb szélhámosságok is történtek abban az időben, a 19. század közepén egy svéd nő, Aurora Florentina Magnusson Helga de la Brache-nek, IV. Gusztáv svéd király és felesége, Frederica királynő eltitkolt lányának adta ki magát. Azt állította, hogy a királyi pár a válása után egy németországi kolostorban újra összeházasodott, ekkor született meg ő, később pedig pedig apja nagynénje, Zsófia Albertina svéd hercegnő gondjára bízták. Miután a hercegnő elhunyt – Magnusson története szerint – őt elmegyógyintézetbe zárták, ahonnan a családja kimenekítette, és Badenbe vitték. Állítása szerint IV. Gusztáv halála után azonnal Svédországba utazott, ahol viszont ismét elzárták, de neki sikerült megszöknie. A sztori itt nem ért véget, később elérte, hogy királyi nyugdíjat kapjon, idővel persze kiderült az igazság, és bíróság elé citálták. A börtönbüntetést megúszta, csak pénzbírságot kellett fizetnie, és élete hátralévő részét viszonylagos nyugalomban töltötte (bűn)társával, Henrika, vagyis Helga Aspegrennel.
Aurora Florentina Magnusson (Fotó: Wikipedia)
Természetesen nem Magnusson volt az első, aki királyi, illetve nemesi sarjnak adta ki magát, a 17. században az angol Mary Carleton, akit bigámiával vádoltak meg, Hollandiába szökött, majd később magát kölni hercegnőnek kiadva tért vissza szülőhazájába. Hazatérése után számtalan férfit csábított el és rabolt ki, és ugyan áldozatai közül sokan szégyenükben a hallgatást választották, így is elég vallomás gyűlt össze, hogy bíróság elé kerüljön az ügye. Az ítélet kötél általi halál volt.
Kevésbé drámai Mary Baker, azaz Caraboo hercegnő története. Az asszonynak hónapokon keresztül sikerült elhitetnie egy brit városka lakosaival, hogy egy távoli sziget, Javasu királyi családjának tagja. És hogyan kötött ki pont Nagy-Britanniában? Kalózok támadták meg a hajóját, de neki sikerült elmenekülnie és partra úsznia – állította, vagyis tolmácsolta szavait egy férfi, aki csodával határos módon egyedül volt képes megérteni a nyelvet, amit beszélt. Bakert, vagyis Caraboo hercegnőt a Worral család fogadta be, és hamarosan az egész ország megismerte a történetét. És pont ez lett a veszte, az egyik újságcikk alapján felismerte korábbi munkaadója, és kiderült a turpisság. Worralék azután kiálltak mellette, és a szolgálólányból lett álhercegnő az ő támogatásukkal Phildelphiába utazott. Állítólag az Egyesült Államokban is belebújt a hercegnő bőrébe, de ott sem volt maradása, évekkel később visszatért Angliába.
Mary Baker (Fotó: Wikipedia)
Természetesen az idők változnak, Elizabeth Bigley (vagyis Cassie Chadwick) ezért ahelyett, hogy egy nemesi család leszármazottjának adta volna ki magát, úgy gondolta, hogy inkább egy iparmágnás eltitkolt lányaként próbál majd boldogulni. Elizabeth Bigley 1857 októberében született Kanadában, egy nyolcgyermekes család ötödik gyermekeként, és állítólag már 13 évesen is azzal csalt ki pénzt egy helyi bankból, hogy azt állította, nemrég meghalt a bácsikája, aki hagyott rá egy kis összeget, ők pedig meghitelezték neki ezt a pénzt. Bigley később sem tért jó útra, felnőttként már Andrew Carnegie acélmágnás törvénytelen lányának adta ki magát. Azt mondta, hogy a férfi jelentős összegeket küldött neki, hogy elhallgasson, és ez sokaknak elég volt ahhoz, hogy tetemes kölcsönöket adjanak neki. Az egyik banktól állítólag negyedmillió dollárt sikerült kicsalnia, és az intézmény csődbe is ment. Bigley sem úszta meg a lebukást, és tíz év börtönre ítélték, az álörökösnő 50 éves korában, a rácsok mögött halt meg 1907-ben. Mivel az áldozatok egy része valószínűleg itt is inkább hallgatott, nincs pontos adat arra vonatkozóan, pontosan mekkora összeggel károsította meg őket, egyes becslések szerint 633 000 dollárra rúghatott a végösszeg, ami ma több mint 16 millió dollárnak felel meg.
A módszerek nagyon a századforduló után sem változtak. Ott van például a lotharingiai álörökösnő, Marguerite Brauer története az 1960-as évekből. Minden akkor kezdődött, amikor Brauer elhíresztelte szülővárosában, a Strassbourg melletti Colmarban, hogy milliárdos vagyont örökölt édesapjától. A korabeli beszámolók szerint az asszony adott a külsőségekre, bérelt írógépen hivatalos értesítést pötyögött papírra mesés örökségről, majd amikor 100 frankot letétbe helyezett a Francia Banknál, a letéti jegyet jó néhány zéróval csillagászati összegre javította.
„Ezután nyilvánosságra hozta örökségének hírét, s erre versengve jelentkeztek nála a legnagyobb európai bankok képviselői és szinte korlátlan hitelszámlákat nyitottak. Még Svájciban is sikerült pár titkos számlát nyittatnia, pedig a svájci bankok közismerten óvatosak. A szélhámos örökösnő, hogy vagyonának létezését elhitesse, még pénzszállító páncélautót is bérelt, természetesen hitelbe, hogy a vagyonát tartalmazó vaskazettákat elszállíttassa egy nyugatnémet bank páncéltermébe. A vaskazettában — újságpapírok voltak”
– írták az újságok.
Braeur élvezte az új szerepet, milliós támogatást ígért a helyi futballcsapatnak, tőkét egy vállalkozónak helikoptergyár létesítéséhez, a város nagyarányú fejlesztési terveinek finanszírozását, és még sajtóértekezleteket is tartott. A helyi üzletemberek természetesen elhalmozták ajánlatokkal, vagyis pénzzel, kölcsönöket ajánlottak fel neki addig, amíg fel nem tudja venni majd az örökségét. Állítólag évek teltek el, amire a hitelezői rájöttek, hogy valami nem stimmel, és a rendőrség végül felgöngyölítette az ügyet.
„A bírók, a tanúk, az ügyvédek, a hallgatóság — mindenki kacagott a tárgyalóteremben Marguerite Bauer colmairi (Elzász) háztartási alkalmazott perén, aki egymilliós örökség kitalált meséjével több hónapon át főúri módon élt, és saját városa gazdag polgárain kívül sok külföldi bankárt és nagyiparost sikerült „megfejnie”. Az általános nevetésből csak a károsultak és az ügyészek maradtak ki. A károsultak többsége inkább meg sem jelent, az ügyész pedig nem értette a tréfát — háromévi börtön kiszabását kérte”
– számolt be a tárgyalásról a Magyar Szó 1969 júliusában.
És a listát tovább lehetne folytatni, 2002-ben egy amerikai özvegyasszony, Tereza Solomon Demoody azért került bíróság elé, mert magát gazdag örökösnőnek kiadva több tízezer dollárral károsította meg a barátait, illetve különböző cégeket, csak egy példa: annyira fényűzően élt, hogy csak a limuzinszámlája 33 ezer dollárra rúgott. Amikor Demoody kölcsönöket vagy hitelt kért, arra hivatkozott, hogy átmeneti pénzproblémái vannak, a barátai pedig szívesen segítettek, mert azt hitték, hogy elég tehetős, és egyszer majd visszafizeti.
2015-ben egy fiatal nő akkori barátjával, magát egy milliomos örökösnőnek kiadva „megvásárolt” egy 5000 négyzetméteres, 1,11 millió euró értékű, Bauhaus stílusú ingatlant Hamburgban. Az ingatlanügynök csak akkor jött rá, hogy valami nem stimmel, amikor az adásvételi szerződés megkötése után a pénz csak nem akart megérkezni a számlára. A bíróságon a 23 éves lány, aki egyébként azt mondta, hogy a barátja ötlete volt az egész, ami lehet, hogy így volt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy 2011-ben 33 rendbeli csalás miatt 15 hónapra próbaidőre bocsátották, 2013-ban pedig rendelt magának méregdrága Mercedest, aminek az árát ugye végül nem tudta kifizetni.
2016-ban Ryley Cruzt több évre börtönbe küldték, ugyanis magát hol modellnek, hol ügyvédnek, hol gazdag örökösnőnek, hol rákbetegnek kiadva több mint 61 ezer fontot csalt ki áldozataiból. Ügyvédje hiába próbálta érvként felhozni, hogy csak kisebb összegeket kért áldozataitól, illetve azt, hogy borzalmas gyermekkora volt, és nem volt más célja, csak az, hogy neki és fiának legyen hol laknia.
Az amerikai álom
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy tényleg ilyen könnyű rászedni az embereket, ahogyan az is, hogy miért találjuk olyan lenyűgözőnek vagy legalábbis érdekfeszítőnek a szélhámosokról szóló történeteket.
Jerri Williams, az FBI egykori ügynöke szerint egyrészt azért, mert a szélhámosok nagyon jól beszélik az emberek nyelvét, nagyon közvetlenek, megnyerők, tudják, hogy kinek mit kell mondani.
Sokan azért csodálják őket, mert a legfőbb fegyverük a személyes varázsuk, ezzel győzik meg az embereket, és ez főleg igaz itt az Egyesült Államokban, mert szeretjük a sikert és a gazdaságot.
Hozzátette, szerinte kissé problémás, hogy a filmekben, sorozatokban és úgy általában ezeket az embereket nem bűnözőként ábrázolják, pedig komoly anyagi károkat tudnak okozni, életeket, cégeket tesznek tönkre. Dr. Tim Holmes, a Bangori Egyetem kriminológusa szerint azért is vagyunk elnézőbbek velük szemben, mert nem használnak erőszakot, így nem tűnnek annyira veszélyesnek.
Még mindig azt gondolják sokan, hogy ők modernkori Robin Hoodok, és nem bűnözők.
Julia Garner az Inventing Anna című film New York-i forgatásán (Fotó: Janet Mayer/Startraksphoto.com/Profimedia)
És igen, ahogyan Williams említette, ehhez köze van annak, hogy milyen formában találkozunk velük a képernyőn, a mozivásznon, a könyvekben, a sajtóban. Példának hozta fel az Ocean’s Eleven filmeket, amik alapján úgy tűnhet, hogy a szélhámosoknak igenis jár az, amit ellopnak, hozzátette, az sem segít, hogy az áldozatokat úgy tüntetik fel, mint túlzottan naiv és hiszékeny emberek, pedig valójában egy kicsit mindannyian naivak és hiszékenyek vagyunk.
Életünknek olyan sok aspektusa van, amelynél fontos a bizalom, hogy higgyünk abban, hogy az idegenek igazat mondanak nekünk. Nem arról van szó, hogy az emberek hülyék, ha átverik őket, csak úgy viselkedtek, ahogyan ösztönösen mindenki tenné.
Javier Leiva, a Pretend Radio című podcast műsorvezetője több szélhámossal készített már interjút; szerinte azért tartjuk érdekesnek ezt a világot, mert ugyanúgy kíváncsiak vagyunk az ő trükkjeikre is, mint a bűvészek trükkjeire, persze ez nem jelenti azt, hogy szeretnénk áldozatokká válni.
Mindenki azt hiszi, hogy ez nem velük fog megtörténni, de azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy őket nem tudják becsapni, pórul szoktak járni
– tette hozzá.
Holmes egyúttal figyelmeztet arra, hogy a modern kori szélhámosoknak már nem feltétlenül kell szerethető karakternek lennie, hiszen a technológia fejlődésével már név és arc nélkül lehet kicsalni az emberekből a pénzüket, vagyis nyugodtan lehetnek agresszívebbek, rámenősebbek.
