Interjú Juratsek Juliannával, a Magyar Nemzeti Balett egykori balerinájával

Az elmúlt években nagyon népszerűek lettek azok az edzésformák, amelyek különböző táncműfajokból is átvesznek elemeket vagy amelyeknek ezek állnak a középpontjában. Hogyan született meg a Body Ballet and Fitness?

Még az Operaház balerinája voltam, amikor kidolgoztam magamnak egy mozgásformát, hogy a színpadon minél jobban és pontosabban tudjak teljesíteni, illetve hogy csökkentsem a sérülések kockázatát, de főképp, hogy az alakomat tökéletesítsem és a felesleges kilókat ledolgozzam. Én is voltam 60 kg, de ezzel a módszerrel könnyedén sikerült lefogynom. Amikor pedig a hivatásos karrierem véget ért, mert balerinaként 45 évesen nyugdíjba küldtek, akkor sem hagytam fel vele, mivel több évtizedes kemény fizikai munka után nem lehet leállni egyik percről a másikra, mert az embernek mindene elkezd fájni és persze jönnek a plusz kilók. Néhány hónappal a nyugdíjazásom után pedig úgy döntöttem, nemcsak a saját egészségem érdekében fogok tornázni, hanem kíváncsi voltam, hogy mások hogyan tudnak profitálni ebből a mozgásformából, és 2016 novemberében megtartottam az első órát. Az eredeti csapatból vannak, akik még ma is járnak hozzám, vannak, akik csak egy-két órát próbálnak ki, mert nem jön be nekik ez a típusú mozgás, de akinek tetszik, aki jól érzi magát, az marad és csinálja. Nagyon jól összekovácsolódott a csapat, és ahogyan Szekeres Pali, nagyon közeli családi barátunk mondta: csináltam magamnak egy tánckart, és valóban, magam mögé nézek, és ott van egy tökéletes együttes.

Kell bármilyen tánctudás ahhoz, hogy valaki részt tudjon venni az órán?

A táncos múlt nem feltétel, sőt. Persze nyilván előnyt jelenthet olyan szempontból, hogy akinek jó a ritmusérzéke, az hamarabb rátalál a tempóra, de a csapatban egyébként mindenki teljesen amatőr, bár vannak, akik sportoltak valamit korábban vagy más edzést is végeznek. Én pedig abszolút támogatom, hogy a heti két-három óra mellett még fussanak, jógázzanak, vagy amihez kedvük van. Bár a Body Ballet and Fitness önmagában is komplex mozgásforma, van benne tánc, balett, erősítés, kardió, nyújtás is, de azt vallom, minél több mindent csinálunk, annál jobb, annál jobban lehet fejlődni. És lehet, hogy ez nem egy könnyű edzésforma, de hamar bele lehet jönni, két-három gyermekes anyukák járnak az óráimra, és rövid idő alatt könnyedén végig tudják csinálni az órát. Ebben sokat segít a jó zeneválasztás is, mert az viszi az embert. Mindig mondom a lányoknak, hogy kicsit olyan mintha „diszkóban” lennénk, és megvan a hatása, mert még óra után is hihetetlenül fel vannak pörögve. Alapvetően, akik eljönnek és maradnak, nem csak azért tartanak velem, mert örülnek annak, hogy magasra fel tudják emelni a lábukat vagy mert segít nekik az alakformálásban az óra, hanem azért is, mert szexisebbnek érzik tőle magukat. Ez a mozgás segít abban, hogy a nőiességüket előtérbe tudják helyezni, hogy le tudjak vetkőzni a gátlásaikat.

„Kicsit olyan, mintha diszkóban lennénk” (Fotó: Neményi Márton)

Szemmel követhető a változás?

Igen. Aki lejár heti három alkalommal, látványos átalakuláson megy keresztül, mind testileg és lelkileg egyaránt. Aki odateszi magát és minden instrukciómat, mozdulatomat megpróbálja lekövetni, az nagyon rövid idő alatt átformálódik, átalakul, testének zsírállománya is csökken, emellett pedig felszabadultabbnak érzi magát, és sokkal jobban tud teljesíteni a munkában és az élet más területén is. A lányokkal szoktunk diszkrétebb, személyesebb dolgokról is beszélni, persze bizonyos határok között, szemtanúja voltam annak is, hogyan sikerült megmenteni egy párkapcsolatot, vagy hogyan találta meg magát újra egy anyuka gyermeke születése után. A legnagyobb bajom a mai világgal, hogy már nem figyelünk egymásra eleget, nem törődünk másokkal, nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mások mit szeretnének. Az én értékrendben természetes, hogy én vagyok az utolsó, adni szeretek, nem kapni, ilyenkor vagyok a legboldogabb, ezért osztom meg szívesen a tapasztalataimat, a tudásomat is.

A honlapon azt írod, hölgyeket és urakat is vársz az órádra, most is volt férfi az órádon. Hogyan tudnak ők profitálni ebből a mozgásformából?

Az a szlogenem, hogy maradjunk nőiesek, de ha első blikkre úgyis tűnik, ez nem kifejezetten női mozgásforma, nemcsak a nőiességünk megéléséről szól, nagyon hangsúlyos szerepet kap az erősítés. Zoli, aki egyébként karatézik, azért jár hozzám, mert az órákon pont azokat az izmokat tudja erősíteni, amikre ahhoz a sportághoz szüksége van. Továbbá, amit mindenki nemtől függetlenül tud hasznosítani, az az egyenes, ún. büszke tartás. Az ülőmunka miatt nagyon sokaknak rossz a testtartása, és ennek lehetnek komoly következményei. A tánc viszont segít abban, hogy ettől megszabaduljunk. Láthattad, hogy az órán néha „megkarmoltam” a többiek hátát, hogy ellenőrizzem, rendesen kihúzták-e magukat, de egyébként is odafigyelek, hogy ki mit hogyan csinál, hiszen – ahogy már említettem is –, ezzel a tornával már akkor is az volt a célom, hogy kivédjük az esetleges sérüléseket, amikor még csak magamat akartam formában tartani.

„Szemtanúja voltam annak is, hogyan sikerült megmenteni egy párkapcsolatot” (Fotó: Neményi Márton)

A koronavírus-járvány miatt sokáig nem lehetett személyesen órákat tartani, helyette átköltöztél te is az online térbe, voltak élő közvetítések, heti három-négy alkalommal tartottál órákat. Hogyan élted meg ezt az időszakot, nem hiányzott az, hogy együtt mozogjatok a többiekkel?

Megsúgom, nagyon élveztem.  Minden egyes közvetítés olyan volt, mintha újra a színpadon álltam volna, mintha újra ott lettem volna az Operaházban. Annyi volt a különbség, hogy míg balettművészként a testemmel beszéltem, itt szavakkal is kellett, ráadásul úgy, hogy ne legyek túl művészi, túl szakmai, ettől egy kicsit féltem az elején, de aztán belerázódtam. Most pedig már újra vannak órák élőben, igaz, annyi megmaradt ebből a közel másfél éves időszakból, hogy szombatonként továbbra is tartok a Facebookon ingyenes órákat, amik utána felkerülnek a Youtube-ra, és akinek kedve van hozzá, aki szeretné kipróbálni, az ott is megtalál.

Visszatérve arra, hogy Magyar Nemzeti Balett táncosainak 25 év után nyugdíjba kell vonulniuk. Mit gondolsz erről a szabályról? Hogyan érintett, amikor ott kellett hagynod a társulatot?

Azt gondolom, hogy mára ez a szabályozás lehetne akár személyre szabottabb, kevésbé életkorhoz kötött. Hiába múltam decemberben 50 éves, az erőnlétem, a fizikai állapotom sokkal jobb, mint egy átlagos ötvenévesnek, simán el tudnék még táncolni olyan szerepeket, amiket ma az Operaházban egy fiatal táncosra osztanak. Régen ez másként volt, például egykor Seregi László Rómeó és Júliájában Capuletné szerepét a társulat nyugdíjas művészei táncolták el, most már 30-40 évesekre osztják az ilyen feladatokat. Holott a fiataloknak még a nehéz technikai szerepeket kellene táncolniuk. 

„Túlságosan belevinném a szívemet” (Fotó: Neményi Márton)

Milyen út áll azon balettművészek előtt azután, hogy képletesen szólva szögre kell akasztaniuk a balettcipőt?

A legtöbb balerina vagy balettművész, ha befejezi a karrierjét, akkor elmegy tanítani. Már a pályafutásunk alatt elvégezzük a mesterképzést, így a későbbiekben elmehetünk a Táncművészeti Egyetemre oktatni, sokan választják ezt az utat, és természetesen olyanok is akadnak, akik valami teljesen újba vágnak bele. Az élet kiszámíthatatlan, soha nem lehet tudni, hogy merre sodorja az embert.  

Soha nem gondoltál arra, hogy te is balettmesternek állj?

Gyerekeket oktatni nagyon felelősségteljes munka. Úgy kell előre mozdítani a fejlődésüket, hogy lelkileg ne sérüljenek, mindeközben az is fontos, hogy olyan generáció vegye át a régiek helyét, akik tovább tudják vinni, sőt fejleszteni tudják a balettművészetet. El szoktam vállalni kisebb-nagyobb gyerekek tanítását, de csoportokat nem fogadok. Túlságosan belevinném a szívemet, és ha valami negatív történne, az nekem is nagyon fájna. Ebben a világban egyébként is nagyon könnyű megsérülni, így számomra ez egyfajta védekezés, hogy az oktatásról lemondtam ilyen szinten.

„Fél év után elküldtek, azt mondták, túl kövér vagyok” (Fotó: Neményi Márton)

Mit tapasztalsz, sokan vannak fiatalok, akik balettművészettel szeretnének foglalkozni?

Változott a világ, a szülők számára most már fokozottan fontos, hogy a gyermek olyan szakmát tanuljon, ami jó megélhetést biztosít, amivel sok pénzt lehet keresni. A balettművészet nem erről híres, ezt valaki csak azért csinálja, mert szereti. Természetesen ebben a műfajban is vannak nagy sztárok, igaz, most már inkább külföldön lehet ilyen szintről beszélni. Persze magyarként is lehet kint érvényesülni, egyre többen választják ezt az utat, hiszen most már sokkal könnyebb utazni, mint a szocializmus alatt. Az egy másik kérdés, hogy a külföldi színházakban el tudnak-e helyezkedni, mert világszerte nagyon sok a jó technikával rendelkező táncos. 

Ugyan már nem vagy egy társulat tagja, valamilyen más formában jelen van még az életedben a balettművészet?

Már nem vagyok aktív balettművész, de azért figyelemmel kísérem a fiatalabb generációt, jó látni az új tehetségeket. Éppen most zajlik a Lausanne Nemzetközi Balettverseny, és meg kell hagyni, a mai tizenévesek nagyon jók, nagyon ügyesek, nagyon sokat tudnak. Persze miközben nézem őket, mindig megállapítom magamban, hogy mit javítanék, ilyen szemmel is figyelem ezeket az eseményeket. Érdekes lenne egyébként beülni egy táncos show-műsor zsűrijébe, ahol megoszthatnám mindazt a tapasztalatot és tudást, amit külföldi és magyar mestereim tanítottak nekem 35 aktív évem alatt.

Ezeknek a műsoroknak nyilván a szórakoztatás fő célja, nem a magas kultúra áll a középpontban, és ez teljesen rendben is van, de hogyan lehetne az emberekhez közelebb hozni a táncművészetet?

Színházi előadásokkal, illetve azzal, ha sokkal több közvetítés lenne a televízióban. Régen utóbbiból itthon és külföldön is több volt meglátásom szerint, de lehet, hogy csak én nem találkozok ezekkel. Emlékszem, karácsonykor mindig leadták a gyönyörű eredeti Vaszilij Vajnonen-féle Diótörőt, és más hasonló kulturális programok is voltak, melyek hiányoznak.

„Azért esünk a mélybe, hogy legyen hova felkapaszkodni” (Fotó: Neményi Márton)

Sok kislány álma volt az, hogy balerina legyen. Te mikor szembesültél azzal, hogy a tánc lesz az életed?

Három-négy évesen már táncoltam, ha jó zene ment a rádióban, amikor pedig kicsit nagyobb lettem, mondtam anyukáméknak, hogy szeretnék balerina lenni. Kilencéves voltam, amikor beírattak a balettintézet előkészítőjébe, ahonnan azonban fél év után elküldtek, mert azt mondták, túl „kövér” vagyok. Valójában már gyerekként is nőies voltam, popsi, derék, ami nem igazán jellemző ilyen korban. Fél évvel később mindenesetre már az első évfolyamba jelentkeztem és úgy tűnt, nem vesznek fel, Brada Rózsi, a mesterem, aki már az előkészítőben tanított, viszont azt mondta, nekem igenis ott a helyem. 1200-an jelentkeztünk 21 helyre, és végül az egyik utolsó körben, amikor improvizálni kellett, akkor Julcsi jött, látott és győzött! 1981-ben kezdtem meg a tanulmányaimat és kitűnőként végeztem 1991-ben. Utána pedig több évfolyamtársamhoz hasonlóan én is a Magyar Állami Operaházhoz kerültem. Az első évek nem voltak könnyűek, 20 éves voltam, amikor elveszítettem az édesanyámat, illetve be kellett feküdnöm a sportkórházba fogyókúrázni,  hogy el tudjak indulni a Nemzetközi Balettversenyen, mert 17 és 19 éves korom között a hormonok miatt felszedtem pár kilót. Az emberek persze csodálkoztak, hogy egy 58-60 kilós lány mit keres ott?! Végül sikerült leadni 6-7 kilót, és második lettem a versenyen. Két év múlva jött az újabb megpróbáltatás: a jobb kezemben trombózis alakult ki, pont a születésnapomon műtöttek meg, az utána következő nyáron pedig a bal karommal volt hasonló probléma. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, de én csak mentem előre, csináltam a dolgomat, haladtam a célom felé, amit el is értem, és hopp, hirtelen eltelt 25 év. Persze voltak még hullámvölgyek, nem lehet mindig fent lenni a csúcson, de úgy gondolom, azért esünk a mélybe, hogy legyen hova felkapaszkodni. Én pedig az az alkat vagyok, aki mintha direkt esne bele a gödörbe, hogy bizonyítsa: onnan is ki tud mászni.

Ez egy nagyon személyes kérdés, de mi volt életedben a legdurvább mélypont, a legnagyobb csalódás?

Az, hogy nem lehetett gyerekem. Nem azért, mert nem akartam, hanem azért, mert a testem azt mondta, hogy NEM, és ennek több oka is volt. Már negyven felett voltam, amikor ez kiderült, az orvosom az egyik sikertelen beültetés után azt mondta, hogy próbálkozhatunk még egyszer, de nagy az esély rá, hogy nem marad meg a baba, vagy valamilyen baja lesz. Ekkor úgy döntöttünk a férjemmel, hogy lemondunk a gyermekvállalásról. Történetünkhöz hozzátartozik, hogy 26 évesen ismertem meg a férjem, akivel akkor 2 évig éltünk együtt. Ő akkoriban még nem akart valójában megállapodni, betörhetetlen fiatal csikó volt. 13 év szünet után ismét egymásra találtunk, ekkor már ő is családban gondolkodott. Többszöri próbálkozás és kudarc után genetikushoz fordultunk és akkor derült ki, hogy nagy a baj és nem lehet gyermekem egy „tipikus balettos” betegség, vagyis rejtett felfázás miatt. Mire minderre rájöttek az orvosok, kicsúsztam az időből. Ezt azért osztom meg az olvasókkal, mert szeretnék minél több nőt figyelmeztetni: egy egyszerű felfázásból, ha az nincs kezelve, mert esetleg nem is tudunk róla, meddőség alakulhat ki. 

És ugyan ma már azt gondolom, hogy ennek így kellett lennie, nem volt könnyű megbirkózni ezzel a helyzettel. Még ma is vannak bennem kérdések, hogy mi lett volna ha, mi lenne, ha most itt állna mellettem egy pár éves gyermek, jó szülő lennék-e, mindent meg tudnék neki adni?  Azonban nem szabad görcsösen ragaszkodni a gyermekvállaláshoz, van, amikor sajnos ezt el kell engedni. Nem szabad hagyni, hogy a küzdelem, az, hogy az ember elmegy a végletekig felőröljön. Egy nő gyermek nélkül is nő, gyermek nélkül is lehet jó ember. Lehet, hogy akadnak olyanok, akik számára nem teljesen kerek az, hogy nincs közös gyermekünk a férjemmel, de így is jó, így is jól vagyunk! A férjem révén van egy 18 éves lányom, aki egy korábbi kapcsolatából született és van hat kutyánk, akikért mindenre hajlandó vagyok. Mi így vagyunk egy család.

„Julcsi jött, látott és győzött!” (Fotó: Neményi Márton)

Van egy fontos téma, amit nem lehet kikerülni. Az utóbbi években sportolók és művészek is nyilvánosan vallottak arról, hogy milyen rossz tapasztalatokat szereztek akár gyermekként, akár későbbiekben, milyen abúzusban volt részük nekik vagy társaiknak. Néhány évvel ezelőtt arról szóltak a hírek, hogy a bécsi balettiskola brutális oktatási módszerekkel dolgozott, és a te egykori iskoládnak, a Magyar Táncművészeti Egyetem korábbi diákjai is több egykori oktatót azzal vádoltak meg azzal, hogy lelkileg, fizikailag vagy szexuálisan bántalmazták őket.

Meglepődtem, amikor ezeket a cikkeket olvastam. Abban a tíz évben, amíg én diák voltam, nem tapasztaltam ilyet.  Hogy előtte vagy utána történtek ilyen esetek, arról pedig nem tudok nyilatkozni. Tény, hogy gyerekként is nagyon keményen kellett dolgozni, előfordult, hogy odajött a mester és fordított egyet a lábunkon, ha nem állt jól, és szinte egy perc szabadidőnk sem volt. Reggel nyolcra már az iskolában kellett lenni, este nyolcig bent voltunk, utána pedig mehettünk haza tanulni. A vasárnap elvileg pihenőnap volt, de akkor is tanultunk. Úgy gondolom, hogy egy bizonyos szint eléréséhez szükség van a kemény kézre, ami azonban soha nem üt. Tudni kell úgy fejleszteni, kritizálni egy gyermeket, hogy tudja, mit miért kell jobban csinálnia, de a lényeg, hogy közben ne sérüljön, továbbá a dicséret elengedhetetlen. Ha nem dicsérnek egy gyermeket, ha nem biztatják, akkor nem csoda, ha elmegy a kedve az egésztől. Fontos a sikerélmény, meg kell kapnia a mesterétől azt a támogatást, amitől érezni fogja, hogy ő igenis jó, hogy meg tudja csinálni.

Egy másik érzékeny témát is meg kell említeni. Egyes kutatások szerint a táncosok körében gyakoribb a testképzavar megjelenése, és mint mesélted, volt időszak, amikor neked is fogyókúrázni kellett. Milyen hatással volt ez rád?

28 évesen 171 cm és 63 kg voltam. A férjem szerint gyönyörű, nőies alakkal. Ez viszont a színpadon soknak bizonyult. Kakukktojás voltam az együttesben: kerek popsi, nagy cici, nem egy tipikus balerinaalkat. A Rudolf Nurejev Nemzetközi Balettversenyre úgy készültem fel, hogy napi egy óra plusz saját edzést iktattam be a balett óráim előtt minden reggel 6-7 óra között. Ennek eredményeképp 3 hónap alatt 12 kg jött le úgy, hogy nem koplaltam, nem változtattam az étkezésemen, csupán ezt az egyórás plusz mozgást csináltam, súlyok nélkül. Ezáltal nem tömeget növeltem, hanem szálkásítottam. Ezt a formámat a mai napig meg tudtam tartani heti három-négy egy órás mozgással. Amit nem szabad feledni, balerinaként mindennap a tükörrel szemben dolgozunk, mindennap szembesülünk önmagunkkal, a fejünk búbjától a kisujjunkig figyeljük magunkat, és van, amikor az a tükör nem az igazat, nem a valóságot mutatja. 

Fotó: Neményi Márton