A századforduló időszaka előtt nemigen tolongtak a nőírók Magyarországon: nem volt magyar George Sand (jó, Szendrey Júlia próbálkozott valami ilyesmivel), se magyar Brontë vagy Dickinson, magyar Madame de La Fayette meg aztán végképp nem. Jellemző, hogy az első valóban sikeres magyar költőnőnek, Molnár Borbálának titokban, a saját erejéből kellett elsajátítania a betűvetés tudományát, mivel apja, a szigorú kántortanító csak olvasni tanította meg, állítólag azért, hogy még véletlenül se pazarolja becses idejét mindenféle szerelmes levelek irkálására. Még az irodalommal, irodalomszervezéssel akár csak kedvtelésből foglalkozó hölgyeket, korabeli – és nem kimondottan hízelgő – kifejezéssel élve kékharisnyákat is nagyítóüveggel kellett keresni. A nagy tekintélyű irodalomtudós, Gyulai Pál 1858-ban megjelent, Írónőink című dolgozatában szépen ki is jelölte a nők helyét az irodalomban. Vagyis inkább azon kívül:
„Az írónő pályáján átok fekszik, a természet és a társadalom nemezise. Lehetnek kivételek, de e kivételek keveset bizonyítanak, mert egyszersmind a kivételes nők csekély írói tehetségét bizonyítják.”
Wohl Janka és Wohl Stefánia (Fotó: Wikipedia)
Szóval nem volt könnyű nőként érvényesülni a magyar irodalmi életben (hogy mennyire nem, arról többek közt itt, itt és pláne itt írtunk részletesebben). Az ellenséges (vagy mondjuk inkább úgy: nem túlságosan támogató) környezet ellenére azért mégis akadt néhány kellően tehetséges és ambiciózus hölgy, aki elég nagyot tudott dobni. A már említett Molnár Borbála például a 18. század végén meghonosította itthon a literátus nyilvánosságnak szánt irodalmi levelezés műfaját, egy jó emberöltővel később pedig a Wohl nővérek, azaz Janka és Stefánia (vagy Stephanie) hozták össze pesti lakásukban az első igazi – és ennélfogva kissé megkésett –, franciás jellegű magyar irodalmi szalont, ahol heti néhány alkalommal összegyűlt a honi írástudók legjava, a magyar szellemi arisztokrácia, hogy teát kortyolgatva, kedélyes légkörben csevegjen és cseréljen eszmét az irodalomról és más, kevésbé fontos dolgokról, minimum négy különböző nyelven.
„Atyánk orvos, anyánk kitűnő míveltségű s fenkölt szellemű nő, ki annak idejében legbensőbb barátnéja volt Gr. Brunsvick Mária Teréziának. Janka született 1844-ben, s én 1848-ban, négy év lévén köztünk (egy csöppet sem rösteljük éveink határozott számát megirni). Vallásunkra nézve luteránusok vagyunk. Növekedtünk végtelenül boldog családi körben egyszerű, de nem nyomasztó körülmények között, s kora gyermekségünktől fogva a munkát életczélnak tekinteni tanultuk.”
Így mutatta be magát és nővérét Stefánia egy levélben, amit Illésy Györgynek, a Hon című lap szerkesztőjének küldött 1970-ben. A fentiekkel nem is nagyon tudunk vitába szállni, bár az tény, hogy Stefánia az évszámokat kissé – mondjuk úgy – nagyvonalúan kezelte (Janka valójában ’41-ben, húga meg ’46-ban született), és igen tapintatosan arról sem tett említést, hogy noha ők valóban lutheránus szellemben nevelkedtek, szüleik kikeresztelkedett izraeliták voltak, akik alig pár hónappal első gyermekük születése előtt tértek át. A zsidó identitás témájával egyéb írásaikban sem foglalkoztak soha, holott bőven lett volna rá alkalom, hisz a nővérek már kamaszkoruktól kezdve számolatlanul ontották magukból a legkülönfélébb szövegeket a legkülönfélébb témákban.
Wohl Janka (Fotó: nemzetikonyvtar.blog.hu)
Hogy ezek a szövegek mennyire időtállóak, az más kérdés, de a nővérek széleskörű műveltségét, olvasottságát, irodalmi érzékét, valamint kifogástalan, nagypolgári jó ízlését aligha lehet elvitatni; Janka és Stefánia a magyar mellett anyanyelvi szinten beszéltek és írtak németül, angolul és franciául (vagyis a korabeli viszonyokat figyelembe véve inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy a német mellett…), gyakori külföldi útjaiknak, illetve kiterjedt levelezéseiknek köszönhetően pedig a nyugati szellemi életbe is aktívan be tudtak kapcsolódni.
Sokoldalúságukat jól jellemzi, hogy Janka eredetileg nem is írónak, hanem zongoraművésznek készült, és biztosak lehetünk abban, hogy ezen a téren is kiemelkedően tehetségesnek bizonyult, ám gyenge idegrendszere miatt nem tudta elviselni a koncertezéssel járó stresszt. Mindössze 18 éves (illetve a hivatalos verzió szerint 15 éves) volt, mikor megjelent az első verseskötete, karrierjét ekkoriban a mentorként és afféle atyai jó barátként feltűnő Jókai Mór egyengette. Később rengeteget fordított, egyebek mellett Georges Sand-t, Dickenst és Sainte-Beuve-t.
Életmód-tanácsadói munkássága is jelentősnek mondható: a sokat ígérő Egy nagyvilági hölgy álnéven jegyzett, illemtannal, lakberendezéssel, öltözködéssel, szépségápolással, kertműveléssel és más hasonlókkal foglalkozó sikerkönyveiben és cikksorozataiban mutatta be a magyar nőknek (és férfiaknak), hogy milyennek is kell lennie egy kulturált, középosztálybeli polgárasszonynak Európában, a 19. század második felében. Stefánia inkább szépprózát írt: szentimentális, dagályos regényeket, novellákat, hosszabb elbeszéléseket, meséket és egyebeket, első művét, a Regekönyvet maga Arany János méltatta meleg szavakkal a Szépirodalmi Figyelőben. Munkái gyakran külföldi lapokban is megjelentek, ezeket rendszerint ő fordította németre, angolra vagy franciára. Hullámzó, csapongó kedélyével, különös hangulatingadozásaival épp szöges ellentéte volt a mindig két lábbal a földön álló Jankának. Ahogy azt nővére írta róla szecessziós szóvirágokba csomagolva:
„érzelme és gondolkozása csaknem folyton megzavart benső állapotok tükrözése volt. Méla dalként vonul át egész életén a lelkében lappangó melanchólia.”
Illusztrációk Wohl Stefánia Regekönyvéhez (Forrás: Wikipedia)
Különbözőségeik ellenére a nővérek képtelen voltak elszakadni egymástól: nem mentek férjhez, nem alapítottak családot, barátaik is közösek voltak, akárcsak az irodalom, vagy még pontosabban az írott szöveg iránti szent megszállottságuk. A szépirodalommal, divattal és hangsúlyosan nőknek szóló témákkal foglalkozó Magyar Bazár nevű, a maga nemében akár úttörőnek is nevezhető lapot – életük egyik legjelentősebb vállalkozását – is közösen szerkesztették 1877-től kezdve, néhány éven belül pedig az első számú női lappá nőtte ki magát itthon. „Soha sem kicsinylendő az a hatás, melyet egy jól szerkesztett divatlap a hölgyközönségre gyakorol: s éppen ezért soha sem kicsinyelhető az az érdem, melyet a Wohl testvérek az ízlés fejlesztése, a műveltség terjesztése és helyes irányba terelése körül szereztek.” – dicsérte az Ország-Világ a nővérek szerzői és szerkesztői munkáját 1894-ben.
Az újságnak köszönhetően Janka és Stefánia számos ismert (vagy legalábbis a korszakban jól ismert) szerzővel került közelebbi kapcsolatba, akiket aztán – hisz ez a szerkesztők dolga! – állandóan kéziratokért nyaggattak. Az ideje nagy részét Párizsban töltő ifjú Justh Zsigmonddal – aki a nővéreket egyenesen a társadalmi érintkezés mestereinek nevezte – különösen bizalmas viszonyt alakítottak ki, és amolyan irodalmi tündérkeresztanyákként terelgették az úton, ilyesféle jó tanácsokkal:
„Megengedi hogy mamáskodjam: olvasson igen sokat magyarúl. C’est ennuyeux, de hát kell. Olvassa el Arany minden művét – töméntelen új, modern magyar szót fog belőle tanúlni. Mink is, magyarúl akarván most írni, csupa magyar dolgot olvasunk: Aranyt, Pulszkyt, de még Kazárt is…”
Érdekes, hogy a 19. század Magyarországának különutas költőnőjéről, a francia dekadensek és szimbolisták modorában sajátos tehetséggel verselő vidéki bárónőről, Czóbel Minkáról (akit mellesleg Justh ajánlott a nővérek figyelmébe) Jankának nem volt valami nagy véleménye:
„Czóbel Minkával levelezem – egy csomó verset küldött – de édesem, hisz ezt mind át kell dolgozni. Az a sok ismétlés, tengernyi hiábavaló szó, rossz magyarság… stb. Czinka Pannát felényire kellene redukálni hogy olvasható legyen. Iskolázatlan, látszik, hogy soha sem tanúlt. Remélem carte-blanche-ot fog adni, hogy javítsam a dolgait. Most egy kis lyrai verset közlök tőle – de azzal is sok dolgom volt. Oh, az a maga lánglelke, mely mindent úgy karol fel a minőnek látni óhajtja, hát nem olyan! […]
Mindenesetre érdekes, de – a mi magyar éretlenségünkkel erősen alanyozott jelenség. Nem egy Mary Robinson, egy Vacarescu Helén! […] De kedves leány, van benne élan. Csak Ikárus ne váljék belőle, ha ily nagyra tör. Au risque de déplaire, megmondtam neki egypár észrevételemet. Nem tudom, nem-é vette rossz néven.”
Justh Zsigmond, a Wohl-szalon kabalafigurája (Fotó: Wikipedia)
A Wohl nővérek másik nagy találmánya a fentebb már említett irodalmi szalon volt: ez a gyakorlatban nem valami gondosan megszervezett és megkoreografált rendezvénysorozatot jelentett, hanem inkább amolyan rendszeres baráti összejöveteleket Janka és Stefánia Nádor utcai otthonában, ahol a kötetlen csevegést időnként felolvasások, spontán zongorakoncertek, irodalmi előadások dobták fel. A Wohl-szalon – mert persze a bennfentesek és a bennfenteskedők csak így nevezték – természetesen így is a fővárosi művészeti élet egyik fontos helyszínévé vált, ami a vendégek illusztris névsorának ismeretében nem is túl meglepő. Az elmaradhatatlan Justh mellett rendszeresen tiszteletét tette itt többek közt Zichy Géza, Feszty Árpád, Pekár Gyula, gróf Batthyány Géza, Kandó Kálmán, Vámbéry Ármin vagy Strobl Alajos, valamint számos művelt arisztokrata, különféle rangos külföldi látogatók, illetve egy sor olyan társasági figura, akiknek a neve ma már aligha mond bárkinek bármit. Az élő legendákat pedig maga az agg Liszt Ferenc és az egy fokkal kevésbé agg Arany László képviselte.
„Gyűjtésnél válogatni kell, — ezt a két nővér jól megértette, nem felejtették el e franczia axiómát: «L’art :de tenir un salon, n’est pás d’ouvrir sa porté, mais savoir le faire». A Wohl-szalonban sohasem lehetett a tömeget találni, mert nem a mennyiség, hanem a minőség lebegett a háziasszonyok szemei előtt. És daczára ennek, folytonos jövés-menés volt náluk, »akár csak egy követségnél« mondta egy rendes látogatójuk, egyik főkonzulunk. Tán az volt az oka, hogy a szalonéletet nem úgy fogták fel, mint (s kivált pár év előtt) minálunk szokták. Nem rendeztek fényes lakomákat, a súlypontot nem az étkezésre fektették, sem a pompára: de éveken át a téli délutánokon, vagy esti órákban otthon voltak és a ki egy órai causerie-re, egy kis jó zenére vágyott, biztos lehetett, hogy kedélyes légkört s egy csésze théát talált, még ha váratlanul, hívatlanul is kopogtatott be.”
Justh Zsigmond: A Wohl nővérek szalonjáról
A Wohl-szalon
A pezsgő szalonéletnek a gyönge egészségű Stefánia 1889-ben, mindössze 43 éves korában bekövetkezett halála sem vetett véget (ahogy egyébként a Magyar Bazár is ment tovább), bár Jankát érthető módon igen megviselte szeretett húga halála, állítása szerint nemegyszer még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Végül 1901-ben hunyt el, agyvérzésben. A szakadatlan írói-szerkesztői munka, az egyre inkább kellemetlen és fárasztó kötelességé váló estélyek az ő szervezetét is kikezdték, hisz abban az időben egy vénlány, hacsak nem volt komolyabb öröksége vagy egy bőkezű támogatója, ugyanúgy hónapról hónapra élt, mint bárki más, hiába fogadott heti rendszerességgel főúri látogatókat a lakásán, és hiába vezetett egy sikeres lapot. Nem csak húgát, hanem fiatal pártfogoltját, Justh Zsigmondot is jócskán túlélte; ő 1894-ben adta fel a tüdőbaj elleni harcot.
„Amikor Stephanie összeesett, azt hittük: vége, nincs folytatás. És mégis. Fel kellett támadnia. Nem engedték meghalni a kis rokokó-szalont azok, akik annyira megszokták. Pest nem tudott már nélküle élni. Szüksége volt arra a helyre, ahol Párizsról tehet álmodni, külföldiekkel lehet találkozni, ahol napról-napra meg lehet tudni: mit írnak, mit olvasnak, mit gondolnak odakünn. A Párizs-imádás a tetőpontját érte el. S ez a kis Párizst-imádó társaság nem engedte szegény Jankát pihenni, visszavonulni. Pedig talán jólesett volna már neki. De felvette a harcot megint, mert kívánták tőle és mert a pénz is kellett a mindennapi élethez. Szegény, gyenge kis vállán sok volt kettőjük munkája.
A megindító nagyságok megöregedése, elmúlása után a hang, a társaság egyre fiatalabb, szegény Janka pedig mindig fáradtabb, hervadtabb lett. Három-négyórás alvás ha jutott neki. Több nem. Elbetegesedett. De mert tartani akarta a tempót: minél idősebb lett, annál fiatalosabban szeretett öltözködni s ami akkor még súgva emlegetett titok volt: annál jobban belenézett a festékesdobozba. Csáb- pongyolákkal, gyönggyel kivert harisnyákkal akarta takarni szegény koránfáradt testét és kaczagással felfrissíteni korán-törődött lelkét. Néha-néha tört csak ki belőle, nagyon bizalmas körben, a keserű kétségbeesés. Már nem bírja tovább. Milyen fáradtság az: mindig tréfálni, mindig mosolyogni, mindenütt ott lenni, friss agyvelővel, divatos ruhával, pici cipőcskében, selyemharisnyával felvenni a harcot a társadalom ellen. A harcot a kenyérért. Az emberek rosszak. Én is, te is, ő is, – mindnyájan. Ma, tudom, mindegyikünket bánt érte a lelkiismeret, akik valaha rossz vicceket mondtunk rá. – Jól Wankának neveztük. Fiatalok voltunk! S a fiatalság kegyetlen.”
Feszty Árpádné: Bösendorfer-zongora
Források: Borbíró Fanni: „Csevegés, zene és egy csésze tea” – A Wohl-nővérek a pesti társaséletben/ Török Zsuzsa: A Wohl nővérek emancipációja + A Wohl nővérek keresztvíz alatt – két protestáns zsidó írói életpálya kezdete
Kiemelt kép: James Tissot, Public domain, via Wikimedia Commons
