Hiába élek lassan öt éve külkerületi lakásomban, a többi lakóval semmilyen kapcsolatot nem sikerült kialakítanom. A szomszédaim nagy része – tisztelet annak az egy-két kivételnek, aki legalább az alapvető udvariassági formákat ismeri – teljesen átnéz rajtam, a korai harmincastól a késői hetvenesig, és egész egyszerűen nem értem, hogyan lehet, hogy annyira elidegenedtünk egymástól, hogy egy zárt lépcsőházban annyira sem vesszük a fáradtságot, hogy köszönjünk egymásnak.
Azok a régi szép idők…
Az agglomerációban nőttem fel, ott teljesen természetes volt, hogy összejártunk a szomszédokkal, a gyerekek együtt játszottak, a felnőttek átjártak egymáshoz beszélgetni. Együtt szilvesztereztünk, vagy adott esetben átléptünk egy tányér sütivel, pusztán jófejségből. Tényleg közösségként működtünk, és bár már egészen szétszéledtünk az országban, többekkel még mindig tartjuk a kapcsolatot.
Úgy tűnik, hogy ez a fajta közvetlen lakóházi közösség nem csak számomra ismerős, kiderült, hogy a szerkesztőségben többen is ismerik, tapasztalták mindezt.
„Én solymári vagyok, ott is négyemeletes társasházban laktunk és ott volt klasszikus értelemben vett lakóközösség. Mindenki ismert mindenkit, összejártunk, segítettünk egymásnak, ha kellett valami, pl. amikor nyaralni mentünk hosszabb időre, rendszeresen az egyik szomszéd öntözte a virágokat nálunk” – meséli Veronika, amit Gabi is megerősít: „Budapesti nagy társasházban nőttem fel – a szomszédokkal összejártak anyámék, mi, gyerekek meg folyton bandáztunk.”
Ugyanakkor mindketten állítják, hogy azóta rengeteget változott a helyzet.
„Most is egy ilyen négyemeletesben lakunk, és klasszikus értelemben vett lakóközösségről nem beszélnék. Van a KEMÉNYMAG, akik ezer éve itt laknak, meg együtt dolgoztak még a Tungsramban, ők úgy-ahogy ismerik egymást, smalltalk-olnak, ha összefutnak, meg kikérik egymás véleményét a ház ügyeit illetően (különös tekintettel a közös képviselőre), és ennyi. A többiek az »újak«” – teszi hozzá Veronika, és azt is elmeséli, annyira nincs kapocs a lakók között, hogy a szomszéd lépcsőházban konkrétan hetekig nem tűnt fel senkinek, hogy az egyik idős lakó meghalt. Gabitól pedig megtudom, hogy most egy 12 lakásos panelben él, és bár köszönnek egymásnak, a szomszéd nevét maximum onnan tudja, hogy ordítanak egymással esténként.
Valahogy zárkózottabbá váltak az emberek gyerekkorom (80-as évek) óta az ilyen nagy, társasházas lakóközösségekben (de lehet, hogy én lakom szerencsétlen házban).
Ti milyen viszonyt ápoltok a szomszédaitokkal? (Jelenet az Only murders in the building című sorozatból)
Csak nekem jó legyen
Amit Gabi zárkózottságként emleget, az az elidegenedés egy fajtája, még ha nem is pontosan abban az értelemben, ahogyan azt széles körben használják. A társadalom annyira énközpontú lett, hogy az egyén mellett teljesen elvész a közösségi érzés, az a fontos, hogy nekünk jó legyen, és ez egyszerűen megszünteti azokat a kapcsolatokat, amik fontos alappillérei lennének bármilyen közösségi szerveződésnek.
Ez egy kórkép, nemcsak itthon, hanem a világon mindenhol, Karl Andrew Pillemer, az amerikai Cornell Egyetem humánfejlesztési professzora például rámutatott, hogy a családokban is egyre gyakoribb az elhatárolódásnak ez a fajtája. 2020-as Fault Lines: Fractured Families and How to Mend Them című könyvében arról írt, hogy minden negyedik amerikai elhidegült egy másik rokonától, és azt is boncolgatta, hogy ennek hosszú távon komoly következményei lesznek a társadalomra nézve.
Adja magát a kérdés: ha már a saját családtagjainkat sem méltatjuk ennyire, akkor mit várhatunk a tágabb környezetünktől?
Város vs. vidék
Úgy tűnik, hogy a vidék ilyen szempontból még mindig sokkal közvetlenebbül épít az emberi kapcsolatokra, legyen szó valamelyik vármegye zsákfalujáról, vagy csak pusztán az agglomerációról.
„2016-ban költöztünk ki Dunakeszire, egy 114 lakásos társasházba, ott a mellettünk lakókkal rögtön jóban lettünk, az egyik házaspárral a mai napig összejárunk. Aztán 2 éve volt szerencsénk megcsípni egy ikerházfelet. Itt az összes körülöttünk lakóval jóban vagyunk, épp szervezzük a szombati bográcsozást.
Valahogy a kertvárosi lét jobban megnyitja az embereket, ahogy én látom, és én ezt tök fontosnak is gondolom. Hatalmas megtartó ereje van ezeknek a közösségeknek
– meséli Adél, és Vivien is hasonló tapasztalatról számol be: „Az egyik szomszédom (a kutyáink jó viszonyának köszönhetően) gyakorlatilag az egyik legjobb barátnőm lett a két itt töltött évem alatt, mindenben számíthatok rá.”
Azt azért hozzáteszi, hogy van olyan szomszédja, aki még ránézni sem hajlandó, mert korábban egy félreértés miatt azt gondolta, Vivi nem köszönt neki, de alapvetően azért nem ez a jellemző.
Esztertől megtudom, hogy bár a 11. kerületi szomszédjaival neki is csak akkor van kontaktja, ha éppen történik valami, ami mindenkit érint – lásd áramszünet –, viszont a fővárostól alig 20 kilométerre található telkükön már egészen más a körülöttük élőkkel a viszonya.
„Gödön más a helyzet, ott három közvetlen szomszéd van, kettő mindig a mi kertünk, fáink miatt idegeskedik, bár az egyikkel egészen jóban lettünk, egyszer kaptunk tőle spagettit. Viszont van egy harmadik, aki a világ legcukibb szomszédja, kapok tőle rózsát, virágokat, bort, pálinkát, ribizlit, málnát, sütit, gyógytealeveleket, minden földi jót, és ráadásul még jókat is lehet velük beszélgetni.”
Anett Sülysápon nőtt fel, ami korábban még falu volt, és ha nem is mind a tízezer falulakót, de a közvetlen utcában élőket mind ismerte.
„Nagyon fura, hogy leszállok a vonatról és rám köszön Terike néni és megkérdezi az utcán sétálva, hogy vagyunk, mi újság van Pesten az irodában. Sokkal közvetlenebbek az emberek vidéken, és segítenek egymáson. Rengetegszer volt, hogy átmentünk a szomszédhoz, mert nem volt víz/tojás/cukor/elem/elromlott ez vagy az, és adtak, kölcsönadtak stb. Sok helyen laktam Pesten (panelban, budai bérházban) és ott nem tapasztaltam ezt. Bár én kedves voltam mindig a szomszédokkal, próbáltam barátkozni, beszédbe elegyedni. A legutóbbi albérletünkben beszélgettem néha a folyosón lakó cicás nővel, meg a közvetlen mellettem lakó ügyvéd férfivel is. Például ő hozzám csöngetett be, amikor szívrohamot kapott és mentőt kellett hívnom hozzá, mert ő képtelen volt rá, szóval ilyenkor nyilván azonnal segít az ember. Sokszor volt balhé a bérházban, jöttek a rendőrök, mert üvöltött egy mentálisan beteg ott lakó férfi, de a szomszédok csak bámészkodtak, arra egyiknek se volt esze, hogy mentőt hívjon stb., csak jóval később, mikor már a férfi azzal fenyegetőzött, hogy kiugrik a harmadikról. De évekig volt olyan, hogy a folyosón elment mellettem egy család, én mindig köszöntem, és ők annyit se mondtak, hogy fapapucs.
Vidéken ez nem fordul elő, ott a nénik (a helyi térfigyelők, akik a házuk előtt a kis padokon beszélgetnek egész nap) egyből beárultak a mamámnak/anyámnak, ha elfelejtettem köszönni, vagy bármi, és igazából nem csak azért köszöngettem, mert ettől féltem. Most a 11. kerület kertes részen lakunk, vannak szomszédok szintén kertes házban, de nem nagyon beszélgetünk velük, névről ismerem őket, és automatikusan köszönök nekik, de lassan leszokok róla, mert basznak visszaköszönni.”
Erre cáfol rá egyébként Enikő, aki viszont azt mondja, egyáltalán nem is ismeri a szomszédjait.
„Még egyetemista voltam, és a nővéremmel közös albérletben laktunk. A szomszédban szintén egy testvérpár lakott, két fiú. Nem ismertük őket, soha nem találkoztunk. Egyszer jöttem haza az egyetemről, és két srác, nagy táskákkal jött le az emeltünkről a lépcsőn, megkérdeztem tőlük mosolyogva, hogy segítsek-e kinyitni/bezárni az ajtót. Azt hittem, hogy ők a testvérek. Zavartan néztek rám. Este aztán csöngettek, és két fiú állt az ajtóban, mondták, hogy ők laknak a szomszédban és betörtek hozzájuk. Kíváncsiak voltak, hogy láttunk-e valamint. Én pedig közöltem, hogy segítettem nekik kinyitni a földszinti bejárati ajtót. Három nappal később hívtak a kerületi kapitányságról, hogy tegyek vallomást. Az a szörnyű, hogy azóta eltelt 22 év, máshol lakom ugyan, de szintén csak felületesen ismerem a szomszédaimat. És nem vettem észre, amikor a szomszéd néni meghalt, pedig már 3 napja nem bömbölt a tévé, ahogy általában szokott…”
Zárkózottabbak a szomszédok a társasházakban (Jelenet az Only murders in the building című sorozatból)
A közösséghez való tartozás ereje
Azért nyilván akadnak pozitív példák is, Lina például abba avatott be, hogy a húszas éveiben nagyon sokat költözött Budapesten belül és nem tapasztalt sehol, semmilyen összetartást, kedvességet, odafordulást, bár a válasz szerinte abban rejlik, hogy mindenhol csak bérlő volt, és akkoriban őt sem érdekelték a ház dolgai, vagy a szomszédai. Azonban jelenlegi lakásában – ahol nyolc éve él – egészen más a helyzet.
„Az utóbbi években tök jó kis összetartó közösség alakult ki, ehhez valószínűleg sokat hozzátesz, hogy átalakult a lakóközösség és mára a házat többségében hasonló korúak lakjuk, hasonló életszakaszban járunk, így könnyebben tudunk közös célokat megfogalmazni, kompromisszumokat kötni. Az utóbbi hetekben például – mivel a háznak nincs nagyon sok megtakarítása és elszálltak az árak –, úgy döntöttünk, hogy közösen nekiálltunk kifesteni a gangot. Tök jól haladunk, kifejezetten jó látni, hogy mindenki odateszi magát. Egyébként is jó a viszony szinte mindenki között, beszélgetünk, érdeklődünk a másikról, segítünk, ha úgy van. Jelenleg nem tudok panaszkodni, szeretek hazajárni, és bár egy ideje foglalkoztat a költözés, egyelőre pont a közösség miatt érzem úgy, hogy még maradok.”
Hogy mennyire működhet egyébként az emberi kedvesség és odafordulás, arra Orsi mutat rá. Szomszédjában egy vietnámi úr lakik, aki virágokkal ültette be a bejárati ajtaja előtti részt.
Közös nyelvünk nincsen, de emiatt én már vittem át neki süteményt, hogy így megszépítette a folyosót. Annyi cudar lakóhely után végre egy jó lakóközösségre leltem, meg is becsülöm!
Ennyi, egy ilyen apró gesztus is rengeteget tud számítani, épp ezért annyira elkeserítő, hogy gyakran annyira elzárkózunk másoktól, hogy még a szemkontaktust sem vesszük fel abban reménykedve, hogy akkor nem kell köszönnünk. Arról nem is beszélve, hogy vannak, akik egyenesen semmibe veszik a lakóközösséget és ott teszik pokollá a másik életét, ahol csak lehet.
Ha Taki bácsi és Lenke néni ezt hallanák, forognának a sírjukban…
