Elég érett vagyok egy gyerekhez

Elmondja, hogy már ő is hívott többször, ám kiderül, hogy rossz számon. Másnap viszont én nem akkor és oda megyek, amint megbeszéltük. De végül valahogyan mégiscsak összejövünk. Szolid, félórás késéssel, de megérkezik. Hosszú nyári ruha, smink nélkül, kezében vaskos könyv. Lehuppan. Átfutja az étlapot, és padlizsánkrémet kér.

– Tegnap reggel óta nem ettem! Még két perc, és éhen halok…

– Minek fogyókúrázik?

– Dehogy fogyókúrázok! Csak időnként elfelejtek enni.

– Hogy lehet ezt elfelejteni?!

Krk szigetén, tizenkét évesen, édesanyjával

– A kulináris élvezetekben nem lelem különösebben örömömet. Valószínűleg mindig arra figyelek, ami nekem éppen jó, vagy fontos, és közben az étkezés rendre elfelejtődik. Aztán amikor kezdek kipurcanni, berohanok valahova, és bekapok holmi életmentő falatokat.

– Meg szokta nézni az étlap bal oldalát, mielőtt rendel?

– Meg. Inkább az olcsóbbat rendelem. Most, hogy kérdi… tényleg, ebben az egy dologban hirtelen takarékos leszek.

– Miért?

– Még soha nem gondolkodtam ezen…

– Nem hiszem.

Krisztina gyermekként is csak ritkán keseredett el. Akkor sem azért, mert nem kapott puncsfagyit

– De. Nem szoktam az ilyesmiken gondolkodni. Sokkalta felszínesebb vagyok. Én élni szeretek. Működni, lobogni, fontoskodni, locsogni… De mire kíváncsi?

– Például, miért nézi meg az ételek árát?

– Örülök, hogy feltette végre ezt a fontos kérdést. Talán gyerekkoromból maradt. Szüleim orvosok. Olyanok, akik inkább maguk csúsztatnának borítékot a beteg zsebébe, semmint, hogy elfogadjanak. Eléggé szűkösen éltünk, és anyukám mondta, hogy a kaján lehet leginkább spórolni. Először persze, lázadoztam, hogy ugyan, miért éppen a csokin, aztán rájöttem, hogy igaza van. Emlékszem, egyszer kimentünk Párizsba. Útközben sátorban aludtunk, ott kint az egyik metróállomáson, de végiglátogattuk a múzeumokat. Nem voltam valami hű, de okos kislány, de arra rájöttem, hogy egy Renoir-kép látványa nagyobb élmény egy puncsfagyinál. Azóta is bennem maradt, hogy ételre sajnálok pénzt kiadni. Aztán meg bemegyek az első útba eső ruhaüzletbe, és gondolkodás nélkül a sokszorosát otthagyom.

– Mitől függ, hogy mennyi pénz van magánál?

– Attól, hogy az előző boltban mennyit vásároltam el.

– A férje hogyan viseli ezt?

– Miért szólna egy rossz szót is, amikor nem is tud az egészről!? Amikor kedvesen elrebegem neki, hogy ezt az egészet valami turkálóban vettem egy százasért, vagy a barátnőmtől kaptam, aki ki akarta dobni.

– Elhiszi?

– Ugyan! Hogyan hinné el?! Csak remekül szórakozik a hasztalan erőfeszítéseimen, aztán a végén elneveti magát.

– És maga?

– Mit csinálhatnék? Vihogok én is. Az a baj, vagy az a jó, hogy nem vagyok képes komolyan venni sem magamat, sem az életemet. Nem vagyok egy humorzsák, de annyi adottsággal megáldott a sors, hogy bármikor tudok röhögni magamon.

– Nem irigyli azokat, akik komolyan tudják venni önmagukat? Azok többnyire gazdagok, sikeresek, tekintélyesek…

– De boldogtalanok!

– Csudát boldogtalanok! Remekül elvannak az ostoba gőgjükkel!

– Persze, de legalább áltassuk magunkat, hogy mi boldogabbak vagyunk.