Lassan másfél éve, hogy a koronavírus megjelenése miatt a világ nagy része home office-ba vagy önként vállalt karanténba kényszerült. Az iskolai órákat felváltotta a távoktatás, de a munkavégzés világa is átalakult a távmunkának, illetve a home office-nak köszönhetően.
Míg az előbbivel kapcsolatban sok a panasz, főleg a szülők részéről, a távmunkát – eleinte – sokan üdvözölték, különösen az olyan munkahelyeken, ahol a vezetőség korábban hallani sem akart ilyesmiről. Hiába nem támasztják alá a kutatások, sok főnök egyszerűen ragaszkodik hozzá, hogy a munkavállalók fizikailag legyenek jelen az irodában, vagy az üzemben, mert szent meggyőződésük, hogy aki naphosszat otthon üldögél, az kevesebbet dolgozik. Ma már tudjuk, hogy ennek épp az ellenkezője igaz: home office-ban hajlamosak vagyunk több időt tölteni munkával.
Többek között ez derült ki a Microsoft nemrégiben közzétett, The New Future of Work című kutatásából, amely során a felhasználó agyműködését vizsgálták online meetingek, videokonferenciák során. A kutatás eredményeiről Villányi Gergő digitális pszichológia szakértővel, az nlc Digitális szorongató című podcastjének egyik műsorvezetőjével beszélgettünk.
Ott is vagyunk, meg nem is
A vizsgálatból kiderült, hogy az egymást gyakran szünet nélkül követő online megbeszélések, meetingek óriási stresszt okoznak a felhasználóknak. A kutatás során két felhasználói csoportnak kellett több, egyenként félórás online meetingen részt vennie, azonban, míg az egyik csoport tagjai pár perces szünetet tarthattak az egyes megbeszélések között, a másik csapat egyik meetingről azonnal ült át a következőre. Nem meglepő módon utóbbiaknál sokkal nagyobb stresszérzetet rögzítettek az agyi aktivitást mérő EEG-vel.
„Az online, videós kommunikáció nagyobb energiabefektetést jelent a felhasználó szempontjából, mert ilyenkor az agyunknak többet kell dolgoznia a testbeszéd, az arckifejezés vagy a hangszín értelmezésén – magyarázta Villányi Gergő. – A személyes beszélgetéssel szemben, ilyenkor a testünk nem vesz részt a kommunikációban, mert legtöbbször egy fejet, jobb esetben egy felsőtestet látunk, amitől növekszik bennünk a disszonancia érzete. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy online meetingen
ott is vagyunk, meg nem is.
Emellett, mivel a legtöbben közel ülnek a géphez, a megszokottnál nagyobb arcokat látunk, ami óhatatlanul is azt az érzést kelti, mintha a másik belemászna a személyes terünkbe. Kicsit ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor többen utazunk egy liftben, olyankor hirtelen nagyon érdekesek lesznek a cipőfűzőink.”
Villányi Gergő digitális pszichológia szakértő
A szakember arra is rámutatott, hogy az akadozó internet-kapcsolat miatt az online beszélgetések során külön stresszfaktort jelent, ha megakad egy picit a hang vagy a videó, mert ilyenkor mindenki egyből azon kezd gondolkodni, hogy nála lehet-e a hiba vagy a beszélgetésben részt vevő partnereinél.
„Az élőbeszédbe bőven belefér egy lélegzetvételnyi szünet, az online hívások esetén azonban egyből rosszabbnak érzékeljük az előadó teljesítményét” – tette hozzá a pszichológus. Ezt egy nemrég elkészült másik kutatás is alátámasztja, amely szerint intelligensebbnek gondoljuk azt az előadót, akinek a hangját jobb minőségben halljuk. Az online meetingek okozta stresszhez pedig hozzájárul az is, hogy nem igazán tudjuk elengedni magunkat, hiszen folyamatosan kamerák kereszttüzében kell lennünk.
„Eleve feszélyez, ha egy bekapcsolt kamera figyel minket, most pedig egyszerre akár 5-10-15 kamera előtt ülünk, mintha egy valóságshow-ban lennénk – tette hozzá Villányi Gergő. – Eközben pedig folyamatosan figyelnünk kell a környezetünkre is, hogy ne sétáljon be a háttérbe a kutya vagy a gyerek. Ráadásul nem jutunk elég információhoz a beszélgető partnereinkről sem, akikkel rendesen szemkontaktust sem lehet létesíteni, hiszen vagy a képernyőt nézzük, vagy a a kamerát.”
Az online meetingeken tehát sokkal jobban „ott kell lenni”, a figyelmünk szinte egy pillanatra sem kalandozhat el. A szakember arra is rámutatott, hogy egy kávézóban, vagy akár egy tárgyalóban ülve kevésbé kell „mutatnunk”, hogy ott vagyunk, jelen vagyunk és figyelünk.
„A ránk meredő kamera egyből beindít egyfajta »teljesítmény-szorongást«, mert végig azon kattogunk, hogy jól csináljuk-e, emellett végig megvan az az érzet, hogy muszáj tartanunk a szemkontaktust, mert bárki, bármikor ránk nézhet – tette hozzá Villányi Gergő. – Ráadásul közben szeretnénk mutatni, hogy figyelünk, jegyzetelünk is. Gondoljunk bele, egy tárgyalóban, egy U-alakú asztal körül ülve mindenki másfelé néz, ha viszont a kamera előtt ülve leveszem a szemem az előadóról, egyből úgy tűnhet, hogy nem figyelek, tehát nem is vagyok jó munkaerő. Mintha folyamatosan egy színpadon állnánk, és közben nem tudunk lazítani egy pillanatra sem.”
Elmosódó határok
Az otthoni munkavégzéssel kapcsolatos egyik gyakori panasz, hogy aki a lakásában ülve dolgozik, annál sokkal jobban „szétfolyik” a munkanap, nincs egyértelmű eleje és vége, mint amikor reggel bemegyünk a munkahelyünkre, délután pedig hátat fordítunk a munkának és hazamegyünk.
„Egyrészt ez is problémát jelent, mert így nem tudunk fejben »lejönni« a munkáról, sokkal tovább stresszelünk, mivel ehhez egyfajta megfelelési kényszer is társul – mutatott rá Villányi Gergő. – Részben azért, mert, mivel a járvány miatt sokat ülünk otthon, ezért ott van a fejünkben, hogy ha már más programra nincs lehetőségünk, akár dolgozhatunk is még egy kicsit. Részben pedig azért, mert kevésbé érezzük teljesítménynek, ha a nap végén küldünk egy e-mailt, hogy végeztünk a dolgainkkal. Emellett azonban az életünk különböző területei közti határok is elmosódnak, összekeverednek, mivel egy térben végezzük a munkát, töltjük a szabadidőnket és foglalkozunk a családunkkal is. Ugyanabból a székből állunk fel, amiben dolgoztunk és ugyanoda ülünk vissza online kocsmázni a barátainkkal. Emiatt nehéz megélni az átmenetet, de az énünk egyfajta komplexitása is felhígul, nincs már meg az a rész, amikor bemegyünk az irodába és akkor ott dolgozóként vagyunk jelen, vagy az, amikor hazaérünk és családtaggá lényegülünk át.”
Ugyanabból a székből állunk fel, amiben dolgoztunk és ugyanoda ülünk vissza online kocsmázni a barátainkkal (Fotó: Getty Images)
A cikk elején említett Microsoft-kutatás eredményeiből okulva a szoftvercég beépítette irodai szoftvereibe az úgynevezett Virtual Commute, azaz virtuális ingázás funkciót, hogy a dolgozóknak lehetőséget adjon „lejönni” a munkáról. A funkció a munkaidő végén lehetővé teszi, hogy a felhasználó átgondolja, összeszedje, hogy másnap mivel kell majd foglalkoznia, ezzel egyfajta virtuális határt húzva a munka és a szabadidő közé.
Villányi Gergő pedig még egy érdekes jelenségre rámutatott a home office-szal kapcsolatban: az online találkozókról kevésbé lehet „ellógni”, a kollégákkal való – esetenként kényszerű – sörözések, beszélgetések elől nehezebb elugrani.
„Most is szerveznek közös munkahelyi programokat, csak most nehezebben tudunk kifogást találni, ha nem szeretnénk részt venni rajta – hangsúlyozta a pszichológus. – Ilyenkor ugyanis az első, gyakori kérdés, hogy »miért, mi dolgod van, hát otthon ülsz egész nap!«. Az introvertáltabb embereknek is nehezebb, noha a járvány elején még őket irigyelte mindenki, mert az élet az ő szokásaiknak kedvezett a karanténnal. A videós találkozókon azonban ők kevésbé tudnak eltűnni, mintha csak csendben figyelnék a többieket.”
Köddé váló metakommunikáció
A videós meetingek mutatják meg, hogy a kommunikációnk során mennyire fontosak az apró jelek, egy parányi arcizom rezdülése, egy felhúzott szemöldök vagy épp egy bólintás. Ezek azonban szinte eltűnnek akkor, amikor egyszerre 8-10 arc néz ránk vissza a képernyőről.
„A technológia szuper dolog, de testileg-lelkileg több tízezer évvel vagyunk hátrébb – tette hozzá Villányi Gergő. – Az emberi kapcsolataink terén nem a technológiára vagyunk »huzalozva«. Az élő találkozók természetesebbek, megfoghatóbbak, feldolgozhatóbbak számunkra. A testbeszéd és a metakommunikáció ugyanis a teljes kommunikációnk körülbelül 70 százalékát teszik ki. Most viszont, ha a kamerán keresztül nézlek, látok belőled egy majdnem felsőtestet, ha pedig rád nézek, akkor nem a szemedbe nézek. Ha a megosztott képernyőn nézem a prezentációt, akkor pedig nem is látlak. Sőt, ha jegyzetelek közben, akkor még ennyi sincs, de ha ugyanezt élőben tenném, közben fel tudnék rád nézni, szemkontaktust létesíteni, vagy akár biccenteni egyet, amivel jelzem, hogy itt vagyok, figyelek. Tíz kamerát nem tudsz egyszerre figyelni, hogy ki bólint vagy biccent.”
A csoportos beszélgetések során megváltozik az is, hogyan értékeljük a helyzetet, főleg, ha a saját teljesítményünkről van szó. A pszichológus szerint ez eredményezheti azt, hogy ha valakit például leszúr a főnöke, akkor sokkal rosszabbul éli meg, ha ez a csoportos beszélgetés során történik, mert úgy fogja érezni, mintha pellengérre állították volna a többiek előtt, holott lehet, hogy erről szó sincs.
Az online kommunikáció hosszú távon nem tesz jót a kapcsolatoknak (Fotó: Getty Images)
„Az online kommunikációról már kimutatták, hogy hosszú távon nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak – mutatott rá a szakember. – Amerikában 6-8 éve végeztek egy kísérletet kezdő egyetemistákkal. Az lett az eredmény, hogy ha minél több időt töltenek monitoron keresztül – chaten és más csatornákon – kommunikálva, annál inkább elvesztik a testbeszéd dekódolásának képességét, kevésbé tudnak fenntartani egy párbeszédet, de csökken az empátiájuk, illetve az a készségük, hogy dekódolják a többiek érzelmeit. Kicsit olyan ez, mint a testünkben egy izom, amit, ha nem használunk, elgyengül, elsorvad. Ez nagyon káros hatással lehet a következő generációra, mert egyelőre nem is tudom, mivel lehetne kompenzálni ezeket a folyamatokat. Az online meetingek pszichológiai deficiteket hoznak létre, ezért sem jó, ha egy egész generáció komolyabban »ráfekszik« erre a technológiára.”
Lájkok csapdájában vergődünk
A Microsoft irodai eszközeibe, az agyi aktivitást vizsgáló kutatások eredményei alapján beépített egy úgynevezett Together mode-ot is, amely lehetővé teszi, hogy a kollégák, munkatársak egyfajta virtuális hátbaveregetést, dicséretet küldhessenek egymásnak. Ennek azonban az lehet a csapdája, hogy a közösségi oldalakról már ismerős „lájkfüggőséget” erősítik meg az emberekben.
„Az a probléma, hogy ez ugyanúgy el fog menni a számszerűsítés felé, mint az Instagram vagy a Facebook esetén – figyelmeztetett Villányi Gergő. – A közösségi média az egyik legdurvább drog, ahol ugyanúgy megvan a hozzászokás veszélye. Ma kaptam 3 dicséretet, aminek örülök, holnap viszont már ez lesz az alapvető elvárás, sőt, inkább az, hogy már 4 kéne vagy még több. Ha ezek után csak ketten dicsérnek meg, máris rosszul fogom érezni magam. A közösségimédia-alkalmazásokat vagy a nagyon addiktív játékokat már eleve ez alapján tervezik. »Designed for addiction« – azaz függőségre tervezve. A folyamatosan érkező lájkok, értesítések az agyunk dopamintermelését befolyásolják. Hiába, csak egy huszadrangú Facebook-oldalon hagyott kommentre kaptam egy lájkot, az agyam ugyanúgy azt fogja mondani, »meglepetés!«, mint amikor a karácsonyfa előtt állva nézem a becsomagolt ajándékot. Ráadásul mindez a lustaság felé viszi az embereket. Nem kell szavakkal kifejeznem, hogy tetszik, amit csinálsz, megnyomom a gombot, te meg értsd, ahogy érted. Sajnos, ezen a téren nagy a fejlesztők felelőssége, a világ pedig belekeveredett egy olyan zsákutcába a közösségi oldalakkal, amibe nem kellett volna.”
Még több pszichológia az nlc-n:
- A depressziót kimutató orvosi tesztet fejlesztettek
- A pszichológus elárulja, miért pont hétfőn utálod legjobban a munkádat
- Ezekkel a pszichológiai trükkökkel megkönnyítheted az életedet
