Házasság hete: Most is igent mondanék?

Különös Facebook-trend vette kezdetét a múlt héten: számos ismerősöm váltott profilképet, és választott hozzá keretet „most is igent mondanék” felirattal. Mint aztán megtudtam, a profilkép módosítási hullám mögött a házasság hete kezdeményezés áll, amely két évtizede Angliából indult el, hogy a Valentin-nap környékén minden évben egy hétig a házasság és a család fontosságára irányítsa a figyelmet. Nálunk a Házasság Hete Szervezőbizottsága által koordinált központi programok fővédnöke 2013 óta ki is lenne más, mint Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége, aki a programsorozat kapcsán a Duna Tv Család-barát című műsorában a következőt nyilatkozta:

„Számomra az élettársi kapcsolat magában hordozza a bizonytalanságot, az időszakosságot, a »nem biztos, hogy sikerül, de próbáljuk meg« hozzáállást. Ha viszont egy pár úgy dönt, hogy házasságot köt, akkor abban benne van az egy életen át és »a csak téged« ígérete.”

A „most is igent mondanék” kerettel és Áder János feleségének nyilatkozatával persze semmi probléma nem volna, hiszen mindenkinek jogában áll a legpozitívabb értelemben gondolkodni saját döntéséről, mindaddig, amíg ezt nem akarja általános igazságként mindenki más életére érvényesnek tartani. Csakhogy ebben a nyilatkozatban már megint ott van a szembeállítás (ami egyébként a jelenlegi hatalomgyakorlás már-már szokványos eszköze). Ugrasszuk egymásnak a két tábort, most épp a házasságban és az élettársi kapcsolatban élőket, és kezdjük el sulykolni, milyen kötődési problémákkal küzdő, deviáns népség az utóbbi, amiért nem lép szent frigyre a szerelmével. Azt nem feltételezem, hogy a keretet kirakók is így gondolják ezt, de ha már van egy ilyen keret, kéne egy olyan is: „ma már nem mondanék igent”.

Ma már nem mondanék igent…

Öt éve váltam el az exemtől, és azt kell mondjam, a nemet mondás életem legjobb, legautentikusabb döntése volt. Igazi elköteleződés. Nem mellette, hanem magam mellett. Utólag látom, mennyire beszűkítő és veszélyes annyira egyoldalúan nézni a világot, mint Áder neje, csak egyféle életvezetést propagálni, és rögtönítélő bizottságként olyan döntéseket bírálni, amelyeket társadalmilag rossznak bélyegzünk, amilyen a válás, az élettársi viszony, vagy éppen a gyerekek nélküli élet. Csakhogy a dolgok „sötét” oldalának kizárása lehetetlen helyzetekbe sodor férfiakat, nőket, gyerekeket egyaránt, benne tartva őket számukra mérgező helyzetekben, kapcsolatokban, csak mert így „illik”. Vállalom, hogy deviáns vagyok, de amióta szereztem némi tapasztalatot a témában, nem tudok elborzadva, rosszallóan fejet csóválva hümmögni, amikor arról hallok, hogy „a házasságok több mint fele válással végződik”, és kommentálni a hírt azzal: „a mai világban kidobják, és nem javítják meg, ami elromlott”. Inkább arra gondolok, tök jó, hogy az emberek szembe mernek nézni a kudarccal, és képesek változtatni. Akárhány válást is láttam a környezetemben – beleértve a magamét is –, egyik esetben sem tapasztaltam azt, hogy bárki olyan könnyen feladta volna. Az egyik fél általában mindig elmegy a falig, míg végül meghozza a fájó döntést. Amivel a társadalom vádolja ezeket az embereket, miszerint nincs bennük elég kitartás, türelem, tisztelet, az egyszerűen nem igaz. Én olyan esetet még sosem láttam, hogy az első adandó problémánál mindketten lemondtak volna a kapcsolatukról, olyat viszont már számtalanszor, hogy az egyik vagy minkét fél mindent megpróbált egyben tartani, túl sokat tett, elbírhatatlan felelősséget vállalt, és csak az utolsó utáni pillanatban adta fel. Mert egyszerűen van úgy, hogy nem megy, hogy a maradás nem lenne egészséges.

Én több mint három évig nyomtam bele magam a társadalomból internalizált, belsővé tett elvárások miatt egy szörnyű, méltatlan házasságba. Mivel a másik fél tulajdonképpen soha nem tudott érzelmileg és (állandó távollétei miatt) fizikálisan sem teljesen bevonódni a házasságba (hiába mondta ki a Herczeg Anita szerint ezt garantáló „szent igent” az oltár előtt), ezért a házasságom háromnegyede azzal telt, hogy egyedül próbáltam megmenteni egy alapból szar kapcsolatot. A házasság szentségéről szóló mendemondák, történetek, elvárások olyan hatást gyakoroltak rám tudat alatt, hogy a válás lehetősége kb. a halállal jelentett egyet, miközben észre sem vettem, hogy lassan az igenhez való görcsös ragaszkodásom vezet el a pusztuláshoz, ha nem is szó szerint, de lelki értelemben biztosan.

Miközben a szarból próbáltam várat építeni, nagyon sok helyről kaptam meg, hogy nem vagyok elég „nőies”, amiért őrlődök a házasságomban a férjem viselkedése miatt. Emlékszem, egy közös ismerősünk arról papolt nekem egy éjszakán át, hogy hallotta, féltékeny vagyok (mint kiderült később, jogosan), és ez nagy baj. „Egy nő szoknyája alá sok minden befér, legyél már nő, legyél már elfogadóbb, türelmesebb. Te tehetsz majd róla, ha eltávolodik” – tanácsolta, az arcom pedig nekem égett a szégyentől, amiért nem vagyok elég Müller Péter-i értelemben vett Igazi Nő, és nem tudom begyújtani a tűzhelyet, működtetni a házasságmágiát, amitől egy csapásra boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Mert „egy igazi nő szoknyája alá nemcsak sok minden befér, de a hátán is elhordja a világot” – nemcsak Ákosoktól meg Áder Jánosoktól halljuk ezt, de generációsan is ezt kapjuk. „Légy erős, lányom, bírni kell, csak magadra számíthatsz, én is félrenéztem, tiszta udvar, rendes ház, nézd, Marikáék is milyen szépen élnek.” Ezek a néha nem is tudatos szabályok, törvények észrevétlenül munkálkodnak bennünk, és rengeteg erő és munka kell ezek felismeréséhez és feloldásához. Mert sokszor az igen nem a „csak téged ígérete”, hanem a szenvedés melletti elköteleződés.

Rengeteg önismereti munka kellett ahhoz, hogy magamban elszámoljak a „kudarccal”, amiért végül nem tudtam megtartani a házasságot, és kipucoljam magamból „a házasság, a család szent” törvényét.

A szentség kiterjesztése minden egyes házasságra nemcsak egy nagy kamu, de oltári veszélyes dolog is: benne tarthat bántalmazó kapcsolatokban, láthatatlanná teszi a családon belüli visszaéléseket, bűnöket, elmismásolja, elkendőzi a valóságot, bármilyen negatív érzelem megélését ellehetetleníti a másik féllel szemben, befagyaszt, és megnehezíti a változtatás vagy a kilépés lehetőségét. Kizárja, hogy emberek lehessünk és tévedjünk.

Ma már büszke vagyok a nagybetűs NEM-emre! Önszeretetem első jele volt, amikor azt mondtam, „hé, öcsi, na ez már nem fér bele, pakold össze a cuccodat, váljunk el”. A kényszerítő szabályok helyett végre hallgattam a lelkemre, ami már az elején is duruzsolta, „Eszter, ebbe nem kéne belemenni”. Belátni, hogy tévedtem, rohadt fájdalmas volt, ahogy az a felismerés is, hogy már az elején észrevettem a figyelmeztető jeleket, mégsem hallgattam az intuíciómra. Ezek a jelek ott voltak a bőröm alatt, amikor az esküvő előtt egy hónapig viszketett a karom, noha semmi bajom nem volt, ott voltak a dühömben, ami a „neked most nagyon boldognak kell lenned” mondatokra lobbant lángra bennem, az állandó szorongásban, amit a valóság és az illúzióim folytonos kibékíthetetlen összecsapása keltett. Csak hát a házasság által ígért örök és boldogság jelzők nagyon el tudják vakítani az embert. Meg a környezet zaja, lármája, felhajtása is, a közösségi média „most is igent mondanék” feliratú profilképei. Ráadásul az érzelmi bántalmazás és elhanyagolás jelei legtöbbször egyáltalán nem egyértelműek: néha csak abból vesszük észre a bántást, hogy egy rakás szerencsétlenségnek érezzük magunkat a kapcsolatban.

Nincs azzal baj tehát, ha büszkék vagyunk az igeneinkre, de akkor kéne egy olyan keret is, amely a nemjeinket is piedesztálra emeli. Azt meg inkább hagyjuk, hogy az élettársi kapcsolatot degradáljuk. Disney-hercegnők és Áder Jánosnék hisznek abban, hogy a házasság cukormáz, másmilyen kapcsolódási formák meg nem az elköteleződés jelei. Az én életem erre totálisan rácáfol. Abban az egyenrangú társkapcsolatban, amiben élek, a biztonságunkat és bizalmunkat nem egy unott arcú házasságközvetítő vagy egy pap, de nem is egy profilkép szentesíti, hanem mi magunk azzal, ahogyan élünk, és ahogyan egymással bánunk. A kapcsolatunk sikerét sem az eskünk vetíti előre, hanem az, ahogyan pillanatról pillanatra alakítjuk együtt a sorsunkat. Számomra nem a család és a házasság a fontos, hanem az, hogy értékes, kölcsönösen egymást építő és szerető kapcsolatokat legyek képes kialakítani másokkal. A házasság mint intézmény másodlagos ehhez képest, hiszen az csak egy forma, amit azzal töltünk meg, amivel tudunk. Ha szeretet van bennünk, akkor azzal, ha rengeteg feldolgozatlan fájdalom és tudatlanság, akkor meg traumával, bántással, megcsalással, színleléssel.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a házasság intézménye elavult. Lehet igent mondani, de lehet nemet is mondani, a döntések felülírhatóak és megmásíthatóak, az élet pedig, akármennyire is szeretnénk befagyasztani néha, változik, és így mi magunk és a kapcsolataink, igényeink is alakulnak vele. De hogy ne én puffogtassak itt ennyi közhelyet, inkább Weöres Sándort idézem, aki nagyszerűen így írt erről: „Az életet ne úgy tartsd távol magadtól, hogy elbújsz előle, mert észrevétlenül utánad kúszik, vagy váratlanul összeroppantja rejtekhelyedet.” Az életben adódó helyzetek sokszor bűvölnék ki belőlünk a nemet arra, amire egykor igent mondtunk, az örökkön-örökké ígéretéhez bármi áron való ragaszkodás viszont testileg és lelkileg is összeroppant. Sokakat látok így élni, összedőlt, romos kapcsolatokban, toldozva-foltozva a megjavíthatatlant. Míg a halál el nem választ.

A nemet mondás épp ezért életmentő lehet. Kellene egy ilyen profilkép-keret.

Kapcsolódó cikkeink

• „A párkapcsolat tánc, ahol néha egymás lábára lépünk” – magyaroknak adott tanácsot a világhírű párterapeuta
• Van az a rossz kapcsolat, amit már a párterapeuta sem vállal el
• „Amióta szingli vagyok, imádom a Valentin-napot!” – Egy bántalmazott nő vallomása