Nagymáté Hanna – II. rész

PÉNTEK

– Reggel iszonyatosan elesett volt – éjszaka dobálta magát, rángatta a lábát, nyöszörgött –, nem akart enni, inni, Gőgös Gúnárt nézni… A szép arcocskája tele lett kiütésszerű pöttyökkel, foltokkal. A lába, amelyben a kanül volt, megduzzadt, fájt, a végtagjai jéghidegek voltak, a széklete híg, bűzös lett. És a foltok egyre terjedtek! Ma már tudom, vérmérgezési tüneteket produkált. A délelőtti viziten egy idősebb orvos agyhártyagyulladásra gyanakodott, és beutalta Hannát Szegedre. Közben nem kapott sem antibiotikumot, sem fájdalomcsillapítót! Pedig ekkor, utolsó percben talán még megállíthatták volna a folyamatot antibiotikummal… Szegeden vártak minket, sokan sürgölődtek körülötte. Kivették a lábából a kanült – gyulladt, duzzadt volt a környéke –, kizárták az agyhártyagyulladás lehetőségét, antibiotikumot adtak (későn). Hanna nemsokára felébredt, és mondta: anya, apa, cini… (cini, a kedvenc játékegérkéje), majd lerúgta magáról a takarót, és nagyon-nagyon dühös volt.

Talán azért, mert nem akart meghalni?! A férjem elment, én vele maradtam. Dörzsölgettem a jéghideg kezecskéjét, lábát, aztán észrevettem: nincs eszméleténél! Ettől és az egyre ijesztőbbé váló (hangos, hörgő) légzésétől halálra rémültem. Fekszik előtted az imádott gyereked, és nem tudsz segíteni! Teljes kiszolgáltatottság! Egy doktornő lázcsillapítót adott – a láz maradt –, újabb híg széklet, borzalom… A doktornő megpróbált vért venni a kezéből, a fejéből, a lábából, az ujjából… Pár csöpp vér jött, és azonnal megalvadt. Aztán a vér oxigénszintjét akarta mérni. Az összes nővér végigvizsgálta, hogy megbizonyosodjon arról, jól működik-e a műszer… Közben a kislányom légzése őrületes volt, az orvosnő csak téblábolt. Egyszer csak előkerült egy intenzíves orvos, de a vizsgálata közben Hanna csuklásszerű hangot hallatott, majd kihagyott a légzése… Kikapta az ágyából, lerohantunk vele az első emeletre, az intenzív osztályra. Becsapódott mögöttük az ajtó, én ott álltam pizsamában, az őrület határán… Ez volt az a pillanat SZOMBAT hajnalán, amikor utoljára láttam élve Hannát.

MOZAIKOK

1.
Az édesapa:

– A boncolási jegyzőkönyv végleg meggyőzött arról, hogy Hanna kigyógyult az alapbetegségéből (ezért volt jól szerda reggel), majd vérmérgezésben halt meg. A gyulladás a beültetett kanül körül keletkezett, a halált okozó Pseudomonas baktérium csak kórházi körülmények között él… És a mérgezésre utaló tünetek ellenére sem adtak antibiotikumot! Hanna ma is élne, ha itthon tartjuk, teáztatjuk, csillapítjuk a lázát. Ha nem visszük kórházba!

2.
A család orvos-barátja Budapestről:

– Képtelen vagyok feldolgozni a történteket! Születése óta ismerem Hannát: harmonikusan fejlődő, egészséges baba volt. Nem ítélkezhetek, hiszen tudom, hogy a kollégáim agyonhajszoltak, mindenki azt várja tőlü(n)k, hogy takarékoskodjanak… Mégis kétségbe ejt e történet! Egy pici gyerek nem tud tiltakozni, képtelen megfogalmazni a fájdalmát… Gyógyítani ésszel és szívvel kell! Hol volt a szív, hol volt az ész?

3.
Dr. Ábrahám László, aki tiszteletreméltó kitartással foglalkozik a műhiba-perekkel:

– Látja azt a fotót a vitrinemben? Nos, ő az unokám, egyidős a néhai Hannával… Amikor felkeresett e fiatal pár, ránéztem a fényképére, és összeszorult a szívem: bármelyikünk járhat így? Bevisszük a gyerekünket (unokánkat) enyhe hasmenéssel, hányással a kórházba, de már nem hozhatjuk ki? Ebbe nem lehet belenyugodni! Hanna története nem az egészségügy pénztelenségéről szól! A boncolási jegyzőkönyv birtokában lehetetlennek tartom, hogy a szülők veszítsenek. Büntetőeljárást indítottunk foglalkozás körében elkövetett, halált okozó veszélyeztetés miatt, az ügy polgárjogi része pedig arról szól, hogy nem a legnagyobb gondossággal járt el az orvos, és ez kártérítésre ad alapot. Tárgyalni kívánok a kórházzal a kártérítés ügyében, bár nincs olyan összeg, amellyel a házaspár veszteségét kompenzálni lehetne! Higgye el, sok-sok kiváló orvos-barátom hálás azért, mert „viszem” az ilyen pereket! (Segítek az öntisztulásban.)

HOGYAN TOVÁBB?

Besötétedett, elfogyott a szó, bénultan nézzük egymást. Eszembe jut: ha Hanna élne, zajosabb lenne a ház.

– Mi lett volna ha…, így kezdődik minden gondolatom – mondja Éva. – Ha nem vagyok ilyen jól nevelt, ha üvöltök, cirkuszt rendezek, vagy mi magunk adunk Hannának antibiotikumot… Nem tudok némán beletörődni abba, hogy nincs kislányunk! – emeli fel a hangját váratlanul. – Megérti, hogy feljelentést tettünk, ügyvédhez rohantunk?

– Már nem tudjuk feltámasztani, mégis tennünk kell valamit! – veszi át a szót Csaba. – Hogy másokkal ne essen meg ugyanez! Hogy ne lehessen ilyen szívtelenül, ennyi hibát elkövetve bánni gyerekekkel és a kiszolgáltatott szüleikkel!

– Mi már nem is vagyunk szülők, én nem vagyok anyuka – mondja Éva, és a többórás önfegyelem után sírni kezd…

– Hogyan tovább? – kérdezem, ők egymásra néznek.

– Féltem Évát, mert rengeteget sír – jelenti ki Csaba. – Féltem Csabát, mert nem sírja ki a bánatát – állítja Éva. – Mi nagyon-nagyon szeretnénk egy második kisbabát! Tudjuk, hogy benne vissza fogjuk kapni Hannát! – folytatja könnyesen, közben a férjére néz, aki csöndesen bólint.

(Dr. Tóth Edit, a Dr. Diósszilágyi Sámuel Kórház-rendelőintézet főizgatója – Hanna kezelése idején még nem állt a kórház élén – nem kapta meg a szülőktől a titoktartás alóli felmentő nyilatkozatot, ezért nem nyilatkozott lapunknak. Ha a későbbiekben igényt tart erre, természetesen helyt adunk a véleményének.)