Nem alkuszom! – II. rész

– Nem is szeretne ismét képernyőre kerülni?

– Nem. Volt egy bő éves kirándulásom egy kis tévénél, ahol vasárnap délelőttönként vezettem egy háromórás, élő adást. Nehezen tudtak rávenni, mert nagyon nem akartam. Plusz még féltem is az első adás előtt, vajon tudom-e még azt, amit annak idején megtanultam.

– És lebőgött?

– Az a pillanat, amikor ismét a kamerák elé ültem, olyan volt, mint a halnak, amikor visszadobják a vízbe. Jó időszaknak számított, de csúfos véget ért, amikor csődbe ment a csatorna, amelyik azóta is egy csomó pénzzel tartozik nekem.

– Mivel foglalkozik ma a tévézés helyett?

– Mindenekelőtt a gyerekeimmel töltünk nagyon sok időt együtt, sokat beszélgetünk, játszunk, kirándulunk. S a könyvcsinálás minden csínját-bínját szeretném megtanulni. Hasonlóan lelkesen szervezem a Skanzen-Amfiteátrum nyári programjait is itt, a szentendrei skanzenban. Fontosnak tartom egy csontritkulás elleni kampányban való részvételemet is. Jól érzem magam, értelmes, teljes életet élek, dolgozom, tanulok és kész.

– Nemrég jelent meg a második könyve, a Mindörökké nő. Ez mint tárgy is gyönyörű, jó kézbe fogni, lapozgatni.

– Fontos számomra, hogy ne kelljen megalkudnom abban, amibe belefogok. A színházunkban is olyanok léptek föl, mint a Győri Balett, Babos Gyula, a Ghymes együttes, az Experidance, és így tovább. Olyan nevek, produkciók, amelyek a maguk területén egyértelműen értéket képviselnek. A könyvvel is így voltam. Győzködtek, hogy legyen fekete-fehér, nyomjuk olcsóbb papírra, minek annyi kép, és így tovább, de én azt mondtam: vagy csináljuk, és akkor úgy, ahogy azt én azt elgondolom, vagy hagyjuk az egészet. Pedig a privát életemben nem jellemző rám, hogy nagy értékű tárgyakhoz ragaszkodnék, nincsenek márkás ruháim, egy kisautóval rohangálok. A könyvnél viszont fontos, hogy szép legyen. A tartalmában sem adtam alább, de azt már ítéljék meg az olvasók!

– Mit szeretne adni a nőknek, ezzel a könyvvel?

– Senkinek sem adják ingyen a sikert, meg kell küzdeni mindenért, de érdemes harcolni – ezt mutatjuk meg a sikeres nők példáján. Ez a könyv nem titkoltan a negyvenen túli korosztálynak szól. Egy fiatal számára ő maga a legfontosabb. Sokkal érzékenyebben reagálok a világ bajaira, mint húszévesen. Az érett nők körében is többféle típus létezik. Én olyan vagyok, aki, ha gödörbe zuhan, a saját hajánál fogva rántja ki magát, mert alapvetően optimista. Rengetegen olyan nőt is ismerek, akik kétségbeesnek, amikor észre veszik, hogy múlik az idő, akik bizonytalanná válnak, ahogy feltűnik nekik, hogy több ráncuk és felesleges kilójuk van, mint húszévesen, akik tétován állnak, és fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal ötvenévesen. Ez a könyv érdekes az olyan nőknek is, akik harcolnak, és a jég hátán is megélnek, mint én, de tartást, segítséget nyújt azoknak is, akik tanácstalanok, ijedtek, kishitűek. Aztán majd kiderül, hogy jól gondolom-e…

– Milyen viszonyban van a tükörrel?

– A gyerekeim imádnak régi fényképeket nézegetni, és amikor ránézek a fotókra, én is megállapítom, hogy milyen helyes kis csaj voltam valamikor. Ma már örök harcban állok a kilókkal, többet kellene mozognom, és nem lenne szabad elcsábulnom, ha mondjuk ott kelleti magát előttem egy tábla csokoládé vagy egyéb finomság. Senki sem örül annak, hogy öregszik, hülye az, aki azt állítja, hogy vénülni jó!

– Pedig alapjában véve logikus lenne ez az állítás, hiszen a dolgok mai állása mellett, aki nem öregszik, az már meghalt.

– Na ez a lényeg. Aki ma fiatal, még nem élte meg azt, milyen ötvenévesnek lenni, mi viszont már tudjuk, milyen volt az élet húszévesen. Lehet, hogy a vidékiségemből is ered az, hogy elfogadom a természet rendjét. Persze, hogy én is húzogattam már az arcbőrömet a tükör előtt, hogy kipróbáljam, milyen lenne, ha eltűnnének a felesleges redők, de ezzel véget is ért a plasztikai sebészet.

– Hogy óvja a külsejét?

– Viszonylag normálisan élek, nem véletlenül nem vagyok hajlandó elköltözni Szentendréről. Sokat sétálunk a levegőn a gyerekekkel. Bár kerekded vagyok, de becsületszavamra, igyekszünk egészségesen táplálkozni, sok gyümölcsöt, zöldséget fogyasztani, tehát amit lehet, megteszek. Alkoholt alig fogyasztok – egy pohár pezsgővel lehet elcsábítani, ha nem kell vezetnem. Nem örül az ember annak, hogy múlik az idő, de nézze meg az olyan nőket, mint mondjuk Szepes Mária, aki lassan százéves lesz, és gyönyörű, vagy a kedvencem, Ilcsi néni, aki ötvenévesen kezdte fölépíteni a birodalmát, és most, hetvenvalahány éves korában is aktív.

– Mi van azokkal a hölgyekkel, akik évtizedekig vállalják a szexideál szerepét?

– Vannak nőtársaim, akik korukhoz képes hihetetlenül jól néznek ki, de tudjuk, hogy több száz óra konditerem, szolárium, tengernyi krém és jó néhány szakember munkája van amögött, hogy majdnem olyan szépek legyenek, mint amilyenek tizenöt-húsz évvel ezelőtt maguktól voltak. Nekem ilyesmire nincs erőm, időm, energiám és főleg kedvem. Nézem a régi fotókon, milyen szépen csillogott a szemem húszévesen, ma meg már nem csillog annyira. Ilyen az élet.

– Azért valami még erősen fénylik.

– Az ötvenéves nők tüze csillog a szememben. Ez se rossz.

– Tűz ide, csillogás oda, az ötvenes korosztály számára érezhető a legjobban, mennyire megváltozott a világ. Mit tegyenek, ha egyszer csak feleslegesnek érzik magukat?

– Ha egy negyvenes-ötvenes nőnek egyszer csak azt mondják, hogy ennyi volt, tovább nem kellesz, akkor meg kell próbálnia valahonnan önbizalmat, önbecsülést előkotorni. Ha magában sem bízik, ha elhiszi, hogy tényleg nem elég jó, hogy öreg, tehetségtelen, akkor vége. Azt kell meglátnia, hogy sokkal többet tud a világról, mint a fiatalok, ráadásul tele van energiával, és már nem nehezedik rá annyira a család, tehát ideje is több van, mint bármikor korábban.

– Lehet, hogy a munkaadók sokszor nem is a hamvas bőr, feszes mell, karcsú derék miatt döntenek inkább a fiatalok mellett, hanem azért, mert ők még képlékenyek, alakíthatóak?

– Tény, hogy hiába vagyok én alapvetően konfliktuskerülő, simulékony típus, nehezen vennének arra rá egy televízióban, hogy gyorsítsak a tempómon, kezdjek el hadarni, fogyjak le húsz kilót, és vágassam a hajamat tüskésre. Kizárólag akkor vállalnék fölkérést, ha olyannak fogadnak el, amilyen vagyok. Ha így nem felelek meg, akkor felejtsük el egymást! Visszatérve az eredeti kérdéshez, valóban nehéz tökéletes választ adni arra, hogy mit kell tennünk, hogyan alkalmazkodjunk a változó világhoz. Én nagyon meg akarom találni a helyem, nagyon jól szeretném érezni magam, és szerintem ez a lényeg.