A szakítós számok pszichológiája

„Mikor szakított velem 2015-ben az akkori fiúm, a Wicked Game ment a rádióban. Nem volt jó feldolgozás, egy nő énekelte. Tartott egy kis szünetet a megváltozott érzéseiben (vagyis én változtam meg neki), amíg végighallgattuk csendben. Teát ittam, ő sört. Táskámban volt a karácsonyi ajándéka, amit adni akartam. Könyvből persze volt neki elég, felesleges lett volna még egy. Eszembe jutott, hogy a pultnál külön fizettünk. Ezt vehettem volna előjelnek.”

Az egyszerre hétköznapi és megrázó szöveg ott jött szembe, ahol a legkevésbé vártam: egy kortárs múzeumban. (Gyorsan linkelem, megérdemli: az #ifeelseen nevű több fiatal művészt felvonultató tárlatról van szó, aki teheti, nézze meg, egy hónapja van rá.) Váczi Lilla szerencsére nem gondolta túl a témát (ami, ha nem derült volna ki, a szakítás és a zene az emberiséggel egyidős kapcsolata), egyszerű, de annál erősebben gyomorszájon rúgó sztorikat függesztett a falra, természetesen a megfelelő zenei kísérettel, videoklipekkel. Ahogy borítékolni lehetett, minden szám szomorú volt, ami nem direkt a könnycsatornákat célozta be, az is minimum melankolikus, és az elmúlásról szólt. A sokadik példánál rájöttem, hogy ennek az egésznek semmi értelme.

Miért hallgatunk szomorú zenét szakítás után? Ha rossz a kedved, nem nézel megrázó filmet. Ha hullafáradt vagy, nem olvasol Krasznahorkai Lászlót. Ha szétvet az ideg, bokszolni mész, nem politikai vitaestre. Az ember mindig azt keresi, ami ellenpontozza az aktuális nyűgjét, nem? Logikus lenne tehát, hogy szakítás után bármit hallgassunk, csak szomorú zenét ne, inkább mondjuk K-Popot vagy skandináv halálmetált. A valóság ezzel szemben az, hogy ha a padlón vagyunk, mert elhagytak (vagy mi hagytuk el a másikat, és rájöttünk, hogy mégsem jó így, vagy azt hazudtuk magunknak és egymásnak, hogy közös megegyezéssel történt, és így a legjobb), mintha direkt kergetnénk bele magunkat a még súlyosabb szomorúságba a szakítós zenével.

Mondom: semmi értelme.

Hogy megválaszoljam az égető és azonnali megoldásért kiáltó dilemmát, két kézenfekvő eszközhöz folyamodtam: a körbekérdezéshez és a tudományhoz. Az előbbiben egy szűk és semmiképpen sem reprezentatív minta (értsd: a baráti köröm) segített, az utóbbiban pedig az ezernyi erről szóló tanulmány és szakértői blogbejegyzés, amelyek tanulságosak ugyan, de általában ők (mármint a szakértők) is inkább a sötétben tapogatóznak.

Ami a körkérdést illeti, a válaszadók igazolták a papírformát: mindenki szomorú zenét hallgat, igaz, abban nagy eltérés mutatkozik, kinek mi a szomorú. A hatásvadász, lassú, direkt erre a célra írt (a használatból méltatlanul kikopott szóval élve: nyálas) dalok szerencsére ritkán fordultak elő, inkább a szofisztikált, rafináltabb számokból válogatnak az ismerőseim, akikre ezek után egészen büszke vagyok. Csupán egyvalaki vállalta, hogy igenis vidám(abb) zenét vesz elő, ha padlón van, és azt is kifejezetten a jó emlékek miatt, de még itt is kiderült, hogy a Kispál és a Borz legfurább, leginkább zavarba ejtő műalkotásáról van szó.

Visszatérő motívum volt a The Cure, Nick Cave, a U2 és az Európa Kiadó. Utóbbi meglepő lehet, legalábbis annak, aki nem ismeri Menyhárt Jenő munkásságát: ő még a politikáról, a rendszerváltás előtti és utáni Magyarország abszurd visszásságairól is úgy tudott énekelni, hogy abban is az elmúlást érezzük. Népszerű (ha ennek a szónak itt van értelme) még az Esti Kornél (a Boldogság, te kurva többször előkerült), van, aki az Ocho Macho Jó nekem című slágerére esküszik, a kedvencem pedig (hazafelé beszélek, nem baj) Szabó Sz. Csaba kollégánk megfejtése, aki a Kárpátia Páncélos Menetindulójával rendezi le a szakítós és egyéb érzelmi hullámvasutat röviden és hatékonyan. És ironikusan, legalábbis remélem, nála sosem lehet tudni.

Ezzel persze még nem fejtettük meg, hogy miért kínozzuk magunkat, amikor eleve szét vagyunk esve. Bár pontos válasza még az agykutatóknak sincs, nagyon úgy tűnik, hogy a zene sokkal erősebb gyógyszer, ha az érzelmekről van szó, mint bármilyen más művészeti ág. És ha már itt tartunk, a legtöbb „valódi” gyógyszernél is erősebb.

A zenehallgatás ugyanis nem passzív befogadás, hanem nagyon is aktív, a hallgató részvételét igénylő elfoglaltság. Zenét hallgatni: önkifejezés. Még úgy is, hogy senki más nem hallja, csak mi – amikor ugyanis kihúzták a lábunk alól a padlót, nagyon fontos, hogy megbeszéljük magunkkal, hányadán is állunk lelkileg, érzelmileg, erre pedig a zene tökéletes eszköz. Nem csak hallgatjuk a zenét ugyanis, hanem elmeséltetjük vele, mi a helyzet most velünk.

Egy csak Natalia néven ismert, de annál népszerűbb szakítás-coach (nem, ezt nem most találtam ki, tényleg ez a foglalkozása) például rögtön három szakítós playlistet is kínál klienseinek, mégpedig a gyászfolyamat fázisai mentén. Külön dallistája van az összeomlás időszakának, a dühnek és az elfogadásnak, illetve a lassú továbblépésnek. Ez egyébként egészen jó ötlet: egy jól irányzott, tematikus, drámai ívvel bíró playlist minden szakértő szerint nagyon-nagyon sokat segíthet. Eleve érdekes, hogy a magyarok nagy része sosem menne terápiára, és úgy általában is nehezükre esik kimutatni az érzelmeiket (vagy bármit), a gyors felmérésem alapján mégis úgy tűnik, hogy mindenkinek van szakítós száma, albuma, dallistája, és erről nagyon szívesen beszélünk is. (Legalábbis szívesebben, mint magáról a szakításról.) Mintha ösztönösen éreznénk, hogy szakítás után nincs mese, bele kell állnunk, pontosabban merülnünk a saját szenvedésünkbe, dühünkbe, vagy éppen (még ha nehezünkre is esik bevallani) megkönnyebbülésünkbe. Pedig valójában nem történik más, csak elmeséljük saját történetünket, vagyis elmeséltetjük a zenével, ami ugye sokkal, de sokkal pontosabban és lényegretörőbben fogalmaz, mint mi valaha is tudnánk.

Egy kicsit erről, azaz a zene erejéről szól a borzalmas magyar címe ellenére nagyszerű Pop, csajok, satöbbi című regény és film, és még sokkal jobban erről szól az azonos című, csak éppen nagyon is mai sorozat, amelyben már nem John Cusack, hanem Zoë Kravitz játssza a zene-geek lemezbolti eladót és alkalmi dj-t. (És amelyet egy éve sajnos elkaszáltak.) Rob – őt játssza Kravitz – céltudatos és kreatív válogatáslemezt alkot egy szörnyű szakítás után, tele kétségbeeséssel, depresszióval dühvel – és közben meglepetésszerű fordulatokkal, vadulással, végül pedig feloldozással és elengedéssel. Már csak azért is érdemes megnézni a sorozat elkészült részeit, mert az összes ezzel foglalkozó pszichológus és neurológus pontosan ezt ajánlja: a személyre szabott, Tökéletes Szakítós Válogatáskazit. Jude Treder-Wolff zeneterapeuta szerint nincs semmi, ami olyan jól „szavakba” öntené, amit érzünk és gondolunk, mint a zene. Rob számára például arról szól az egész, hogy visszaszerezze az irányítást az élete, vagy legalább annak ezen kicsi, de fontos szelete felett: ha minden szörnyű és semmi remény, a válogatáslemeze akkor is az övé, és senki nem szólhat bele, milyen számok milyen sorrendben vannak rajta.

A válogatáslemezt nem csak a dalok mondanivalója és hangulata szerint érdemes összerakni, hanem aszerint is, hogy mely számhoz milyen emlékek fűződnek. A zenénél jobban semmi sem aktiválja ugyanis az agy emlékezetért felelős régióját: mindenkinek ismerős az érzés, amikor nem is maga a szám tetszik, hanem az, ami az eszünkbe jut róla. Használjuk ezt bátran, áramoljon csak az a dopamin. Az egész persze csak akkor ér bármit is, ha aktívan hallgatjuk a dalokat. Nem csak úgy, a háttérben, vagy oda-odafigyelve, ahogy a rekreációs zenehallgatásnál szokás, hanem belemerülve, átélve, az érzelmeket nem megspórolva. Sírni, sőt, bömbölni, vagy éppen őrjöngeni ér, sőt ajánlott – végül is most pont nem látja senki, nem?

További cikkek a témához

• Addig ne szakíts, míg nem tetted fel magadnak EZEKET a kérdéseket
• Nem feltétlenül jelent rosszat, ha szakításról álmodtál
• Így gyógyítsd mágiával az összetört szívedet