A világhírű magyar-kanadai orvos, dr. Máté Gábor számos interjújában említette meg egy másik magyar-kanadai szakember, Selye János (Hans Selye) nevét, akire a stresszelmélet megalkotójaként vagy atyjaként tekintenek.
„Családorvosként engem sem úgy képeztek, hogy a gyógyítás során foglalkozzak a lelki aspektusokkal, így először a saját utamat kellett végigjárni, később pedig szakemberként nem tudtam nem észrevenni a betegeimnél a fizikai betegségek és a lelki problémák közötti összefüggéseket. A felismerés egyébként nem új: Selye János, a híres magyar származású tudós-orvos már a ’30-as, ’40-es, ’50-es években látta ezt a kapcsolatot, és még sok tudományos kutatás jelent meg erről” – nyilatkozta nemrég az nlc-nek.
Selye 1907. január 26-án született Bécsben, de Komáromban nőtt fel. Apja, Hugo Selye, az osztrák-magyar császári hadseregben szolgált sebészként, majd saját klinikát alapított, itt dolgozott édesanyja is, aki sajnos az 1956-os forradalom alatt golyótalálat következtében elhunyt.
Ugyan egyes források szerint ha csak a bizonyítványát nézzük, nem volt a legjobb tanuló, de tizenévesen már hat nyelven beszélt, és miután elvégezte a gimnáziumot, a prágai egyetemen szerzett orvosi és vegyészi diplomát. Bár a családi hagyomány azt diktálta volna, hogy ő is praktizáló sebész legyen, hiszen nemcsak apja, hanem nagyapja és dédapja is orvosként dolgozott, és kézenfekvőnek tűnhetett, hogy ő vigye tovább a klinikát, őt inkább a kutatás vonzotta.
Egyetemi tanulmányai során Párizsba és Rómába is eljutott, és egy ösztöndíjnak köszönhetően a Johns Hopkins Egyetemen is tanulhatott. Egyes források szerint éppen hazafelé tartott Prágába, amikor néhány diáktársa tanácsára átjelentkezett a kanadai Montreali McGill Egyetemre, ahol mentora nem volt más, mint James Bertram Collip biokémikus, aki azonosította a mellékpajzsmirigy-hormont, vagyis a parathormont, illetve tagja volt annak a kutatócsoportnak, ami felfedezte az inzulint.
A stressz mindenkié
Selye még a prágai egyetemen, a kórtermi vizitek során megfigyelte, hogy a betegeknek gyakran számos közös panaszuk volt, annak ellenére, hogy mindannyian különböző és eltérő betegségekben szenvedtek. Ekkoriban az orvostanhallgatók úgy tanulták, hogy a tünetek egy adott betegséghez kapcsolódnak, és tanárai sem igazán foglalkoztak az általános panaszokkal, például azzal, ha a betegek fáradtak voltak, nem volt étvágyuk, nem akartak felkelni az ágyból. Azt, hogy az egyes betegségek jellegzetes tünetei között van valami közös, általános betegségszindrómának nevezte el, de csak évekkel később kezdett el foglalkozni aktívabban azzal, hogy ezt mi okozhatta, mégpedig akkor, amikor Collip professzor irányítása alatt nemi hormonokkal kezdett el foglalkozni. Tette ezt azért, mert a belső elválasztású mirigyek, a hormonok és azok hatásai érdekelték.
Kísérletei során laboratóriumi patkányoknak különböző petefészek-kivonatokat fecskendezett be, annak érdekében, hogy új szexhormonokat mutathasson ki.
Ha jó vegyész lettem volna, soha nem jöttem volna rá arra, hogy mi a stressz
– nyilatkozta egyszer.
Selye János az egyik kísérleti alanyával (Fotó: John Olson/Getty Images)
A patkányokkal végzett kísérletek, illetve kontroll vizsgálatok közben észrevette, hogy az állatok szervezetére a vizsgálatok által okozott stressz is hatással van, megduzzadtak a mellékvesék, csecsemőmirigyük sorvadni kezdett, gyomor- és nyombélfekély alakult ki náluk, ez vezetett az általános adaptációs szindróma (GAS – General adaptation syndrome) megalkotásához.
Ennek három szakasza van,
- a riasztási fázis, amikor az ingerre azonnali válaszként vagy támadó vagy menekülő magatartással reagálunk,
- ezt követi az alkalmazkodási fázis, vagyis ha az inger továbbra is fennáll, akkor a szervezet igyekszik alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.
- Végül jön a kimerülés, vagyis amikor egy idő után elfogynak a tartalékok, és ez nemcsak különböző betegségekhez, hanem akár halálhoz is vezethet.
Selye János szerint a stressz az élet velejárója, alapvetően nem káros dolog, sőt, segít a túlélésben, segít alkalmazkodni változó környezeti hatásokhoz, megküzdeni a hirtelen fellépő káros hatásokkal szemben.
A stressz az élet sója. A stressz ellentéte a halál.
– idézik tőle sokszor ezt a két gondolatot.
A patkányokon végzett kutatások eredményeit a Különféle kártékony tényezők által kiváltott tünetegyüttesről címmel 1936-ban, a Nature folyóiratban publikálta, és elsőre nem keltett nagyobb figyelmet, mert Alexander Fleming ekkor számolt be a penicillinről. De később a témakörben az egyik legtöbbet idézett tanulmány lett, és
Selye többször is hangoztatta, hogy őt a patkányok tették híressé.
Fontos tudni, hogy Selye ekkor még nem használta a stressz szót, vagyis használta volna, de a szerkesztő javaslatára inkább törölte. Egykori kollégája, Paul Rosch egyébként azt írta, Selye többször panaszkodott neki arról, hogy ha jobban tudott volna angolul, akkor valószínűleg a strain szót használta volna. Így viszont maradt a stressz, ami egy 1950-ös monográfiában, majd egy 1952-es könyvben már nyomtatásban is felbukkan, illetve hallgatva mások felvetéseire, a félreértések elkerülése miatt úgy döntött, legyen a stressz maga a reakció és a stresszor pedig a kiváltó tényező.
Majd Lennart Levi svéd kutató vizsgálata nyomán később azt is hangsúlyozta, még ha nagyon is hasonló folyamatok zajlanak le, különbséget kell tenni negatív és pozitív stressz között. Előbbit distressznek nevezte el, utóbbit pedig eustressznek. Míg utóbbi – ha csak rövid ideig érződik a hatása – motiváló hatású, fokozza a teljesítményt, addig az előbbi pont az ellenkezőjére képes. Hogy a stressz mitől pozitív vagy negatív, az sok mindentől függhet, például attól is, hogy mennyi ideig van jelen.
Nem az a stressz, ami történik veled, hanem az, ahogyan reagálsz rá
A Quartz cikke szerint persze a tudományos életben még mindig sokan küzdenek azért, hogy a stressz szót a ráragadt negatív jelentéstől, érzelmektől megszabadítsák.
Egy gyűjtőfogalom lett, mindenre használjuk, ami rossz, pedig tudjuk, hogy a stresszt pozitív helyzetek is okozhatják, és még a rossz stressznek is lehetnek pozitív következményei
– nyilatkozta Heidi Hanna, a Selye által alapított Amerikai Stresszkutató Intézet igazgatója.
Selye János irodájában, saját tervezésű íróasztalánál, feljegyzéseket diktál a mikrofonba a Montreáli Egyetem Kísérleti Orvostudományi Intézetben
(Fotó: John Olson/Getty Images)
Állítása szerint egyébként Selye sajnálja, hogy a stressz szót ennyire felkapták, mert emiatt nagyon beszűkül a diskurzus róla, és kár, hogy nem lehet visszatekerni az idő kerekét, hogy ezt megakadályozza. Egy interjúban pedig megpróbálta eloszlatni azt a tévhitet is, hogy a modern idők embereinek jelent csak problémát a sok stressz. „Sokszor megkérdezik tőlem, hogy nem túl stresszes-e mostanában az élet, gyakran próbálják összehasonlítani a mi életünket az ősemberek életével, akiknek nem kellett aggódniuk a tőzsde vagy az atombomba miatt. Elfelejtik, hogy nekik is volt mi miatt idegeskedniük, például amiatt, hogy felfalja őket egy medve, miközben alszanak, vagy hogy lesz-e elég étel vagy éhen halnak, ezek mind olyan dolgok, amik miatt ma már nem kell törnünk a fejünket. Szóval kétlem, hogy a mi életünk stresszesebb, nem így van, egyszerűen csak azt hisszük.”
Akinek a munka volt az élete
Itt jegyeznénk meg, hogy vannak, akik Selye János életvitelét biztosan stresszesnek gondolnák – a kutató, aki 1945-ben a McGill Egyetemtől a Montreali Egyetemhez igazolt, ahol a Kísérleti Orvosi és Sebészeti Intézet igazgatója lett, állítólag napi 12-14 órákat dolgozott, és olykor hétvégenként, ünnepnapokon is bement a munkahelyére, miközben arra is időt szakított, hogy a diákokkal foglalkozzon, közel 1700 tudományos cikket és majdnem 40 könyvet írt. És ugyan a munka stabil pont volt az életében, magánéletéből ez a stabilitás valamennyire hiányzott, összesen háromszor nősült, első házasságából egy lánya, második házasságából pedig négy gyermeke született, harmadjára pedig azt a nőtt vette feleségül, aki 19 évig volt a laboratóriumi asszisztense, úgy érezte, ő az, aki igazán megérti.
Selye János munkássága nemcsak a stresszelmélet megalkotásából áll, nevéhez fűződik például a szteroid hormonok felosztása, elnevezése, és a gyulladásos betegségekre gyakorolt hatásuk vizsgálata, a több okra visszavezethető betegségek felismerése, foglalkozott a szívinfarktus és az érelmeszesedés közötti összefüggésekkel, a vérrög-képződéssel, vérzékenységgel, de az öregedést is vizsgálta, kutatásaival elősegítette az intravénás altatószerek bevezetését.
Ennek ellenére egyszer sem kapott Nobel-díjat, bár 17 alkalommal volt jelölt.
Ez természetesen nem mindig esett jól neki, ahogyan a Természet világa: természettudományi közlönyben írják róla, az első jelölését követően, amikor bejelentették, hogy nem övé a díj, bezárkózott intézeti irodájába, és napokig senkivel sem beszélt. Szerencsére ezen hamar túllendült, évekkel később már csak viccelődött a helyzeten. „Amikor az ókori Rómában megkérdezték a híres költő, politikus-filozófus Catót, hogy miért nem emeltek neki is szobrot Róma főterén, ő lakonikusan ezt válaszolta: jobb, ha azt kérdezik, hogy miért nincs szobrod, mint azt, hogy miért van…” – állítólag így válaszolt, ha a díjak felől kérdezték.
Fotó: John Olson/Getty Images
És ha nem is lett Nobel-díjas, Szlovákiában az ő nevét viseli az első magyar nyelvű egyetem, továbbra is működik az általa alapított Amerikai Stresszkutató Intézet, illetve Kanadai Stresszkutató Intézet, aminek létrehozásában szintén részt vett, halála napjáig pedig 362 ezer tudományos szaklapban hivatkoztak rá és kutatásaira, több egyetem avatta díszdoktorává, számos tudományos társaság tiszteletbeli tagja volt, több könyve – The Stress of Life (Életünk és a stressz) és Stress Without Distress (Stressz distressz nélkül) pedig bestseller lett, és utóbbit nagyon sok nyelvre lefordították.
Az Életünk és a stressz című könyve magyarul is megjelent, mégpedig 1964-ben, és sosem felejtette el, honnan jött, gyakran megfordult hazánkban, előadásokat tartott, interjúkat adott, és gyakran szerepelt különböző televíziós műsorokban is. „Életem nagyobb fele Kanadában telt el, és új hazámhoz kapcsolódik tudományos munkásságom is. De most, amikor első magyarul megjelenő könyvemet útjára bocsátom, komáromi gyermekkoromra gondolok, s apám ízes magyar szavára emlékezve nyújtom át ezt a kötetet az olvasónak” – írta könyve előszavában.
Selye János 1982. október 16-án halt meg Montrealban, 75 éves korában. És ugyan munkásságával nagy szolgálatot tett az emberiségnek, némileg árnyalja a képet, hogy halála után felmerült, tanácsadóként dolgozott a dohányiparnak, sőt, az is, hogy esetleg ők finanszírozták kutatásait. Tény, hogy a dohányipar sok tudományos szakembert megkeresett, hogy segítsenek meggyőzni az embereket arról, hogy a dohányzás nem is annyira veszélyes, egyes dokumentumok szerint egyébként fel is használták érvként azon megállapítását, hogy a szív- és érrendszeri problémákat számos stresszor okozhatja, és nehéz csak a cigarettát okolni, amikor más tényezők is közrejátszhatnak a betegségek kialakulásában. Selye volt munkatársai viszont kétségbe vonják, hogy ténylegesen a dohánylobbi szolgálatában állt volna, írja a Qubit.
