nlc.hu
Életmód

Az olimpiák szokatlan és szerethető hősei

A hősök nem mindig viselnek érmeket: az olimpiák szerethető vesztesei

Nem a győzelem, hanem a részvétel az, ami számít – ha sportokról van szó, akkor sokszor találkozni ezzel a tanítójellegű mondattal. A modern kori olimpia történetében pedig nem egyszer fordult már elő, hogy azok lettek igazi sztárok, kedvencek, akik nem álltak a dobogó legfelső fokán, és akikre bizonyára sokan csodabogárként tekintettek.

Olimpiai hős nemcsak abból válhat, aki sorra halmozza az érmeket, olimpiai hős az is, aki úgy dönt, hogy megosztja az aranyérmét egy másik versenyzővel, ahogyan tette azt a tokiói olimpiai játékokon két magasugró, az olasz Gianmarco Tamberi és a katari Mutaz Essa Barshim, vagy aki könnyeivel küszködve is segít egy másik atlétán, akivel pillanatok előtt még ellenfelek voltak, így adta vissza sokaknak a sportszerűségbe vetett hitet néhány napja Kozák Luca a gátfutás elődöntőjében.

Hős az a sportoló is, aki egy olyan baki ellenére, amin mi, nézők jót kacagunk, tisztességgel teljesíti a versenyszámot, amiben indult, gondolunk itt például Lydia Jacobyra, akinek a 4×100 méteres vegyes váltó döntőjében lecsúszott szemüveggel kellett úsznia. És azok az olimpikonok is, akik sérülés vagy valamilyen más egészségügyi probléma ellenére sem adják fel a küzdelmet, még akkor sem, ha tudják, utolsóként végeznek majd.

Emberfeletti kitartásról tett tanúbizonyságot az 1984-es olimpián Gaby Andersen-Schiess. A sportolónő hőgutát kapott, de nem hagyta, hogy az egészségügyi személyzet segítsen rajta, tovább folytatta a versenyt. Ahogyan beért a stadionba, az utolsó métereken szó szerint vonszolta magát, de teljesítette a távot.

Ugyan lehet, hogy ezzel nem mindenki ért egyet, de hősnek számítanak azok a sportolók is, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy ők is emberek, és hogy van, amikor a lelki egészség mindennél fontosabb. És vannak olyan hősök is, akik nem a sportolók közül kerülnek ki: Vanderlei de Lima futó 2004-ben bronzérmes lett az athéni olimpián, miután berohant a pályára egy korábbi ír pap, Cornelius Horan, aki a sportolót a pályáról az út mentén álló tömegbe lökte. A történetnek van egy harmadik szereplője is, egy néző, Polyvios Kossivas, aki segített Vanderlei de Limának kiszabadulni a férfi szorításából. Amikor pedig Vanderlei de Lima ugyanebben az évben átvehette a legjobb brazil atlétának járó díjat, Kossivas is jelen volt, a közönség állva tapsolt nekik, amikor a színpadon összeölelkeztek. 

A hős angolna és sas

Nem szabad megfeledkezni azokról a sportolókról, akiknek a története, illetve teljesítménye sokféle érzelmet kiválthat belőlünk, akiket sokféleképpen lehet megítélni. Lehet, hogy van, aki a tehetségkutató műsorok azon szereplőihez hasonlítja őket, akikkel a válogatókban találkozni, és akik nem azért kerülnek kamera elé, amit tudnak, hanem azért, amit nem. Biztosan vannak olyanok is, akik egyszerűen megmosolyogják őket, és olyan is, akik hősöket látnak bennük, hősöket, akik nem futamodtak meg, és akik bizonyítják, tényleg nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.

Több mint 20 éve annak, hogy az egész világ megismerte Eric Moussambani nevét, bár biztosan van, akinek az Eric, az angolna többet mond. Moussambani  egyenlítői-guineai színekben indult Sydneyben, és úgy sikerült felállítani egyéni és országának rekordját 100 méteres gyorsúszásban, hogy példa nélküli lassúsággal ért célba, 1:52.72 perc alatt úszta végig a távot (csak összehasonlításként, a győztes Pieter van den Hoogenband 48.30-at úszott), és félő volt, hogy idő előtt feladja. Mondjuk az előfutamot így is megnyerte, ugyanis két ellenfelét diszkvalifikálták. 

Moussambani a verseny előtt soha nem úszott olimpiai méretű medencében, hazájában az egyetlen rendelkezésre álló medence, ahol edzeni tudott, egy helyi szállodához tartozott, amit csak reggel 5 és 6 óra között használhatott, mindössze heti háromszor, és állítása szerint egy halász mutatta meg neki, hogyan is kell úszás közben használni a karjait és a lábait. A nehézségek ellenére mégis sikerült bejutnia az olimpiára, igaz, ezt a minimális kvalifikációs követelmények teljesítése nélkül tette, olyan szabad kártyával nyert olimpiai részvételi jogot, mellyel a drága képzési lehetőségekkel nem rendelkező fejlődő országokat támogatják. 

„Mivel sosem volt edzőm, fogalmam sem volt, mennyi idő alatt teljesítek bármilyen távot. Igazából attól is féltem, hogy nem fo­gom tudni leúszni a számot. A második ötven méteren kezdtem hallani a közönséget, de annyira fáradt voltam, hogy nem éreztem a lábaimat, a karjaim mintha ólomból lettek volna, hogy szinte fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Viszont a folyamatos taps és szurkolás átsegített ezeken a nehézségeken” – emlékezett vissza a Borsnak adott interjújában Moussambani, akit állítása szerint nem zavar, hogy az olimpiák legviccesebb sportolói között tartják számon.

Örülök neki, mert így a nagy bajnokok mellett az én nevemet is örökre emlegetni fogják az ötkarikás játékok kapcsán.

Eric Moussambani, akit emberek ezrei zártak a szívükbe, nem hagyta abba a sportolást, Sydney után az egyéni legjobb idejét 57 másodperc alá szorította, de vízumproblémák miatt nem tudott részt venni a 2004-es nyári olimpián, és nem indult négy évvel később sem, de kinevezték az egyenlítői-guineai úszócsapat edzőjének, és tanítványainak már több 50 méteres medence is rendelkezésére áll.

Az utóbbi húsz évben több olyan úszó is feltűnt a világversenyeken, akit vele hasonlítottak össze, a 2008-as nyári olimpiai játékok előtt a sajtó azt jósolta, hogy Stany Kempompo Ngangola, a Kongói Demokratikus Köztársaság úszója lesz a következő Eric, az angolna, a 2016-os olimpiai játékokon Robel Habte etióp úszót Robel, a bálna néven emlegették, miután a 100 méteres gyorsúszásban fél körrel a versenytársai mögött végzett, a 2018-as, Kínában megrendezett rövid pályás világbajnokságon egy afgán úszó, Ramah Arifi nyújtott hasonló szerény teljesítményt, illetve még szerényebbet, ő ugyanis feladta a versenyt.

És nem lett akkora sztár, de meg kell említeni az 2000-es egyenlítői-guineai küldöttség másik tagját, Paula Barila Bolopát, aki 50 méteres női gyorsúszásban indult. Bolopa, aki civilként pénztárosként dolgozott és aki fürdőruha nélkül érkezett az olimpiára, utolsó lett a mezőnyben, de a közönség őt is hősként ünnepelte, igaz, a sajtó a nem túl hízelgő tetű nevet aggatta rá.

Eric Moussambanit és Paula Barila Bolopát emlegetve sokszor felmerült Michael Edwards, azaz Eddie, a Sas neve, aki olyan nagy híresség lett, hogy életrajzi film is készült róla az azóta Elton Johnt is megformáló Taron Egerton főszereplésével. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Edwards gyakorlottabb sportoló volt, mint Eric, az angolna, gyerekkorában kezdett el síelni, és nem is volt annyira rossz benne. Ám így sem sikerült kijutnia az 1984-es szarajevói olimpiára, és úgy döntött, síugrásra vált, mert nem volt másik brit síugró, így nem kellett versengenie azért, hogy a következő téli olimpián bekerüljön a keretbe, és anyagi okai is voltak annak, hogy inkább ezt a sportágat választotta. A váltás olyan szempontból nem volt jó döntés, hogy nem volt egy síugró alkat, 15-20 kilóval nyomott többet mint a legtöbb versenyző, ráadásul szemüveges volt, ami pedig rendre bepárásodott. 

A show-nak azonban menni kell, 1987-ben részt vett egy világbajnokságon, és ezzel kvalifikálta magát az 1988-as téli olimpiára. Calgaryban Edwards normálsáncon (70 m) és nagysáncon (90 m) is indult, mindkét számban utolsóként végzett, miközben a finn Matti Nykänen mindkét számban nyert. „Néhányan önök közül világrekordot döntöttek, új személyes csúcsokat állítottak fel, néhányan pedig úgy szárnyaltak, mint a sas” – mondta olimpiai záróbeszédében Frank King, a rendezőbizottság elnöke.

Persze a sajtó vele sem bánt kesztyűs kézzel, kiszínezték a róla szóló történeteket. „Azt mondták, félek a magasságoktól, pedig akkoriban naponta hatvanszor ugrottam. Erre biztosan nem lenne képes valaki, aki fél a magasban. Persze magától az ugrástól valóban féltem, mindig arra gondoltam, lehet, hogy ez lesz az utolsó. Azzal is gúnyoltak, hogy nem járok konditerembe, holott napi három órát edzettem, amikor pedig nem erősítettem, akkor 20 kilométert futottam” –  nyilatkozta később. És lehet, hogy nem írtak róla szépeket, de az emberek a szívükbe zárták, sokak szemében ő testesítette meg az olimpia valódi szellemét, egy olyan embert láttak benne, aki számtalan akadályt leküzdve, nem törődve az esélyekkel, megpróbálta kihozni magából a legtöbbet.

„Michael Edwards — mert róla van szó — úgy érkezett Calgaryba, hogy el­határozta: megdönti a brit rekor­dot. Sisakja egy ugrás során elrepedt, így kölcsönsisakban, 11 dioptriás szemüveggel először a hetvenméteres sáncról ugrott öt­venöt méteres ugrásával utolsó lett, de nem esett el, és valóban megjavította a brit rekordot! Az olimpia legismertebb embere, kedves beceneve: Eddie, a Sas. Rögtön nyomtak ötvenezer trikót a képével, ez pillanatok alatt el­fogyott, elhalmozták reklámszerző­désekkel, s egyik napról a má­sikr gazdag ember lett. A rende­zők nem akarták engedélyezni, hogy a 90 méteres sáncról is ugor­jon. Féltették az életét, de a köz­vélemény nyomásának engedniük kellett. Eddie hetvenegy métert ugrott, 25 méterrel kevesebbet, mint az őt megelőző legrosszabb síugró, de megszemélyesített va­lami olyan emberi tulajdonságot, ami Kanadában elismerést és cso­dálatot vált ki” – írt a Magyar Nemzet 1998-ban.

Ők az olimpiák szokatlan és szerethető hősei

Eddie „A Sas” Edwards (Fotó: Alex Grimm/Bongarts/Getty Images)

A rajongás és népszerűség persze nem hatotta meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, 1990-ben új szabály lépett életbe, melynek értelmében minden sportolónak, aki részt szeretne venni az olimpiai játékokon, a nemzetközi eseményeken a résztvevők számától függően vagy a legjobb 50 között, vagy a felső 30%-ban kell végeznie. Az új rendelkezés miatt, amit „Eddie, a Sas” szabályként ismernek, Edwards sem 1992-ben, sem 1994-ben, sem 1998-ban nem jutott ki a téli olimpiára. De nem intett végleg búcsút a világversenynek, ő volt például 2010-es téli olimpia egyik fáklyavivője.

És még sokan mások

A téli olimpián, ahol Eddie, a Sas világhírű lett, szerepelt egy olyan csapat is, akikről szintén készült film. Igen, a jamaicai bobcsapatról van szó. 

Akadtak az olimpiának másfajta hősei is. Hogy belőlük hősök lehettek, az különösen jellemző Kanadára és az itt élők gondolko­dására. A jamaicai kettes bob tagjai még soha nem indultak olimpián, itt is csak harmincadik­ként végeztek, mégis a legnépsze­rűbbek közé tartoztak. 

– írt róluk szintén a Magyar Nemzet. Jamaica pedig azóta is képviselteti magát a téli olimpiákon, és 2018-ban már női csapattal is indultak.

Nyomdokaikban lépkedve pedig többen is bizonyították már, hogy a téli sportokban északi országok versenyzői helyett másoknak is van helye. A brazil Victor Santos Sao Paulo utcáin egy szociális programnak köszönhetően tanult meg görsízni, és 2018-ban  sífutásban állt rajthoz a téli olimpiai játékokon. Vele együtt kilencen képviselték a dél-amerikai országot a dél-koreai Phjongcshangban megrendezett versenyen.

A tongai Pita Taufatofua neve ismerősen csenghet azoknak, akik akárcsak a nyitóünnepségre, de odakapcsolnak az olimpiai közvetítésre, a sportoló nemcsak Rióban vonult fel országa zászlaját tartva fűszoknyában, félmeztelenül, hanem két évvel később Dél-Koreában is. Míg a 2016-os nyári olimpián taekwondósként versenyzett, ahogyan most a tokiói olimpián is, a 2018-as téli játékokon ő is sífutásban indult. „Ez a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam. A taekwondo kemény sport, hiszen valaki megpróbálja szétrúgni a fejed. A síelésnél pedig egy órán keresztül fájdalmat érzel. A rövid fájdalmat vagy a hosszú fájdalmat szereted? Mert én mindkettőt” – nyilatkozta Taufatofua, akinek indulása különleges, de úttörőnek nem teljesen mondható, 2014-ben ugyanis egy másik togói olimpikon, Bruno Banani (eredeti nevén: Fuahea Semi) férfi egyes szánkóban indult.

A sort tovább lehetne folytatni persze, tudta, hogy Ghána is szokott indulni a téli olimpián, vagyis volt már rá példa, 2018-ban például egy ghánai-holland sportoló, Akwasi Frimpong képviselte őket, nyolc évvel korábban pedig a Hópárducként ismert Kwame Nkrumah-Acheampong vett részt a téli játékokon, és a hírnév őt is utolérte. Ghána első téli olimpikonja állítólag néhány évvel indulása előtt látott először életében havat, de nagy hatást tett rá, ahogyan a filmekben látta James Bondot lesiklani a havas tájon. Ugyan a vancouveri játékokon az egykori szafarivezető sereghajtóként végzett, de a nevéhez fűződik a ghánai síszövetséget megalakítása.

A diszkosz vajon mi?

Végül következzen egy történet az 1896-os, első modern kori olimpia egyik versenyzőjéről, Robert Garrettről. A fiatal sportoló főként súlylökésben jeleskedett, de egyik oktatója javaslatára, próbálkozott diszkoszvetésben, bár korábban azt soha nem próbálta, nem tudta, hogyan is kell azt jól művelni, és nem volt egyszerű beszerezni magát a diszkoszt sem. Egy kovácsmesterre bízták végül a dolgot, aki egy körülbelül 14 kilós korongot készített, ami súlya miatt tulajdonképpen használhatatlan volt, Garrett ekkor letett arról, hogy ebben a számban is indul majd Athénban, de amikor Görögországban szembesült azzal, milyen egy igazi diszkosz, úgy döntött, tesz vele egy próbát. Az első két dobása pocsékul sikerült, nevetség tárgya lett, de harmadik alkalommal sikerült a korongnak 19 centiméterrel messzebb landolnia, mint a későbbi második helyezett korongjának, így övé lett az aranyérem a görögök nem kis bánatára.

„A stadion márványlépcsőit zsúfolásig megtöltő görög közönség, no meg a szomszédos dombokon elhelyez­kedő »potya« nézők végre görög siker­nek akartak tapsolni. Hiszen a görögök­nél hagyománya volt ennek a szép ver­senyágnak, a külföldiek többsége pedig életében ekkor látott először diszkoszt… Az utolsó dobások következtek. Javí­tani már senki sem tudott. A rendezők készültek az eredményhirdetéshez, a közönség a görög atléta győzelmének ünneplésére. S ekkor valami történt. A nagy darab amerikai következett. Ró­bert Garrett, aki félelmetes erejét már a súlylökés olimpiai bajnokságának el­nyerésével is bizonyította. A verseny alatt sokat ellesett a diszkoszvetés technikájából. Az utolsó dobásba — felelős­ség nélkül, hiszen tőle senki sem várt győzelmet — minden erejét beleadta. A nézőkben megfagyott a vér, a diszkosz magasan repült a levegőben és új hely­zetet teremtett. Megszületett a verseny legnagyobb meglepetése: az esélyes görögök helyett olyan ember nyert olimpiai bajnokságot, aki Athénben lá­tott először igazi diszkoszt”

– írt a nem mindennapi győzelemről 1960-ban a Népsport.

Érdekességek az olimpiai játékokról:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése