Mindegy, hányadik hétben történik a vetélés, a lélek fájdalma ugyanolyan intenzív. Egy anya írta le a saját történetét.
Amikor megkérdezi valaki, hány gyerekem van, akkor hangosan négyet mondok, de magamban mindig hozzáteszem, hogy az ötödik is a gyerekem, csak nem születhetett meg. Az első kisbabámat elvesztettem, amikor 15 hetes terhes voltam, és bár négy gyönyörű, egészséges gyermekem született azóta, számomra az a vetélés örök fájdalom marad.
Legyinteni szokás a párhetes terhességekben elvesztett magzatokra, mintha nem számítana a létezésük. Az orvosok sem segítenek a helyzeten, az ő szemükben a 12. hét előtt mintha nem is igazán lennénk terhesek, számukra ez futószalag, majd összejön a következő. Ezt a látásmódot vette át és tartja életben a társadalom azzal a szokással is, hogy a 12. hét előtt nem szabad elárulni senkinek a terhességet, mert „még bármi történhet”, azaz nem biztos, hogy megmarad a baba.
Valóban, fizikailag, nőgyógyászati szempontból ez igaz, de hogy mi játszódik le egy anya lelkében abban a 8, 10, 12 vagy 15 hétben, amíg a szíve alatt hordja a magzatát, mintha nem törődne senki.
Bár csak a magam nevében beszélhetek, jó eséllyel a legtöbb anya, akinek volt már vetélése, át tudja érezni, miért mondom azt, hogy igazából nem négy, hanem öt gyerekem van. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok – ráadásul az első babával –, hathetes volt a magzatom, velem pedig madarat lehetett volna fogatni. Innentől kezdve állandósult a türelmetlenség, hogy mikor találkozhatok már vele személyesen.
A korai időszakban is ugyanolyan fájdalmas a vetélés (Kép: Unsplash)
Még csupán egy sejthalmaz volt a méhemben, de a lelkemben már kész kisbaba, akit a karjaimban tartottam a jövőben és megterveztem fejben az egész életét. A lelki szemeim előtt hathetes korában már megjelent az, milyen csodálatos gyerek, majd felnőtt válik belőle, hogy mennyi fantasztikus élmény vár ránk, hogyan fogjuk együtt díszíteni a karácsonyfát, és mennyire el fogom árasztani a szeretetemmel. Elképzeltem, milyen lesz az arca, mosolya, illata, elkezdtem neveket keresgélni, babakocsikról gondolkodni, szobát tervezni a babámnak. Ábrándoztam a közös életünkről és arról, milyen szuper fotókat fogok készíteni az apukájával közösen.
Mire eljutottunk a 15. héten bekövetkezett vetélésig, a fejemben kész forgatókönyv létezett a babám születésére és életére.
Főleg így, hogy a rettegett 12. héten is túlestünk, már semmi sem állíthatott meg a szabad terhességben, a teljes beleélésben. Amikor elkezdtem vérezni, és a kórházban azt mondták, nincs szívhang, akkor nem egy „sima” vetélésen estem át, hanem kitépték belőlem a jövőm egy darabját. Ez olyan fájdalom, amit nem lehet elmagyarázni, ha nem éled át, és nem lehet meg nem történtté tenni, megvigasztalni annyival, hogy „majd a következő baba összejön”.
Az utolsó sejtem is arra készült, hogy kisbabám lesz, és bár nem így történt, valamiért úgy döntött, mégsem jön világra, a lelkemben megszületett és ugyanúgy szeretem, mintha itt lenne velünk. Nem ismerhettem meg, nem tudom, milyen lett volna a mosolya, nem élhettük át együtt azt a jövőt, amit lejátszottam vele magam előtt, de számomra létezik, úgyhogy igazából öt gyerekem, még akkor is, ha csak négy született meg közülük.
Ez is család!
Mostanában annyian akarják megmondani, hogy kikből nem lehet család. Számunkra, az nlc-nél az a legfontosabb, hogy megmutassuk, mindegy, hogy férfiak vagyunk vagy nők, van gyerekünk vagy nincs, vérségi kapcsolat köt össze minket vagy sem. A fő az, hogy otthon legyünk valahol a világban. Egyszerű, hogy kik alkotnak családot. Azok, akik annak érzik magukat, és akik tesznek érte. Erről szól az Ez is család. Egy éven át az nlc-n!
