Csókolom Évi néni, vagy szevasz, kislányom?

Ezért szeretném jobban megismerni Barabás Évit! Aki profiként „hozza” a csatorna által elvárt lazaságot, de ha megengedsz magadnak egy félmondatot Márairól, ő rögtön felemlegeti az író legjobb műveit. Nevet, csacsog, közben nagyon figyel, és komoly a tekintete. Nem lehet beskatulyázni!

Már a találkozásunk is jellemző. Rá (és rám). Elhatározzuk, hogy az újságíró szövetség kerthelyiségében fogunk beszélgetni, de aztán minden felborul. Őrült tempóban olvasom egy cikkem levonatát – a nyomdai határidőt tartani kell! –, közben rájövök: nem készülök el időben. Első telefon: „Évi, késni fogok! Mi lenne, ha a Thököly étteremben találkoznánk, annak is kellemes a kertje, és közelebb van hozzám!” Második telefon (tőle): „Leszálltam a troliról a Gizella út sarkán, de nem látom az éttermet. Jaj! Pedig a térképem szerint jó helyen vagyok. De mondd, sárga pólóban vagy? Hurrá, látok egy sárga felkiáltójelet a sarkon, megyek felé! Megyek feléd!” Találkozás, nevetés, sikerült…

Paradicsomlé

Mindenki ebédel, mi nem vagyunk éhesek. A pincér felveszi a szomszéd asztal hatalmas rendelését, majd rezzenéstelen arccal jegyzi fel, hogy paradicsomlére és jégre vágyunk.

– Nem mész velem semmire – szögezi le Évi (e percben annyi empátia sincs benne, mint a fejünk felett repkedő pillangóban) –, alig aludtam, fél ötkor keltem, végigcsináltam a reggeli műsort, mostanra „kipukkadtam”!

– Ne viccelj, néztelek! Olyan vidám és magabiztos voltál, mintha nem is tudnád, mi a fáradtság.
– Nézd, én pontosan tudom, hogy ez a műsor milyen hangvételt igényel! Magam döntöttem el háromévi híradózás után, hogy elhagyom a Magyar Televíziót, és az RTL-hez szegődöm. Mert szívesebben szórakoztatok (jobban érdekelnek az érzelmek), mint politizálok! És mindig száz százalékosan akarok teljesíteni – világéletemben túl jó kislány voltam –, még akkor is, ha tudom, hogy csavar vagyok egy jól működő gépezetben… Naná, hogy nem láttál fáradtnak!

Kortyolgatjuk a piros levet, közben valahogy szóba jön, hogy mindketten büszkélkedhetünk erdélyi nagyszülőkkel. Évi felvillanyozódik.
– Képzeld el, egy adásban megemlítettem a sepsiszentgyörgyi nagymamámat – aki úgy tudott kertgazolás közben mesélni a hajdani világról, mint senki! –, mire jött egy levél: egy néző meghívott magához Erdélybe! Hát nem gyönyörű?

Aztán – emígyen „felébredve” – már csak mesél. Nagyapáról, aki a Székely Nemzeti Múzeum kincseit kísérte (hozta) Magyarországra a második világháború idején, és nagymamákról: az erős erdélyiről meg a gyönyörű sváb nagyiról, aki „Édes Annaként” szolgált Budapesten. És mesél a Bonyhádon élő szüleiről: édesapjáról, aki évtizedeken át korábban kelt, mint ő „hajnali tévésként”, édesanyjáról, aki rokkantnyugdíjasként gyerekekkel foglalkozik…

Szívem szerint szépen hátradőlnék, és hallgatnám, mint egy gyerek – a meséiben két-három forgatókönyv is megbújik ám! –, de felülkerekedik bennem a felnőtt, és tudatosan lesem-figyelem őt. Más, mint amikor néhány héttel ezelőtt találkoztunk egy óbudai kiskocsmában. Most árad belőle a szeretet, ahogy a családjáról beszél, akkor olyan volt, mint egy energiabomba. Megszállottan győzködött arról, hogy be kell mutatnom a Nők Lapjában azokat a hajléktalanokat, akik egy nekik kiírt pályázaton zseniális novellákkal lepték meg a zsűrit.

– Őrület, mennyi tehetséges ember kallódik minálunk! – mondta indulatosan.

A teljes cikk a 28. heti, július 13-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.