Hölgyem, ön túlképzett!

Ha ilyen szabad – hivatalos tekintélyekre fittyet hányó – fiatalok élnek-dolgoznak itt, akkor van remény arra, hogy a tehetséges nők megtalálják helyüket e hangos férfivilágban.

Mit akar Regina? Ó, „csak” azt, hogy a külföldön diplomát szerzett szakemberek jöjjenek haza, és a tudásukat ne a gazdag, „agyelszívó” országokban kamatoztassák, hanem itthon. Ezért hozta létre a Project Retour közhasznú társaságot, melynek legfőbb célja a szakembereink hazacsábítása, „helyzetbe hozása”. Kérdezhetik: mi a csudának kell támogatni a kiválóan képzetteket? Feleljünk e jogosnak tűnő kérdésre főhősünk életútjával!

Churchill is diszlexiás volt…

– Amikor huszonnyolc éves koromban felvételiztem a New York-i Columbia Egyetemre, a felvételi nyomtatványon volt egy kérdés: diszlexiás ön? – meséli dühös nevetéssel a zuglói irodájában. (Jelzem, ismeretség és politikai hátszél nélkül érte el az Oktatási Minisztériumban, hogy a Professzorok Házában dolgozhasson a csapatával!) – Gond nélkül beírtam, hogy nem, de a kérdés tovább motoszkált bennem. Elmentem egy szakemberhez, aki megállapította, hogy bőséggel produkálom a gyerekkori diszlexia maradványjeleit! Ekkor jöttem rá: az általános és a középiskolában nem csak a maximalizmusom miatt éreztem magam rosszul. A teljesítménykényszerem, a figyelmi zavaraim, a nyelvtani gondjaim… – mind-mind visszavezethetők a diszlexiámra. Sokan nem tudják, hogy a diszlexia gyakran párosul kimagasló intellektuális képességekkel, és e képességek eltakarják a tanulási zavart. Tudtad, hogy Churchill is diszlexiás volt? Haj, hányszor téptem szét az irodalomdolgozataimat – mert az utolsó oldalon találtam egy hibát –, miközben anyukám hajtogatta: „húzd át, javítsd ki!”

Tökéletesre faragni mindent!

De engem valamiféle kényszer űzött-hajtott, hogy tökéletesre faragjak mindent. És hiába tanultam könnyen nyelveket, a nyelvtan őrületes gondot okozott. De könyörgök, senki sem vette észre?! Ma már azt mondom, nekem tanulási zavaraim voltak, a tanáraim jó részének viszont tanítási zavarai lehettek!

– Tele voltam tudásvággyal, közben halálosan untam a gimit. Megőrültem attól, hogy mindenkit ugyanazzal a módszerrel tanítanak, és fölöslegesen vitatkozom, lázadozom. Tehát addig „kínoztam” a szüleimet, míg kerítettek egy családot Grazban, akikhez kimehettem bébiszitternek. Persze, azzal a feltétellel, hogy közben úgy megtanulom a harmadikos anyagot, hogy a tanév végén le tudjak vizsgázni! De ezt a feltételt – jellemző módon – én szabtam magamnak. Ők soha nem követeltek tőlem maximumot… Hatalmas próba volt. Hajnali kelés, három(!) kisfiú ellátása, főzés, mosás, takarítás, éjszakai tanulás… Senki sem nézte ki belőlem, hogy én, az „egyke királykisasszony”, képes leszek minderre. A végeredmény? Mire hazajöttem, jobban beszéltem németül, mint a tanárnőm, sikeresen levizsgáztam, megtanultam dolgozni, és felnőttem!

A teljes cikk a Nők Lapja április 20-án megjelenő, 16. számában olvasható.