„Nyugdíjas koromig itt fogok lakni” – Ilyen az élet a munkásszállón

Aki home office-ban dolgozik, annak az otthonában van a munkahelye. A munkásszállón lakók esetében a munkavégzés helye és az (átmeneti) otthon(pótlék) nem választható szét teljes mértékben. Mégis: kik ők, honnan jöttek, hova tartanak? És a legfontosabb: helyettesítheti-e az otthont a szállók világa?

Rácz Sarolta

2021. Március 10.

Cseh Tamás Munkásszállás címet viselő dalában, a szálló lakói úgy próbálnak női társasághoz jutni, hogy az ablakon kilógatott lepedőkön húznák fel az arra jelentkezőket. A „sírva vigadós” hangulatú énekszöveg szerint a szálló (amúgy felnőtt korú lakói) valamiféle „kamaszkori létállapotba” vannak visszatolva a szigorú szabályokkal és rendészekkel jól ellátott lakóhelyükön. Sokaknak, sokunknak lehet az első asszociációnk a méltán híres Cseh Tamás-szerzemény, amikor a munkásszálló kifejezés halljuk, de az is tagadhatatlan, hogy van valami „Kádár-korszakos” csengése a kifejezésnek. Pedig ilyen szállók ma is léteznek, és bár pontos adat nincs arról, hányan vannak Magyarországon, akik munka után ide térnek haza, egész biztosan több ezer embert érint. Milyenek ezek a szállók a valóságban? Kik laknak itt, honnan érkeznek és hova tartanak? Nyilván sokféle egyéni út létezik, ami a munkásszállóra vezet, illetve onnan elvezet, de néhány tipikus dolgot azért el tud mondani az, aki ismeri a munkásszállók világát.

Nincs munka, ha munka van, akkor busz nincs

Dányi István a hatvanas évek derekán született egy Borsod megyei faluban, ma Veszprémben, munkásszálláson él. Szülőfaluja, a Kazincbarcika melletti Rudolftelep bányászfalu volt, édesapja bányászként dolgozott. István eredetileg gépszerelő és karbantartóként tette le a szakmunkás-vizsgát, majd szintén a bányánál helyezkedett el – külszíni lakatosként. Pár év után rájött, hogy sokkal inkább megéri „lemenni a föld alá”.

„’84-ben 3150 forinttal vettek fel, de ’88-ban még mindig csak 3450 forint volt a fizetésem. Volt, hogy minden hétvégén túlóráztam, de akkor is csak 4750-re jött ki. Nagyon el voltam keseredve. Jött a lehetőség, át lehetett menni a bányarészhez. Éltem a lehetőséggel, átmentem segédmunkásnak, csillésnek. Az első hónapban a harminc napból harmincat ledolgoztam, 17 680 forintot kaptam kézhez. Majdnem elsírtam magamat, annyira meghatódtam.”

A kilencvenes évek elejétől sorra zártak be a bányák, elindult az a folyamat, ami miatt a Sajó völgyének gyönyörű környezetben fekvő falvait leginkább a „válságkörzet” kifejezéssel illetik. István ekkor már Veszprém megyében, Pétfürdőn élt. Nem a borsodi bányavidék „alkonya” miatt költözött oda, hanem magánéleti okokból: megházasodott, és a felsége volt odavalósi. Ekkor a mentőszolgálat munkatársaként dolgozott, majd az IBM-nél helyezkedett el Székesfehérváron. Először albérletben laktak, aztán saját lakásban, majd újra jött az albérlet – de ide már elvált emberként költözött, egyedül a felesége és a kislánya nélkül. A következő lépcső pedig a munkásszállás volt.

„Nyugdíjas koromig itt fogok lakni" - Ilyen az élet a munkásszállón

Képünk illusztráció. Hegesztő munkás fésülködik a Maglódi úti Munkásszállón, 2012-ben (Fotó: MTI / Bruzák Noémi)

Első (és némileg felületes) pillantásra megállapíthatnánk, hogy ez tipikus eset lehet: a munkásszállók lakói a gazdaságilag fejletlenebb területekről költöznek a „fejlett” Nyugat-Magyarországra. Meszmann T. Tibor munkaügyi kutató, aki kutatásaiban a munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozott, de a munkásszállók kérdését is érintette, némileg árnyalja a képet. „Egy nagy cég, mely több ezer dolgozót foglalkoztat mindig az optimumra, a legjobb munkaerőre vágyik. Már a kilencvenes években megfigyelhető volt a tendencia, hogy tágítsák azt a kört, ahonnan válogathatnak. Egyrészt buszjáratokat indítottak, másrészt munkásszállásokat létesítettek. A kelet-nyugat különbség a kilencvenes években nagyon jellemző volt, de mára legalább a munkásszállókat illetően elkezdett kiegyenlítődni, ilyen intézmények Kelet-Magyarországon megtalálhatóak, a regionális bérkülönbségek viszont jelentősek. A 2012-es munka törvénykönyv tovább intézményesítette ezt.

Ugyanaz a cég, eltérő telephelyén végzett, azonos munkakörű, azonos munkáért a dolgozóinak különböző órabért fizethet tekintettel a régiók közötti átlagbérek alakulására is. Tehát megmarad a bérkülönbség Kelet- és Nyugat-Magyarországon. Sokaknak pedig nagyon nem mindegy az akár 20%-os különbség.

Pusztán a magasabb kereset elég indok lehet arra, hogy valaki „nyakába vegye az országot”, és esetleg több száz kilométerre költözzön az otthonától, de a probléma gyakran sokkal mélyebb és súlyosabb.

Ha otthon, szülőföldjükön maradnak, távol élnének a munkahelyüktől és csak elfogadhatatlan körülmények között tudnának dolgozni, vagy sehogyan sem. „Egyes ágazatokban megszűntek a munkalehetőségek – vázolja a helyzetet Meszmann T. Tibor. – Ugye a kilencvenes években sorra zártak be a bányák, a kétezres években pedig a faipari, élelmiszeripari dolgozók vesztették el az állásukat.” A határon túlról, a Vajdaságból és Kárpátaljáról érkező (sokszor nem magyar anyanyelvű) munkások esetében talán még erősebb a gazdasági kényszer. „Ők sokszor túlkvalifikáltak, akár egyetemi végzettségük is lehet. De a munkafeltételek és a bérezés annyira rossz a lakóhelyükön, hogy muszáj lépni.”

Az aránylag alacsony fizetés és a munkába járás körülményei miatt nem vállalható a munka. István válása és munkahelyének megszűnése után kénytelen volt a Dunántúlról hazaköltözni szüleihez, Rudolftelepre. Ott közmunkásként jutott munkához, ahol figyelembe vették a szakmunkás-bizonyítványt, így, mint „közmunkás elit” havi hetvenkétezret kapott kézhez. De a „rendes” munkahely, egy tiszaújvárosi üzem sem teremtette meg azokat a feltételeket, amik miatt érdemes lett volna hosszú távon gondolni rá. „Tizenkét órás műszakban dolgoztam, három nap munka, aztán három nap szabad. Minden nap hattól hatig. A közlekedés nagyon rossz volt. Éjjel háromkor kellett elindulni, hogy a barcikai munkásbuszra fel tudjak szállni, nem sokat aludtam. Amikor éjszakás műszakban voltam, akkor reggel fél nyolcra már Barcikán voltam, de csak kilenckor indult a buszom Rudolftelepre. Sokszor inkább felszálltam a rudabányai járatra, az izsói kanyarnál leszálltam, aztán gyalogoltam. Amikor hazaértem, akkor láttam, hogy begördül a kilences busz. Olyat is csináltam, hogy kifizettem a taxit, de azt nem állta a munkahely, nagyon nem érte meg.”

Tibor szerint a szituáció tipikus, Kelet-Magyarországról származóktól gyakran hallotta, hogy munka még csak lenne, de busz már nincs.

„Hogy néz ki egy munkanap, ha már maga a munkába járás ilyen körülményes? – teszi fel a jogos kérdést. – Akkor talán már jobb a munkásszálló, ott legalább szabadidő van.”

„Átmeneti megoldásnak, ugródeszkának jó, de hosszú távra semmiképpen”

Nem feltétlenül csak az eredeti lakóhelyen lévő gyér munkalehetőség az egyetlen indok, ami miatt valaki munkásszállóra kerül. Magánéleti történések részben vagy egészben indukálhatják a helyzetet. „Sokan családi okokból vannak itt. Azután kerültek ide, hogy elváltak. De fiatalok is megjelennek pályájuk legelején, a szülői háztól távol, vagy ha váltani szeretnének. Átmeneti megoldásnak szánják, így próbálnak egy új életet elindítani” – fejti ki Tibor.

István esetében szintén meghatározó volt házasságának a zátonyra futása. A szülei által gyűjtött lakástakarékból a kisgyerekes szülők otthonhoz jutottak, amiből az anya költözött ki, ment vissza a saját szüleihez az akkor négyéves kislánnyal együtt. István egyedül maradt, de a fizetéséből nem jött ki az összes költsége, és a „nyugdíjtakarékosság” fizetésével megcsúszott. A vége az lett, hogy a lakást elárverezték a feje felől. Albérletbe ment, de egy keresetből ezt sem tudta fizetni. Szülei rudolftelepi házát eladta, de a Kazincbarcika melletti falucskában álló, akkor már felújításra szoruló ház árával nem volt „sokkal beljebb”. „Borsodban öt lakást veszek abból a pénzből, ami Veszprémben egynek az ára” – foglalja össze István a magyar ingatlanpiac egyik ismérvét.

Képünk illusztráció. A Maglódi úti Munkásszálló Kőbányán, 2012-ben (MTI Fotó: Bruzák Noémi)

Meszmann T. Tibor erősen hangsúlyozza, hogy a munkásszállás, mint átmeneti kapaszkodó és ugródeszka, nem rossz és nem elvetendő dolog. De egy biztos: több okból is jobb, ha egy-két év után továbblép az illető, más megoldást keres a lakhatásra. Sokan tervezik, hogy albérletbe költöznek, ha egy fiatal pár vagy barátok összeállnak, támogatják egymást, akkor működőképes ötletről van szó. Ha nem oldódik meg a lakhatás, még „nagyratörőbb” tervek, a külföldre költözés is felmerülhet, mint következő lépcsőfok. Tibor gyakran találkozott ezzel a jelenséggel. „Tipikus, hogy aki egyszer már megindult, és helyileg nem integrálódik, az keresni fogja a lehetőséget, hogy még nyugatabbra menjen. Akár nyelvtudás nélkül is megpróbálják. Németország kifejezetten gyakran merül fel, mint célország, de Ausztria is szóba kerül, bár elsősorban idényjellegű munkákkal kapcsolatban.” István jelenleg nem tervezi, hogy albérletbe vagy külföldre megy. Régebben ebben az utóbbiban is gondolkozott, de (saját szavaival élve) „meghátrált”. Egymás után két baleset is volt, mindkettő miatt kiesett egy időre a munkából. „Ha külföldön történik ilyen, akkor sokkal kiszolgáltatottabb az ember.”

A munkásszállóról való elköltözés nem feltétlenül előrelépés, „sikertörténet” eredménye, különösen ha kényszerből történik. „Ha egy munkaerő-kölcsönző cég szerződést bont egy céggel, akkor esetleg az összes kikölcsönzött dolgozójuk elveszítheti a szállást egyik napról a másikra” – meséli Tibor. „Ha van másik munkalehetőség, akkor a kölcsönző felajánlhatja azt. Másik helyzet: amikor a lakó azt látja, hogy nincs áttörés, nem lát perspektívát a jelenlegi munkahelyén, akkor hazaköltözhet, és később még elindulhat »szerencsét próbálni«. Ha nincs ilyen lehetőség vagy megszűnik a szállás, akkor haza kell menni.”

Természetesen a hazamenetelnek feltétele, hogy legyen hova hazamenni. „Ilyen esetekben nagyon különböző helyzetek adódhatnak, előjönnek életutas kérdések – fejti ki Tibor és konkrét példákkal is él. – Van egy fiatal, aki a szüleivel megszakította a kapcsolatot. Adott a kérdés, hogy ő hova menjen. Sokan vannak, akik direkt úgy keresnek munkát, hogy szállás legyen hozzá. Nehéz megbecsülni az arányukat, de azt hiszem, aránylag sokan lennének, akiknek tényleg nem lenne hova menniük. Azért van ilyen, és minél gyöngébb minőségű a szálló, annál nagyobb arányban. A pandémia elején volt egy nagyon ronda helyzet, a gazdaság, az autógyártás, az építőipar is leállt hosszabb időre. Akkor történt meg, hogy ezek a dolgozók megjelentek a hajléktalan-ellátásban.”

István azt a (korábban említett) csoportot gyarapítja, akik kifejezetten úgy keresnek munkát, hogy járjon hozzá az elhelyezés is. Albérletet nem tervez, ő azt az elmondások szerint annyira nem tipikus „stratégiát” választott, hogy nyugdíjig munkásszálláson fog lakni. Élesen körvonalazódik benne az is, hogy mi lesz azután. „Igazából egy közművesített telek elég lenne. Inkább otthon Borsodban, ott nem annyira drága, mint itt. Konténerházon gondolkodom, amikor az öltözőket csinálták nekünk, akkor néztem, hogy ezek kialakíthatóak. Kettőt egymás mellé tenném és berendezném. Ott az unokáim és a lányom meg tudnának látogatni.”

Amikor az otthon és a munkahely összefolyik

„Azoknak nehéz, akiknek családjuk és gyerekük van, a kapcsolattartás nem könnyű” – világít rá István egy olyan lelki teherre, ami sokakat érint, akik munkásszállón laknak. Közülük sokan vannak apák és anyák, bár talán az előbbiekből több van. Meszmann T. Tibor szerint a magyar társadalomban tipikus, hogy az apa „indul neki”. „A magyar társadalom kevésbé engedékeny a nő felé, ő nem igazán hagyhatja hátra a gyerekeit. A családfő megy, kísérletet tesz, hogy anyagilag megszedje magát, és ha működik a dolog, akkor megy az egész család.” Persze nők esetében sem ritka, hogy a hátrahagyott otthonban nem ők, hanem más mondja el az esti mesét a gyerekinek. Olyan is létezhet, amikor a szülők együtt tesznek kísérletet, hogy az otthontól távol szedjenek össze némi pénzt. Egyes vidékeken, például Kárpátalján ez bevett gyakorlatnak számít. Tibor erről is beszél. „Évtizedes dolog, hogy a nők is külföldre mennek dolgozni. A rokoni, szomszédi kapcsolatokra építve közösen nevelik a gyerekeket. Ez a modell tulajdonképpen már intézményesült arrafelé.”

Ilyen helyzetben a szülő-gyerek (vagy bármilyen más emberi) kapcsolat életben tartásában hihetetlenül fontos szerepe van az internetnek. „Ahol a szülő túlórás iparágban dolgozik, ott nagy rugalmasságot, okosságot igényel a gyerekekkel való kapcsolattartás. Interjúztam anyákkal, akik telefonon beszélték át napközben vagy este a leckét a gyerekkel. Az elektronikus kapcsolattartás nagyon fontos, a viber és a Skype próbálja pótolni a személyes találkozást.” István is ezzel az eszközzel él, a Borsodban élő lányával és két unokájával rendszeresen beszél a telefon segítségével. Az internet mindenekfelett fontos. Tibor elmondja: a szakszervezetek alapvetően nem foglalkoznak a munkásszállók ügyivel, de ennek ellenére tud egy olyan esetről, amikor a szakszervezeti követelések részét képezte a magas színvonalú wifi-szolgáltatás.

Képünk illusztráció. Építőipari munkás cigarettát sodor a X. kerületi Maglódi úti Munkavállalói Hotel egyik szobájában, 2012-ben (Fotó: MTI / Bruzák Noémi)

Nem csak a családtól való elszakadás rakhat terhet a lakókra, a munkásszálló nem tudja betölteni a valódi otthon feladatait. Csak meghatározott időpontokban lehet barátokat, látogatókat fogadni, ha az ember este egy bizonyos időpont után megy, akkor csengetni kell. A vizesblokkot és a konyhát közösen kell használni olyan emberekkel, akikhez nem kötnek rokoni vagy akár baráti kapcsolatok. István jól viseli a helyzetet. „Mindig törekedtem a jó kapcsolatokra, és szerencsés is voltam ezen a téren. A szobám kétágyas, de egyedül vagyok benne, nagyobb a pihenési lehetőség.” A pozitív hozzáállásnak oka lehet, István rugalmas, alkalmazkodni tudó, „szerencsés természete”, de az is fontos, hogy a veszprémi munkásszálló kifejezetten igényes, színvonalas, ennél rosszabb, sőt sokkal rosszabb szállok bőven léteznek Magyarországon.

De a legszebben felújított munkásszálló sem egyenlő az otthonnal. Meszmann T. Tibor erről hosszan beszél. „Tipikus esti időtöltés, amire egy ilyen szállón lehetőség van, hogy az ember leül és sörözik. Viszont ha valaki minden este ezt csinálja, az már nagyon-nagyon rossz. Van egy kényszertársalgási rész, és mivel a munkahely és a lakóhely egybefolyik, ott is a munkáról lesz szó. Az ember nem tud kizökkenni. A munka stresszel jár, a stresszre emlékeztet, nem lehet igazán regenerálódni. El lehet bújni a szobába, de a teret nem tudják alakítani saját igényeik szerint. Sok munkaadó rájött, hogy jó minőségű szállók kellenek, felújították őket, de nem veszik figyelembe, hogy ez mégsem tud otthonként működni.”

Kicsit tágabbra tekintve ott van a munkásszállót körbevevő város. Tibor tapasztalatai szerint a lakók ezt sem lakják be, a szálló zárt világ marad a településen belül. „Mindenképpen kellene egy integrációs terv. Olyan nincs, hogy enklávéban elzárva tartsunk embereket, hogy ők ne vegyenek részt a közösség életében, ne alakíthassák azt. Ebből nem lehet emberi önmegvalósítás. Nagyon veszélyes út, ha úgy kezelünk embereket, hogy te azért vagy itt, hogy dolgozzál és semmi másért. Pedig az élet annyi minden másról szólhatna. Nem látok plusz törekvést, hogy nyújtsanak valamit ezeknek az embereknek. Még nyelvoktatás sincs a külföldiek számára, pedig a nyelvtudás elengedhetetlen az integráció szempontjából. De szükség lenne önkormányzati rendezvényekre, ismerkedős vagy sporteseményekre. Lehetne sétákat szervezni számukra, bemutatni nekik a város nyilvános tereit, hol tudnak szórakozni, könyvet kölcsönözni. Mindenkinek szüksége lenne ezekre a lépésekre, hiszen alapvetés, hogy ha egy sokféle világot konstruktívan kezelünk, akkor az csak gazdagabb lesz.”