„Az a jó, ha ellenszegülnek…”

Ahogy minden hangjában ott sűrűsödik a sorsa. Ahogy létezik. Ahogy – lassan két éve – küzd a szórakoztatóiparral, a maga módján. Ahogy… szedi a lábát az Oktogonnál, százéves, kopott mackónadrágban, és szorítja a fejhosszal magasabb Pisti kezét. Egy nagy lépés mellett két kicsi: dallama van ennek is. Zárkózott, titokzatos harmónia…

Ebbe a harmóniába toppanok bele, azaz eléjük az utcán: a megbeszélt kávézó zárva, ők már visszafelé, én még odafelé… Egy pillanatig csak nézzük egymást, aztán ő találja fel magát hamarabb:

– Á, csak nem veled kell találkoznunk?

De, mondom, velem. Kell… Közvetlen, kedves, laza. Eszembe jut, a menedzsere előző nap milyen meglepő hévvel magyarázta a telefonba: ő nem tud eljönni, de ne aggódjak: megígértette Ibolyával, hogy „ügyes” lány lesz…

Jönnek-mennek a mondatok, ő teázik, én kávézom, és közben folyik egy furcsa, néma játék közöttünk. Próbáljuk „letapogatni” egymás tekintetét. Ő figyel, nagyon. Tesztel. Óvatos, de határozott gyanakvás van a szemében. Tartja a távolságot, nem enged közel, de kedves és őszinte. Amennyire neki belefér. Én meg keresem hozzá az utat. Kicsit enged, aztán újra és újra kicsúszik a kezemből. Rövid csönd. Kavargatja a teáját. Eper. Hirtelen néz fel:

– Figyelj! Akkor tudsz igazán emberré válni, ha megtanulod kezelni a hibáidat.

– Például?

– Például az én életem születésemtől fogva egy nagy hiba, érted? Amíg te családban nőttél fel, addig én kudarcot kudarc után próbáltam lenyelni. Ezeket mind hibák okozták. Úgy megy ez, hogy beismered, elfogadod, aztán megpróbálod kijavítani. Ha ezt megcsináltad, később már van jogod döntéseket hozni. Önálló döntéseket.





– Mert az intézetben nincs önálló döntés…

– Ott szabályok vannak. Házirend. És ezek szerint kell élned. Nincs választásod, meg kell szokni.

– És Tiszadob? Azt mondják, „súlyos” hely volt…

– Négyünket vittek át kilencvenötben. Kaptunk egy-egy szemeteszsákot, azt a nagy feketét, abba tömködték bele a ruháinkat. Kiraktak a Ladából, elhelyeztek, aztán a többi már rajtunk múlott…

– Aztán leléptél…

– Le. Elmentem, kipróbáltam, milyen a „Nagybetűs”… Megdöbbentő, mikor szembesülsz a valósággal. Hogy az emberek felkelnek korán, elmennek a munkahelyre, csinálják, amit a főnök mond, aztán irány haza, fekvés, és minden kezdődik elölről. Olyanok néha, mint a droidok.

– Veled is ez volt?

– Egy magamfajtának nem könnyű munkát találni. Mert én soha nem tagadtam, hogy roma vagyok. Nem dolgoztam semmit, utcáztam, csavarogtam, csináltunk egy-két dolgot… A végére iszonyúan kikészültem, és hazamentem Tiszadobra.

– Volt valami pszichiátria is…

– Egy haverom bevitt. De annak vége. Bár minden művész valamilyen szinten depressziós. Én is. Főleg ilyenkor télen, mikor szürke, ködös a város.

– Szóval most rossz.

– Rossz.

– Mióta?

– Úgy egy hete. De ilyenkor tudok a legjobban alkotni. Ilyenkor írom a dalokat, a legszebbeket. Most fejeztük be a második lemezt, de már most van hat új a következőre.

– Ez már olyan, amilyet szerettél volna?

– Hasonlít. De jövőre megcsinálom! A tökéleteset.

– Szöveget is írsz?

– Nem szeretek. Nem is tudok. Talán ha Ady Endre élne, ő írná nekem… De nem él. Én zenét tudok írni. Gyönyörű szép harmóniákat. – Hátradől, becsukja a szemét, széttárja a karját. Mintha repülne. Aztán visszazökken a valóságba. – Kész klipek is vannak hozzájuk, itt a fejemben…





– Most kire hallgatsz?

– Senkire! – vágja rá. Aztán javít. – Azaz Anyácskára meg a menedzseremre. És a páromra, Pistire.

– Pisti…

Nevet, hárító mozdulat.

– Róla semmit! A magánéletemről nem. Csámcsogjon mindenki a sajátján!

– Szóval megmaradt a régi, tiszadobi szerelem…

– Írtak már sok mindent erről. Én őt szeretem, és kész. Nekem ő a tökéletes.

A teljes cikk a 48. heti, november 30-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.