Száguldó idill – II. rész

– A Bujszáról jut eszembe! A párod folyamatosan szerepel minden magyar listán, amelyet nők állítanak össze a legvonzóbb férfiakról, és te sem lennél hiteles, amint arról panaszkodsz, hogy nagyítóval kell keresned a hódolókat. Ezt hogy véditek ki?
– Tudom, hogy Kari tetszik a csajoknak. Látom, hogy cuppannak rá, ami eléggé idegesít is.

– Mennyire?
– Eléggé.

– Lehet ez is egyfajta izgalom?
– Biztos, hogy meg kell küzdeni a másikért, hogy esetleg ne akarjon megpattanni. Bár meggyőződésem, hogy ha valaki menni akar, az megy is.

– Nem biztos, hogy mindjárt menni szeretne az ember, csak egy kicsit…
– Zsezzsenni? Az az igazság, hogy nem vagyok ebben a kérdésben igazán jó fej, sőt, lényegesen korlátoltabb vagyok, mint amilyennek néha lenni szeretnék. Abszolút megvannak a rendes, kispolgári korlátaim, de már nem zavarnak. Ez van.

– Hogy működtök mint házaspár, mi a rendszer a családban?
– Nálunk ilyesmi nincs. Egyszerűen nem is lehet, mert ahányan vagyunk, annyifelé ugrálunk. Ki hogy ér rá. Tudom, hogy ez nem tökéletes, de… Igenis, fontos a munka. Két évig nem próbáltam semmit, most egyszer csak megkaptam álmaim szerepét. Ötször-hatszor voltam különböző tévéműsorok próbafelvételein – soha nem jött össze, most meg ez is itt van. Itt játszom a Madáchban, ahol van egy saját, csak hozzám tartozó fiók, kinn a nevem az ajtón, ami négy éve adatott meg. Lehet, hogy szentimentálisan hangzik, de nagyon fontos, és ez nekem korábban nem volt. A szakmából számomra ez a legfontosabb.

(Rágyújtás, belibben a szomszédos öltöző gazdája, de meglát, és sajnos, visszahúzódik, arra hivatkozva, hogy nincs rajta elég ruha. Kár. Enikő már túl van a macskaorron, sőt, már az arca is csíkos. Már majdnem macska, olyannyira, hogy a kézmozdulatai is megváltoznak.)

– Vegyünk egy nyugodtabb időszakot! Olyankor hogy néz ki a családi élet nálatok?
– Akkor van olyan, hogy hurcoljuk a gyereket, vagy délután beültetjük a kicsit a kocsiba, és elmegyünk a nagyért. Mert ő mindennap kilenc órára jár haza.

– Mit csinál ennyi ideig egy tizennégy éves kislány?
– Ritmikus sportgimnasztika-edzése van este nyolcig, mellette zongorázik és németül tanul. Délután Kari vagy én hurcolásszuk, de időnként taxival megy, mert gyalog egyszerűen nem érne el egyik helyről a másikra.

– Miért gürizik ennyit egy kamasz?
– Teljesen az ő döntése volt. Tizenhárom évesen tette le a középfokú német nyelvvizsgát a Goethe Intézetben, este meg éjfélig tanul, kitűnő az iskolában is.

– Így született, vagy ezt látta otthon?
– Nem tudom. Gyerekkorunkban egyikünk sem volt szorgalmas, felnőttkorunkban viszont megtapasztaltuk, milyen is ez. Van, aki azt mondja – és én hajlamos vagyok hinni benne –, hogy az alapvető tulajdonságaikat magukkal hozzák a gyerekek. Én nem hiszem, hogy a mi érdemünk, hogy ő ilyen. Nyilván lát minket is. Azért bármilyen őrületnek is tűnik, ahogy zajlanak a napjaink, a gyerekeink kipárnázottan élnek. Igaz, nem óvjuk őket a széltől is. Úgy engedjük bele a nagyot az életbe, hogy mindig tudja, van hová hazajönni. Az egy fészek. Volt, amikor arról beszéltük Karival, hogy szinte túl idilli, ahogy élünk: ott a gyerek, az erdő, etetik a madarakat, ott a kutya, születik egy kicsi is. Ez már-már giccs.

– A nagylány most kamaszodik. Ez sem töri meg az idillt?
– Nem, sőt, talán egy picit nyitottabb, mint volt. Alapvetően befelé forduló ember, a papája tartását, zárkózottságát örökölte.

– Milyen a pici?
– Rosszcsont, született hedonista, és, mint minden férfi, folyamatos és változatos szórakoztatást igényel. Másfél éves korára egyértelmű, hogy szünetmentes pasi. Most, amikor jön a szemfoga, szó szerint huszonnégy óráról van szó. Nincs nagy baj, csak valaki legyen vele. Amúgy alapvetően derűs fiú, született boldog. Egy esélyt kapott, amikor jöhetett, és jött is. Szerintem ez nem véletlen. Tudod milyen érzés, hogy van? Ülök a dugóban, nem halad a sor, mindenki majd megőrül, nekem is rohannom kellene, de nem lehet. Viszont, ha a kis pasi ott vigyorog mellettem, tőlem aztán tülkölhetnek, ahogy akarnak. Semmi sem zavar.

– Nem vesz el aránytalanul sok időt a munka a családtól?
– Fontos a munkám, gyáva vagyok visszaadni dolgokat, néha olyasmit is elvállalok, amit talán nem kellene, de rettegek, hogy többé nem hívnak. Viszont! Amiért én a világon vagyok, annak tényleg az az igazi értelme, hogy ezt a két gyereket összekalapáltuk. Ennél jobbat nem tudsz csinálni. Valószínűleg nem én fogom felfedezni a rák ellenszerét, nem kapok Nobel-békedíjat sem, de bármilyen jó, hogy van munkám, dolgozom, szeretnek, mindez kispályásnak tűnik ahhoz képest, hogy van két ilyen gyerekünk.

Elkezdődik a darab, de pár perc van addig, amíg Enikő a színpadra lép. Felcsatolja a macskafarkat, közben beszélgetünk tovább. Nem ideges, ennél a darabnál mindig így csinálja, az utolsó pillanatban rohan végig a folyosón, de a végszónál, hacsak be nem zárják előtte az ajtót, mindig ott a helyén.