Péter és Pál meg a fülemile füttye

A szomszédság sajátos, kényszer szülte viszony. Aki ezt felismeri: annak nyert ügye van.

Egy messzi történettel kezdem. Azért ilyen messzivel, mert azon a vidéken még úr a természet, még nem zavar be annyira a pénz vagy a technika, elsősorban a kényszer diktál és a szükség s ez tiszta helyzetet teremt.

A Kárpátok egyik völgyében, egy gyimesi csángó faluban ottjártunkkor elvitte a víz a hegyi kaszálókra vivő utat. A közel lakó gazda megnézte, s reggel csak annyit üzent: Nincs út. Anélkül, hogy megbeszélték volna, délután ott volt az összes szomszéd, aki a kaszálókra járt és nekiláttak megcsinálni az utat. Két napjukba telt.

Az egyik férfi, kovács a mestersége, tréfásan megkérdezte a szomszéd legénykét: Fagyit kérsz vagy lejt, hogy segítettél? A legényke nem habozott: – Mester uram, patkolja meg inkább a Dajkát… A példázatot csupán arra szántam, hogy lássuk: az egymásrautaltság (jó)szomszédságot teremt.






Mikor megy el, szomszédasszony?

A szomszédság valóban az a kényszer szülte viszony, amelyben mindenki akkor jár a legjobban, ha valamennyire alkalmazkodik, azaz jóban van a másikkal. Bármi előadódhat, elfogyott a kenyér, orvost kell hívni, segítséget kérni… Kihez fordul az ember? A hozzá legközelebb lakóhoz.

S a szomszédviszony nemcsak akkor működik, ha a kölcsönös szimpátia alapján összejárnak a családok. A legtöbben nincsenek sülve-főve együtt, de tudják, bármikor, bármiben számíthatnak egymásra. Az ilyen szomszédság nem terheli meg a kapcsolatot az állandó jelenléttel (mikor megy már el a szomszédasszony, jó lenne vacsorázni…), viszont ott vannak, kölcsönösen lehet kérni, szólni, ha szükség van a másikra.






Átlátni a palánkon

Életünk tanúi, sőt szemtanúi a szomszédaink. És nem kell hozzá egy Katica néni, aki akár a kispadon ül, akár a panelház ablakán néz ki itt is, ott is, mindent tud. Székelyföldön meg is énekelték:

“Szomszédasszon kakasa
Felszökött a kapura
Mind azt kukorigólja
Hamis az ő asszonya.”

A szomszédunk előtt, még ha nem is lát át a palánkon, egy idő után nyitott könyv az életünk. (Az övéről meg mi tudnánk mesélni.) Nem is kell különösebben kíváncsinak lenni. Hiszen látni, ki jön, ki megy a másik házba, másik lakásba. Legtöbbször hallani is mindent: éneklést, veszekedést, gyereksírást, zenét, hegedűgyakorlást, trombitaszólót… A városi házak zárt folyosói talán kivételek. De ott meg a falnak is füle van…






Bizony igaz: török átok

Mármint a rossz szomszédság. Ami sok mindenből következhet, legtöbbször abból, hogy megszegjük az együttélés írott vagy íratlan szabályait. (Erre mindjárt számos példát találnak.) Ritkább az, ha valakinek istenverte természete van, azzal sem könnyű szomszédságban élni.

Emlékeznek biztosan Arany János gunyoros versére, amelyben a fülemilefüttyért törvényre menő két szomszédot jól megleckézteti a költő is, meg a bíró is. Veszekedtek ők addig sok mindenen:

“Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
háza falát majd kirugja.”

Aztán itt vannak például a szagok. Istállószag, emésztőszag, a panellakásban, ahol laktunk, valaki rendszeresen hígítóval mosott valamit, majd megfulladtunk. De a kéményfüst is lehet perpatvar oka:

“Hogy ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mingyár tüszköl…”

Egy biztos: aki keres, az talál vitatkoznivalót. A szekánt szomszéd pedig ilyen. Isten őrizzen tőle!

A téma folytatását a Nők Lapja legfrissebb számában olvashatják.