Terror a családban – hetente három áldozat

Az ilyesmi nincs korhoz, végzettséghez, anyagi helyzethez kötve. Munkanélküli, iskolázatlan, alkoholista férfiak és egyetemet, sőt, zeneakadémiát végzett, kimagasló keresetű üzletemberek között egyaránt akad olyan, aki úgy érzi, hogy ököllel kell meggyőznie élettársát. Dr. Morvai Krisztina büntetőjogász szerint – aki évek óta foglalkozik a témával – azonnali jogi és társadalmi változásokra van szükség.

Gerőcs Éva

“Nem mertem senkinek se szólni”

Gerőcs Éva hat évvel ezelőtt menekült el öt gyermekével a saját házából, otthonuk azóta is pereskedés tárgya, sokáig anyaotthonban éltek, most albérletben laknak.

– A válásom után költöztünk ki Gyálra a négy kisfiammal, ott ismertem meg a szomszédom öccsét, aki később a barátom lett. Kapcsolatunk kilenc évig tartott, az első három esztendő valóban szép volt, de aztán elkezdődtek a pokol évei.

Először csak engem vert, aztán már a gyerekeket is a falhoz vágta, fojtogatta. Kezdetben nem mertem senkinek se szólni, szégyelltem magam, és nagyon féltem tőle. Lassanként az állandó rettegés töltötte ki napjaimat, sohasem tudtam, mikor jön el az a pont, hogy nem lesz képes leállítani magát, és megöl bennünket. Nemcsak ütött, rúgott de meg is erőszakolt, hormonális fogamzásgátlókat én nem szedhetek, így a nem kívánt terhesség ellen sem tudtam védekezni. Hat abortuszom volt, a hetedik terhességemből született meg a kislányom. A barátom azt remélte, fia fog születni, amikor megtudta, hogy lány lesz, többé nem kegyelmezett, ugyanúgy rúgta a hasamat, mint azelőtt.





Később próbálkoztam a gyámügynél, ők segítség gyanánt felajánlották, hogy állami gondozásba veszik a gyerekeimet. A párom a végén már puskával is fenyegetett minket, akkor indult a rendőrségi eljárás ellene, aminek mindössze húszezer forintos pénzbírság lett a vége. Számomra világossá vált, hogy onnantól kezdve az életünk a tét, már nemcsak féltem, hanem halálfélelmem volt. Nagy nehezen sikerült megszöknünk, alig tudtunk valamit magunkkal vinni, úgy indultam el a téli hidegben az öt gyerekemmel, hogy azt se tudtam, befogadnak-e minket az anyaotthonba. A Dózsa György úti krízisszálló pincehelyiségében kaptunk két ágyat. Huszonegy hónapot töltöttünk itt, borzasztó körülmények között, de biztonságban. Közben megindultak a tárgyalások, erre mondom én, hogy nemcsak egy bántalmazóval, hanem az egész állami apparátussal vagyok kénytelen harcolni.

Nem a férfiak, hanem az erőszak ellen küzdünk. Nagyon szeretném, ha minden bántalmazott nő belátná, hogy a segítséghez beszélnie kell a problémájáról, ezért is osztom meg a történetemet az emberekkel.