Boldogságos szorongások – II. rész

Ítélkezik a világ…

– Legalább öt éve vagytok együtt a férjeddel. Nem „kapkodtátok el” Ádámot…

– Ennek is oka van… Andrásnak két gyermeke született az első házasságából. Nekem (nekünk) nagyon fontos volt, hogy ők itthon érezzék magukat nálunk, hogy Ádámnak szívből örüljenek, hogy semmiféle rossz érzést ne szüljön bennük, hogy a kicsi körül forog a világ. Ehhez idő kellett. És jól tettük, hogy vártunk! Fanni például kijelentette, hogy fiú szülessen, lehetőleg nyáron! Erre megszületett Ádám augusztus 2-án… Fanni rendelte!

– Utolsó percig dolgoztál.

– Tényleg végigdolgoztam a terhességet, csak az utolsó héten álltam le, és ez így volt jó. Nem itthon rettegtem, hogy mi lesz, hogy lesz. (Szerencse, hogy keskeny maradt a csípőm, és csak előre nőtt a hasam. Óriásira! Képzeld el, a kilencedik hónapban egyszerűen felvágtuk a zakó hátát, így a nézők egészen „normálisnak” láthattak: az asztal takart mellmagasságig, a zakó is jól mutatott rajtam, hiszen nem volt háta…) Igen, ma is azt gondolom, hogy így volt jó, közben tudom, hogy nagyon nehéz ebben a világban jól csinálni bármit is. Ha kismamaként nem dolgozol, akkor megszólnak, mert lusta vagy. Ha úgy teszel, mint én, akkor azt mondják, hogy förtelmes karrierista ez a nő: nem a születendő gyermekére összpontosít… És ez később is így van! Mondok példát: nemrégiben elmentem „ügyintézni”. Szülés után egyedül az utcán – azzal a tudattal, hogy András és Ádám otthon vár – fura-jó érzés! Az első állomásomon, egy bankban, hihetetlenül kedvesen fogadtak. Ám, amikor hazafelé megálltam egy cukrászdánál, hogy megegyek egy fagyit, a kisasszony szigorúan mért végig, majd megvetően kérdezte: most ki van a gyerekkel? Hú, de rossz volt! Hiszen Ádámról szól minden percem… Miért van ennyi előítélet? Miért ne vigyázhatna a kisfiunkra a férjem, miért ne csavaroghatnék fél órát?

– Nem lehet mindenkinek megfelelni.

– Magánemberként valószínűleg tudnám magam függetleníteni az efféle mondatoktól, de ha visszamegyek dolgozni… Akkor megint az emberek megítélésétől függök majd. Ne feledd, nálunk a nézettség és az elfogadottság mindennél fontosabb! Például szeptember végén leadták azt a Forró nyomon című műsoromat, amelyet még a terhességem alatt készítettünk. Jól sikerült, hatalmas munka volt benne! Én mégis féltem: mit fognak szólni a nézők? „Most szült, és nem egészen két hónap múlva már előáll egy filmmel?”

„Majd, ha Ádám elenged…”

– Említetted: ha visszamegyek dolgozni… Foglalkoztat a „visszatérés”?

– Nézd, én akkor fogok újra dolgozni, ha a kisfiam elenged. Persze hihetetlen szerencse (boldogság), hogy a műsorban mellettem ül András, hogy a munkánk is összeköt. Végül is, már most megtehetném, hogy bemegyek este hatra, és hétkor eljövök, mert ő mindent megírna, előkészítene… Ráadásul Ádám olyan nyugodt baba – már négyóránként eszik –, hogy elengedne pár órára. Ám egyelőre köszönöm, jól vagyok itthon, és tartom magam a párom tanácsához: „próbálj meg valamiféle időtlenségben lenni itthon Ádámmal!” És én a szülés óta csak a család meg a legközelebbi barátok telefonjaira reagálok, összefolynak a napok, néha nem tudom, hányadika van, milyen nap… Élek a kisfiamnak! András is kivett szabadságot, sokat vagyunk együtt. Ez fantasztikusan jó! Persze tudom, előbb-utóbb beszélnünk kell a visszatérésemről…

– Nem félsz, hogy lemaradsz, kimaradsz? A televíziózás kegyetlen szakma.

– Ennyire tán még soha nem éreztem magam biztonságban, sem a munkámban, sem a magánéletemben. Közben tudom, hogy (a világban, a munkában, a televíziókban) nincsen biztonság. Mégis! Szóval, nem félek a kimaradástól, a lemaradástól, bár lehet, hogy naív a bizakodásom…

Nem lesz média-bébi!

– A te nézőid, a mi olvasóink csodálkozva fogják keresni a kisfiad fotóját e beszélgetés mellett…

– Mindenkitől elnézést kérek, de – Andrással együtt – úgy döntöttem, hogy Ádám nem lesz „média-bébi”. Remélem, minden édesanya megérti azt a vágyamat, hogy a kisfiam normális gyerekként cseperedhessen fel, hogy önmaga miatt becsüljék, szeressék – szerezzen majd barátokat, ellenségeket –, és ne miattunk. Ráadásul nem vágyom arra, hogy a magánszféránk kitálalásával növeljük az ismertségünket. Talán elég a szakmai hitelünk…
Megint naív vagyok? Lehet. Azt már el sem mesélem neked, miként „osontunk” haza – a hátsó bejáron át! – Ádámmal a kórházból, hogy elkerüljük a fotósokat, azt sem részletezem, hogy egy bulvárlap szerint azért nem engedjük fényképezni a gyerekünket, mert pénzért akarjuk árulni fotóit… Őrület! Nem? Szerintem mi egyek vagyunk a sok millióból, nem tartjuk magunkat ennyire érdekesnek.

– Tudomásul veszem a döntésedet, de mondd, biztos vagy abban, hogy néhány hét múlva nem kap(hat) lencsevégre egy rámenős fotós, amikor kisfiaddal sétálsz?

– Ez már nem tőlem függ, de az igen, hogy a Nők Lapjának meséltem először Ádámról, az új szerepemről meg a szorongásaimról…