A tavaszi napéjegyenlőség – ahogy a nevében is benne van – az egyensúly pillanata. Ilyenkor épp ugyanannyi ideig tart a nappal, mint ameddig az éjszaka. Másnaptól azonban már tovább is fordul a kerék, és egy kicsivel mindig hosszabb lesz a világosságban töltött időszak, és csökken a sötét percek – idővel órák – száma. Mindez szimbóluma azoknak a változásoknak is, amik a saját életünkben történnek. Nekünk is van egy külső és egy belső életünk, mindkettő folyamatosan zajlik, egyiket sem hagyjuk abba sohasem, csak időnként hangsúlyosabbá válik az egyik vagy a másik.
A külső életünk az, amit a világban élünk meg, onnantól kezdve, hogy reggel felébredünk, odáig, hogy este elalszunk. Felkelünk, felöltözünk, reggelizünk, találkozunk a szeretteinkkel, a munkatársainkkal, idegenekkel, utazunk, elvégezzük a feladatainkat, sportolunk, olvasunk, beszélgetünk, alkotunk, zenét hallgatunk, szerelmeskedünk, és még hosszan sorolhatnám, hiszen rengetegféleképpen töltjük a napjainkat.
A belső életünk pedig az, amit mindezekkel kapcsolatban gondolunk és érzünk, miközben megtapasztaljuk őket. A gondolatainkkal folyamatosan ítéleteket alkotunk arról, hogy ami történik, az helyes vagy helytelen, és e két végletet – valamint mindazt, ami közte van – sokszínűen, megszámlálhatatlan mennyiségű jelzővel fogalmazzuk meg magunknak, és tesszük el a megfelelő mappába, az emlékeink közé. Ezzel egy időben e gondolatok érzéseket is keltenek bennünk, amelyeket pedig a jó vagy rossz érzés mentén kategorizálunk, és ha valóban sikerül felismernünk őket, akkor hiteles útmutatásként szolgálhatnak abban, hogy önmagunkat valóban megismerjük és megszeressük.
A téli, “sötét” hónapokban fizikailag is több időt töltünk az otthonainkban vagy más épületekben, így ez arra késztet, hogy többet törődjünk a belső világunkkal. Most azonban, a természet kinyílásával és a nappalok hosszabbodásával egy időben bennünk is megszületik a vágy arra, hogy mindaz, amit eddig dédelgettünk magunkban, a külső világban is láthatóvá váljon.
A február 1-ig tartó időszak arról szólt, hogy a tél csendjében megálmodjuk új életünket. Az azóta eltelt hat hétben az új kezdetek energiája inspirált mindannyiunkat ugyanúgy, ahogy a föld mélyén megbúvó magok is egyszer csak megpattannak, és a kis növény elindul a földben föl, a fény felé. Március 20-ától pedig a valóban életképesnek bizonyuló elképzeléseink, ötleteink és álmaink áttörik a föld felszínét, és ténylegesen szárba szökkennek. Mindez persze változással jár, ami félelmet szülhet:
• Lehet, hogy az új dolgok kiszorítanak néhány régit az életedből, és ezeket el kell engedned.
• Talán új készségeket kell elsajátítanod, időnként csak csetlesz-botlasz a folyamatban, és úgy érzed, soha nem fog sikerülni.
• Esetleg azonnal akadnak bírálóid, hiszen amit megmutattál – ami már látszik –, azt könnyű megítélni.
Az is lehet, hogy nem a félelem az, amit érzel, hanem valami más: kétségbeesés, csalódottság, harag, szégyen, bűntudat, vagy ha minden jól sikerül, akkor öröm, felszabadultság, jókedv, boldogság, hála.
Az érzelmek áramlása
Mivel az Istennő-mítosz szerint a tavaszi napéjegyenlőséggel a Víz Úrnőjének időszakába lépünk, semmi okunk csodálkozni azon, hogy az érzelmeink is épp olyan áramlásba kezdenek, mint a természet vizei. Időnként megáradnak és elragadnak, mint a medrükből kilépő folyók. Máskor hullik a könnyünk, mint a záporeső, és egy kiadós sírás végén épp olyan megtisztultnak érezzük magunkat, mint amilyen frissé válik a levegő, amit jól átmosott egy hirtelen jött zivatar. Ebben a hat hétben (március 20-tól május 1-ig) nyugodtan add oda magad az áramlásnak, és bátran légy olyan, mint a víz: hullámzó, áradó, kitartó, gyengéd, életet adó, tápláló, megtisztító, gyógyító, sziklákat szétmorzsoló, magának medret kivájó, csermelyfinomságú vagy zuhatagerejű.
Benned melyik istennő él?
Kattints a képre, és töltsd ki a tesztet!
Mindez a segítségedre lesz abban is, hogy észrevedd: ha nem ragaszkodsz hozzájuk, vagy nem állsz ellen nekik, az érzelmek ugyanúgy jönnek-mennek, ahogy a mindent felforgató vihar után is kitisztul az ég és újra kisüt a nap. Ebben a nagy hullámzásban lehetőséged lesz megtapasztalni, hogy nem vagy azonos az érzéseiddel, tehát nem kell velük tenned semmit, csak azt, hogy megfigyeled őket, és engeded, hogy önmagadról tanítsanak. Ebben nyújt segítséget ez a négylépéses, egyszerű gyakorlat:
1. Fogalmazd meg, mi az, amit érzel!
Ez a folyamat minden érzésre használható, amiről úgy tapasztalod, hogy elválaszt saját, belső harmóniádtól. Mivel az én meggyőződésem szerint minden, negatívnak észlelt érzelem mélyén a félelem rejlik, ezt választottam példának. Tehát, amikor megnevezed, amit érzel, az így hangzik: Félelmet érzek.
2. Tudatosítsd a valóságot – mondd ki hangosan az alábbiakat!
• Nem félek, hanem megfigyelem a félelmet.
• Megfigyelem, ahogy a félelem gondolatok formájában megjelenik. Anélkül teszem ezt, hogy hinni kezdenék ezekben a gondolatokban.
• Megfigyelem, ahogy a félelem képek formájában megjelenik. Anélkül teszem ezt, hogy elvesznék ezekben a képekben.
• Megfigyelem, ahogy a félelem belső hangok formájában megjelenik. Anélkül teszem ezt, hogy törődnék azzal, amit ezek a hangok mondanak.
• Megfigyelem, ahogy a félelem testi érzetek formájában megjelenik. Anélkül teszem ezt, hogy eluralkodnának rajtam ezek az érzetek.
3. Kérdezz!
Most engedd el a gondolatokat, a képeket és a hangokat, és fordulj teljes figyelmeddel a tested érzetei felé. Keresd meg a testedben a helyet, ahol a félelem lakozik, és küldj oda szeretetet és áldást. Eközben légy gyengéd – ne akard megváltoztatni a félelmet. Ne akard megszüntetni. Egyszerűen csak áldd meg szeretetteli tudatosságoddal. Kapcsolódj össze a félelemmel – a testedben azzal a ponttal, ahol ráleltél –, és kérdezd meg tőle: Mire van most a leginkább szükséged?
4. Figyelj, és halld meg a választ!
Nyisd meg az érzékeidet, és hangolódj rá a válaszra, ami érkezik. Lehet, hogy szavak, lehet, hogy képek, lehet, hogy érzések formáját veszi fel. Egyszerűen csak figyeld meg, bármilyen alakot is öltsön. Tudod, ahogy Elizabeth Gilbert is írja Ízek, imák, szerelmek című könyvében:
“Aztán egy hangot hallottam. A saját hangomat hallottam, ahogy önmagamból szólított meg. De még sohasem érzékeltem ilyennek. Tökéletesen bölcsen és nyugodtan csengett, tele részvéttel. Ilyen lenne a hangom, ha az életben csak szeretetet és bizonyosságot ismernék. A hang azt mondta:
– Menj, feküdj le, Liz!
Felsóhajtottam. Abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy ez az egyedüli megoldás. Semmilyen más választ nem fogadtam volna el. Az igazi bölcsesség abban áll, hogy az egyetlen lehetséges választ kapjuk bármely pillanatban. Azon az éjjelen a lefekvés volt az egyetlen lehetséges megoldás.”
 Sarkadi Kriszta – tanító, gyógyító, papnő“Szeretni nem kell megtanulnunk, mert a szeretet ott lakozik mindannyiunkban – ez alapvető, megmásíthatatlan természetünk. Ezért nekem pusztán az a dolgom, hogy utat mutassak abban, hogyan tudod eltakarítani a szeretet áramlásának útjában álló, belső akadályaidat. A részedről pedig ehhez semmi másra nincs szükség, mint egy kis hajlandóságra: annak felismerésére, hogy ha nem vagy maradéktalanul boldog, akkor itt az idő, hogy új döntést hozz. Akár csoportban, akár négyszemközt találkozunk, megtartalak, miközben változol, én végigkísérlek az utadon. Örömmel vagyok a bábája újjászületésednek.” |
