Mindjárt az elején óriási megállapítást teszünk: amióta létezik helyesírás – vagyis az írt nyelvet érintő, nagyjából következetes szabályrendszer – azóta vannak helyesírási hibák is (meg elírások-elgépelések, amelyek nem feltétlenül tartoznak a helyesírás tárgykörébe, de azért nyugodtan csapjuk most ide őket). Az első magyar helyesírási szabályzat, illetve inkább afféle ajánló vagy összefoglaló, a Dévai Bíró Mátyás-féle Orthographia Ungarica (csodálatos alcíme: azaz igaz iraz modiarol valo tudoman magar neluenn irattatot, mostan pedig vionnan meg igazytatott, es ki niomtatott) 1538-ban jelent meg, bár ez olyan sokakat még nem érintett, hisz az emberek
- a; vagy nem tudtak írni, vagy
- b; ha tudtak, akkor sem feltétlenül magyarul írtak,
szóval mai értelemben vett magyar helyesírásról inkább csak a nyelvújítás kora óta beszélhetünk. Azóta viszont minden magyar ember olyan helyesen és szabatosan ír, akár egy nyugalmazott levéltáros.
Vagyis nem egészen. Ugyanis az internet megjelenésével mintha robbanásszerűen megszaporodtak volna a helyesírási hibák a nyilvánosságnak szánt szövegekben: ez egyrészt azért lehet, mert hanyatlik az emberiség és romlik a nyelv (persze csak viccelünk, az emberiségnek még van hátra legalább 2000 jó éve, a nyelv pedig romolhatatlan, mint egy szűzies bíbornok), másrészt meg azért, mert ezek az irományok – a mezei Facebook-kommentektől egészen a többé-kevésbé írástudó szerzők által jegyzett újságcikkekig – rendszerint minimális ellenőrzést követően kerülnek ki az online térbe, míg mondjuk a Pármai kolostort legalább hat szerkesztő átolvasta, mielőtt megjelent.
De nehogy azt higgyük, hogy régen, még a könyvnyomtatás előtti időkben, nem okoztak számtalan bosszúságot a helyesírási hibák annak a szűk literátus körnek, amely írott szövegekkel foglalkozott. Ugyanakkor jelentős különbség, hogy a középkori elírásokat és egyéb írásbeli baklövéseket állítólag nem az emberi figyelmetlenség vagy tudatlanság okozta, hanem egy rettenetes, pokolbéli démon, amelyet úgy hívtak, hogy:
Titivillus.
Diego de la Cruz a Könyörületes szűz című festménye 1485-ből, Titivillus a jobb felső sarokban látható (Forrás: Wikipedia)
A viccesen az írnokok és a kódexmásoló szerzetesek patrónus démonának is nevezett szörnyetegről először a 13. században tettek említést olyan neves egyházi szerzők, mint például Johannes Galensis (Walesi János), Caesarius von Heisterbach vagy Jacques de Vitry; egyszóval csupa komoly, tudós ember. A történet szerint Titivillus (más írásmóddal: Tutivillus) minden egyes nap körbejárta a scriptoriumokat, túlvilági praktikáival megzavarta a kényelmetlen asztaloknál reggeltől estig szorgalmasan körmölő barátok fejét, összegyűjtötte egy nagy zsákba az általuk vétett hibákat, aztán meg az egész csomagot átadta a Sátánnak, hogy az majd a végítélet napján felolvashassa hangosan az összes elkövetett helyesírási hibát, elírást, vesszőhibát és egyebet, természetesen az illető írnokok neveivel együtt. Ha pedig valóban így lesz, akkor az utolsó ítélet inkább fog emlékeztetni majd egy feszengős általános iskolai magyarórára, semmint valamiféle apokaliptikus nagyjelenetre – úgyhogy kíváncsian várjuk.
Titivillus alakja aztán a középkor végére szinte teljesen kikopott a köztudatból, és ha a neve fel is merült itt-ott, már nem a helyesírási hibák okozójaként tartották számon, hanem csak afféle egyszerű, bajkeverő démonként. Pedig talán érdemes lenne feleleveníteni: elvégre jól jöhet egy bűnbak, ha éppen muszályt írtunk muszáj helyett vagy ha éppen gondunk támad egy többszörösen összetett szóval.
