Nemrég megkérdezték tőlem, idézzem fel, mikor voltam nagyon boldog. Nem jutottak eszembe harsonával és fanfárokkal kísért, tűzijátékos élmények, csupán egy emlék arról, hogy a Duna-parton sétálok alkonyatkor a párommal, ciripelnek a tücskök, és vadkacsák szállnak el a fejünk felett.
Szinte mindannyian kritika nélkül elfogadjuk azt, hogy míg bizonyos felnőttkori eredmények (házasság, gyerekek, munkahelyek, gazdagság) örökké boldoggá tesznek, addig bizonyos felnőttkori kudarcok vagy nehézségek (egészségi problémák, élettárs hiánya, kevés pénz) boldogtalan szenvedésre ítélnek minket.
Pozitív pszichológia
Sonja Lyubomirsky orosz származású amerikai szerző, a pozitív pszichológia kutatója ezeket a hiedelmeket a boldogság mítoszainak nevezi. Bár boldogságról alkotott egyszerű feltételezéseink általában nem állják meg a helyüket az életben, a boldogság leszűkítő jelentéseit kulturálisan is megerősítik bennünk – gondoljunk csak arra az általánosan hangoztatott tézisre és egyben követelményre is, miszerint „csak egy gyerek adhat igazi boldogságot és kiteljesedést a nőnek”. Sokszor még annak ellenére is fennmaradnak a boldogságról alkotott hamis képzeteink, hogy az életünk is sorra megcáfolja ezeket, ahogy elsöprő bizonyítékok is léteznek már arra vonatkozóan, hogy jóllétünk nem ilyen fekete-fehér elvek szerint működik szerencsére.
Forrás: Getty Images
A „Boldog leszek, ha ____ (töltsd ki az üres részt a saját elképzeléseddel)” kezdetű mondatok általában nem tesznek minket a valóságban is boldoggá, és még ha meg is valósulnak és kezdetben tökéletesen kielégítőek, nem fognak olyan intenzíven kitartani, amennyire azt feltételezzük. Amikor pedig csalódunk, azt érezhetjük, valami biztos nincs rendben velünk, például mégsem cukormáz a gyerekvállalás és az „igazival” kötött házasságban is vannak konfliktusok, a szenvedés így garantált. Ám az a hiedelem, hogy „nem tudok boldog lenni, ha ____ (töltsd ki az üres részt)” is hasonlóan mérgező boldogságmítosz. A negatív események bekövetkeztekor vagy szimpla elképzelésekor reakcióink gyakran túlzottak, rögtön előre is vetítjük, hogy többé mi bizony már nem lehetünk boldogok. „Bajban a kapcsolatom”; „Elértem az álmaimat, de üresebbnek érzem magam, mint valaha”; „A munkám nem az, ami volt” – bár lehet, úgy tűnik, hogy a nagy kihívások némelyike véglegesen rosszra fordítja az életünket, valójában nem az események, hanem a rájuk adott válaszaink befolyásolják a hosszú távú következményt: beszűkülhetünk és boldogtalanná válunk tőlük, de akár lehetőséget is láthatunk bennük egy teljesebb életre.
Mi a boldogság?
Életünk legfontosabb filozófiai kérdése, még sincs rá egyetemes válasz. A boldogság mibenléte az ókori görög idők óta vita tárgya. Arisztipposz, egy Kr.e. 4. századi görög filozófus azt állította, hogy a boldogság az élet „hedonikus” pillanatainak összessége. A hedonikus élvezet egy olyan állapot, amelyben az egyén nyugodt, távolságtartást érez a problémáitól, és elmondható, hogy „boldognak” érzi magát. Arisztotelész óta a boldogság fogalma legalább két aspektusból áll – a hedoniából (vagy örömből) és az eudaimoniából (abból az érzésből, hogy az életet jól éljük meg). A boldogság a vallásoknak is központi fogalma; a buddhista filozófia szerint például a mulandó dolgok nem adhatnak tartós boldogságot, sőt a hozzájuk való ragaszkodás csak szenvedést szül, ellenben a nirvána a „legnagyobb boldogság”, amely a megvilágosodással keletkező nyugodtsággal jár.
A boldogságot a modern kori pszichológia is igyekszik definiálni. Walter A. Pitkin még 1929-ben megírta a „Boldogság pszichológiáját”, és ebben a könyvben különbséget tett a boldogság és a kapcsolódó érzelmek, köztük az öröm és az élvezet között. Azzal érvelt, hogy a boldogság elérése nem pusztán a szerencse vagy a véletlen eredménye. Egy másik pszichológus, Seligman elmélete szerint a valódi boldogság abból fakad, hogy az ember saját „erősségei” szerint él, amelyek akkor fejlődnek ki, amikor felismeri és birtokba veszi ezeket. A nemrég elhunyt, magyar származású Csíkszentmihályi Mihály „flow” elméletének is a boldogság áll a központjában. A flow úgy definiálható, mint „az elkötelezettség, az optimális boldogság és a csúcsélmény állapota, amely akkor következik be, amikor az egyén elmerül egy igényes és belsőleg motiváló kihívásban”. Más pszichológusok azt sugallják, hogy a boldogság valójában relatív, más szóval a boldogság az egyén helyzeteivel kapcsolatos szubjektív ítéletek, összehasonlítva mások vagy akár saját korábbi helyzetünkkel, céljainkkal és törekvéseinkkel.
Lyubomirsky a boldogságot úgy írja le, mint az öröm, a megelégedettség vagy a pozitív jólét megtapasztalását, kombinálva azzal a tudattal, hogy az ember élete jó, értelmes és értékes. Boldogságmítoszok című könyve tíz felnőttkori krízispontot tárgyal – a kapcsolatoktól kezdve (házasság, szingliség, gyerekek), a pénzen és munkán át (munkaundor, anyagi siker és tönkremenetel), az idő múlásával járó problémákig (egészségügyi problémák, öregedés). Most a kapcsolatainkat érintő legnépszerűbb boldogságmítoszokból szemezgetünk.
Boldogságmítosz: „Boldog leszek, ha hozzámegyek az igazihoz”
Az egyik legnagyobb boldogságmítosz, amelyre világirodalmi művek, amerikai sikerfilmek épülnek, tudattalanul nagyon is befolyásolva a párkapcsolatról, házasságról szóló elvárásainkat, reményeinket. Alain de Botton filozófus szerint eleve van egy hamis elképzelésünk arról, hogy a szerelem – akárcsak a romantikus mozikban – szinte álomszerűen boldog és végletekig szenvedélyes érzés. Örökké. Ezzel szemben, ha épp kevésbé érzed az eufóriát és a szerelmet, mint a kapcsolatod elején, akkor semmi eget rengető nem történik, csupán egy vagy a normális emberek közül. Aki ennek ellenkezőjét állítja (ritka kivételektől eltekintve) valószínűleg hazudik neked vagy magának. Lyubomirsky szerint ráadásul többfajta szerelem létezik. A kapcsolat elején, a lángoló szenvedélyes szerelem idején alig bírunk másra koncentrálni, mert mindig a másikra gondolunk, szinte össze vagyunk nőve vele, és jobban félünk a visszautasítástól is. A társkapcsolat szerelme azonban más, ilyenkor úgy érezzük, a párunk számunkra egy nagyon szimpatikus ember, bízunk benne és tiszteljük – jó esetben.
Forrás: Getty Images
Evolúciós okai is vannak, hogy a boldog szerelmi mámor nem tarthat sokáig, hiszen ha így volna, nem volnánk produktívak az élet más területein és az idegrendszerünk se bírná a strapát.
Miközben a kapcsolatok elején dúló szenvedélyes szerelem elengedhetetlen ahhoz, hogy párba álljunk és energiánk legyen az új kapcsolat kiépítésére, a társas szerelem evolúciósan az elkötelezettséghez, a stabil partnerséghez, a biztonságérzetünkhöz és az utódnemzéshez szükséges, és egészen másfajta boldogsággal (és persze számos, egyáltalán nem boldog pillanattal) jár. Ráadásul figyelemre méltó, ám egyben sajnálatos eredmény, hogy a házasok csak egy kis része vallja azt, hogy szexuális életük még évtizedek után is fantasztikus. Egy 156 pár részvételével végzett tanulmány szerint, átlagosan 13 százalék tartja olyan szenvedélyesnek a szexuális életét 9 év elteltével, mint a kapcsolat elején.
+1 boldogság mítosz: Létezik egy igazi
„Az »Igazi« nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne »igazi«. De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált.” (Popper Péter)
Miközben a házastársi boldogsággal kapcsolatos elvárásaink rontják az esélyét a boldogságnak, ez nem jelenti azt, hogy a párkapcsolataink ne járhatnának boldogsággal: Lyubomirsy szerint a meglepetés, a változatosság, a megbecsülés mind olyan tényezők, amelyek ápolásával fenntartható egy boldog társkapcsolat.
Boldogságmítosz: „Nem lehetek boldog, ha véget ért a kapcsolatom”
Előfordul az életben, hogy kiderül, nem a megfelelő emberrel házasodtunk össze, a kérdés csak az, merünk-e lépni, vagy a válásról, illetve az utána következő sanyarúnak és magányosnak tetsző életünkről szóló fantáziáink benne tartanak-e minket egy rossz kapcsolatban. Velem pont az utóbbi történt: a boldogságmítosz, miszerint „nem lehetek boldog válás után”, az én tudatalattimban is olyan erősen működött, hogy még évekig nem tudtam lépni azután, hogy rájöttem: itt aztán nekem (illetve a boldogságomnak) nem terem babér. És persze minden válással együtt jár a kívülről belénk táplált szégyen, a kudarc érzete, esetleg annak belátása, hogy igazuk volt azoknak, akik már az elején is megmondták, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
Aztán mikor végre az elválás mellett döntöttem, csodák csodájára egyszeriben kinyílt a világ, és elképesztő erejű felszabadultság-érzet kerített hatalmába. Hosszú idő után először voltam boldog, hiszen ráébredtem: többet nem kell cipelnem annak sötét és megoldhatatlan terhét, hogy egyáltalán nem illünk össze a férjemmel.
Talán meglepően hangzik, de a tárgyalóteremben sokkal boldogabbnak éreztem magam, mint az anyakönyvi hivatalban állva szépséges fehér csipkeruhában, hiszen már akkor is tele voltam bizonytalansággal a házasságot illetően. A válóperes tárgyaláson azonban nem volt bennem kétség, hogy ezúttal jól döntöttem.
Azt persze senki nem állítja, hogy a válás kizárólag csak a felszabadulásról szólhat. Mi, emberek általában sokféle érzelmet élünk át ilyenkor az árulástól és elutasítástól kezdve a szomorúságon és a megkönnyebbülésen át egészen a haragig vagy az önsajnálatig. Az érzelmek jönnek-mennek, és talán jobb is, ha hagyjuk nekik, ahelyett, hogy megijednénk, hogy benne ragadunk a bosszúságban. Sőt kifejezetten üdvözölhetjük is a negatívnak titulált érzéseket: Rosalind Cartwright longitudinális, azaz megfigyeléses vizsgálatokat végzett nehéz érzelmi időkön, például váláson, depresszión átesett embereken. Azok a résztvevők, akik a válás után sokat álmodtak volt házastársukról, öt hónappal később szignifikánsan kevésbé voltak lehangoltak, mint azok, akiknek nem voltak ilyen álmaik. Ez akkor is így történt, ha álmaik érzelmileg negatívak vagy kellemetlenek voltak. Az egyik résztvevő például azt mondta, hogy férje álmában folyamatosan zavarba ejti barátai előtt. A nő ezután erős késztetést érzett álmában, hogy továbblépjen, és később egyáltalán nem volt lehangolt, vagyis a mérsékelten fájdalmas álmok is gyógyító erejűek lehetnek. Erről S.C Lourie író szavai jutnak eszembe: „Kedveském, azt ugye tudod, hogy nem minden pozitív változás érződik pozitívnak az elején?”
Boldogságmítosz: „Boldog leszek, ha szülök egy gyereket”
Egy nemrégiben kijött kutatás szerint a gyermekvállalás nemhogy nem tesz boldoggá, hanem egyenesen rontja az életminőségünket. Daniel Kahneman pszichológus és kollégái körülbelül 900 alkalmazott nőt kértek meg arra, hogy a nap végén számoljanak be minden tevékenységükről, és arról, mennyire voltak boldogak, miközben végezték őket – írja a The Atlantic. A nők arról számoltak be, hogy a gyermekeikkel való együttlét kevésbé élvezetes, mint sok más tevékenység, mint például a tévénézés, a vásárlás vagy az ételkészítés. Más tanulmányok is azt mutatják, hogy amikor egy gyerek megszületik, a szülők boldogsága hirtelen csökkenni kezd, ahogy a házassággal kapcsolatos elégedettség is, amely sokaknál csak akkor tér vissza, amikor a gyerekek önállósodnak. Ahogy a harvardi professzor, Dan Gilbert mondja:
Az üres fészek szindróma egyetlen tünete a szüntelen mosolygás.
A tanulmány szerint gyereknevelés túl fiatalon anyagi küzdelemmel, alváshiánnyal és stresszel jár, a terhesség és a szoptatás sok esetben fizikai és lelki megterhelést is jelent. Persze a jelenség ennél bonyolultabb: hogy mennyire tesz boldogtalanná a gyereknevelés, rengeteg tényezőn múlik (pl. akarták-e igazán a gyereket a szülők). Egy 2016-os kutatás, amely a gyerekesek és a gyerektelenek boldogságszintjét vizsgálta, arra jutott, hogy a kérdés függ az adott ország gyerekvállalási politikájától, például van-e fizetett szülői szabadság – ebben a tekintetben a magyar és a norvég szülők egyébként általánosan boldogabbnak tekinthetők.
Forrás: Getty Images
Hogy mégis akkor miért valljuk azt, hogy boldoggá tesz a gyerekvállalás? A kutatók szerint az egyik ok a memóriatorzulásnak nevezett jelenség, amely szerint ha a múltbeli tapasztalatainkra gondolunk, hajlamosak vagyunk csak a jó dolgokra emlékezni, és elfelejteni a hétköznapok szörnyűségeit. „Lehet, hogy nem az a boldogság, amint nap mint nap megélünk, hanem az, amelyre úgy gondolunk, hogy boldogság volt, amit megidézünk és amire emlékezünk, vagyis azok a dolgok, amelyekre életmeséink épülnek” – vélik a kutatók. A másik ok pedig az lehet, hogy valójában – hiába hazudjuk magunknak ezt a boldogságmítoszt –
nem azért vállalunk gyereket, hogy boldogabbak legyünk.
A legtöbb szülő szereti a gyerekét, és borzasztónak tűnik beismernie, hogy elméletben jobban járna, ha nem létezne valaki, akit szeret. Ez a szülőket abba az érdekes helyzetbe hozhatja, hogy olyan állapotra vágyjanak, amely nem teszi őket olyan boldoggá, mint más alternatíva. Amikor tehát azt mondják, hogy a gyerekük nevelése a legjobb dolog, amit valaha tettek, azzal nem azt állítják, hogy a gyerekvállalás boldogságot okoz vagy jót tesz a házasságnak.
Valami mélyebbről beszélnek, aminek köze van az elégedettséghez, a célhoz és az értelemhez – fejtegeti a The Atlantic szerzője.
Érdekes, de Roy Baumeister szociálpszichológus és kollégái tanulmánya szerint minél több időt töltenek az emberek a gyerekek gondozásával, annál tartalmasabbnak mondják az életüket – annak ellenére, hogy beszámoltak arról, életük semmivel sem volt boldogabb. A gyerekvállalás tehát inkább gazdagítja azok életét, akik gyereket szeretnének, mintsem boldoggá teszi.
A gyerekvállalással kapcsolatos boldogságmítoszok tehát legalább annyira sarkítóak, mint a többi. Ráadásul a „boldog leszek, ha szülök” nehezen cipelhető teher a születendő gyerek vállán, sőt egyenes út a felnőttkori boldogtalanságához, hiszen azt sugallja, hogy szemünk fénye azért született, hogy boldoggá tegye a szüleit, arról nem is beszélve, hogy ez a kijelentés végképp boldogtalanságra kárhoztatja azokat, akik valamiért nem tudnak vagy nem is szeretnének gyereket szülni.
A boldogsággal kapcsolatos elvárásaink és tévhiteink rengeteg rossz döntés meghozatalára is terelhetnek bennünket, és rontják mentális egészségünket. Hogy mitől leszünk akkor mégis boldogok? Nyilvánvalóan nem ez a cikk fogja megadni rá a választ, az azonban biztos: minél több boldogságmítoszunkat kérdőjelezzük meg, annál felszabadultabbak lehetünk, és annál több okunk lehet a spontán boldog pillanatokra, mint ahogyan arra korlátozó hiedelmeink között lehetőségünk lehetne. Boldogságmítoszaink felszámolása azt jelenti, nincs mágikus formula a boldogsághoz. Ennek az igazságnak a felismerése nemcsak felszabadíthat, erőt adhat, és szélesíti látókörünket, de a legjobb lehetőséget kínálja a jó döntésekhez.
