Ismerjétek meg Somi Pannit!

– Szerinted konzervatív az a lány, aki gimnazistaként, amikor minden tanára azt hiszi, hogy matek–fizika szakra jelentkezik az egyetemre – hiszen e két tárgyból kitűnő, és az anyukája is matematikatanár –, kizárólag a bölcsészkar kínálatából hajlandó válogatni? Majd, miután kiszúrja az indológia szakot, beküzdi magát a kettő közé, akiket fel is vesznek, ösztöndíjasaként mégis szanszkrit színházzal, illetve klasszikus indiai tánccal kezd el foglalkozni?

– Jó, tényleg nem voltam egyszerű eset, de mentségemre szóljon, hogy miután belecsöppentem a táncba, egy ideig még angoltanításból éltem – ez, lássuk be, abszolút konzervatív dolog. Van két gyerekem – egy férjtől, akit az egyetemen ismertem meg: ez szintén elég sablonos.

– De az már megint nem, hogy a lakásotok gyakorlatilag egy gigantikus gyerekszoba, amelynek tetemes részét könyvek, illetve egy óriási ágy foglalja el.

– Azaz matrac, mert ágyban nem tudok aludni, csak a földön. Ahogy a fiam sem, aki születése óta, kilenc éve csak velem hajlandó aludni. Számomra teljesen irreálisnak tűnt, hogy miután kilenc hónapig a testemben növekedett, egyik napról a másikra „kicsapjam” a másik szobába, egy rácsos ágyba. Úgyhogy jött mellém, de akkor már nem szoríthattuk ki később a húgát sem, és a papájukat sem természetesen – ezért kell ilyen nagy matrac. Az, hogy mindenfelé papírfecnik, ragasztók, só-liszt gyurmadarabok vannak, Lillának köszönhető, mert ő állandóan alkot. Ákos viszont folyamatosan olvas, hasra fekve, kézen állva – ezt megértem, mert én is világéletemben hason írtam házi feladatot.

– Tipikus konszolidált családmodell…

– Ühüm.

– Mikor voltatok utoljára Indiában?

– Lilla ötéves, mióta ő megszületett, nem utaztunk, de Ákossal kétszer is voltunk, és jövőre szeretnénk menni megint. Tudtuk, hogy az ő életüknek is része lesz az a világ, ezért például olyan neveket kerestünk nekik, amelyeket kint is ki tudnak mondani – hogy rögtön otthon érezzék magukat. Ákosnál nehezebb dolgunk volt, mert őt lánynak vártuk. Az én családom tele van erős asszonyokkal, mint a százhárom éves nagymamám vagy a nyolcvanéves anyukám, ezért nálunk a lány az „ember”. Ákos születése előtt két héttel viszont kiderült, hogy itt bizony fiú lesz, úgyhogy Bence, a férjem felment a galériára, és mivel csak az volt otthon, felcsapta a Török utónevek című könyvet, és elkezdte A-tól olvasni. Így lett Ákos – mivel létezik ehhez hasonló indiai név – és Ájbek, ami holdherceget jelent, és az oviban hold is volt a jele. Lillának a bátyja adta a nevét, de őt egyébként is ő „rendelte”. Az óvodában rögtön első nap elterjesztette, hogy neki lesz egy húga. Mentem érte, erre gratuláltak az óvó nénik, én meg néztem rájuk értetlenül. Egy évre rá megszületett a kicsi, aki azért is Lilla, mert ezt a nevet Csokonai találta ki, akit én nagyon szeretek, meg mert van egy indiai név, a Lilá, amely játékot jelent.





– Nem hiányoznak az indiai barátok, mesterek, az a levegő?

– Jót tett nekem, hogy most egy ideig itthon maradtam: leülepedett bennem, amit eddig tanultam, és kezdek elszakadni a klasszikus indiai színházi daraboktól. Lassan rátalálok a saját stílusomra. Egy éve készült el az Angyalok a kocsmában című indiai–török táncjátékunk. A férjem gyönyörűen fordít perzsa és török verseket, csak úgy dőlnek belőle… Ezek adják a tánclépésekkel, dalokkal elmesélt történet vázát. Azzal a technikával, amely az én kifejezőeszközöm, a jelentést hordozó kézjelekkel, arcjátékkal bármilyen történet vagy érzelem elmesélhető – akár egy magyar vers, akár egy indiai monda, én pedig a bor szelleméről mesélek most. Az iszlám világban született, a borivás öröméről szóló versekkel!

– Lázadás – újra?

– Inkább a megrögzött szokások újragondolása: amit értelmetlennek tartok, azt nem követem. Természetközeli „lény” próbálok maradni, és a saját eszem alapján, a nulláról indulok el mindenben – például a gyereknevelésben is, és úgy látom, működik. Gyerekeim őszinték, okosak, és nagyon szeretik egymást.

– Már táncolnak?

– Ákos kisbaba korától mindennap jött velem a táncterembe. A kezemben tartottam, úgy mutattam a lépéseket, az ölemben ült, amikor a ritmust ütöttem – talán ezért is, elképesztő ritmusérzéke van, gitározik, kétszer elolvas egy verset, és tudja, ha zenét hall, rögtön megpörgeti a húgát. Lilla is nagyon tehetségesen mozog, de ő picit más. Neki már nem volt élettere a táncterem, ő inkább a szórakozást látja benne, mert ott lehet tornázni, billegni a tükör előtt, és tudja, hogy engem ott mindig megtalál.

– Sok időt töltesz a teremben, hiszen új darabok készülnek, és a tanítványok csak jönnek-jönnek.

– Európában egyedülálló, hogy milyen népszerűségnek örvend nálunk ez a kultúra, ez a tánc. Régen – kilencvenegyben léptem fel először – valami nagyon különlegesnek számított, kinyílt a világ általa. Tanulni azok jöttek, akik színészként, táncosként új eszközöket akartak megismerni, a Kelet és India iránt mindenevők voltak, vagy nyitott, laza, értelmiségi nők, akiknek nem kellett az ezoterikus hókuszpókusz, sem a rideg konditerem, de mozgásra vágytak, és az agyukat is le akarták fárasztani. Akkor, ha egy órán megkérdeztem, hogy hányan tudják, mire jöttek, húszból ketten jelentkeztek. Ma tizenkilencen teszik fel a kezüket – és olyan is van, aki gyerekkora óta vágyik arra, hogy ezt a táncot megtanulhassa, mert egyszer az anyukája elvitte egy darabomra. Na, ilyenkor érzem, hogy Somi Panni, de megöregedtél…





– Végig hittél benne, hogy siker lesz itthon?

– Nem vártam semmit, és épp ezért nem is csalódtam soha. Dél-Indiában ez a tánc eredetileg áldozat – az istenekről, az isteneknek szól… Én elfogadom, amit ettől a műfajtól kapok, és hagyom magam sodorni. Egyébként annyira sima utam volt, egyetlen nagyobb akadály sem gördült elém, hogy hajlamos vagyok elhinni, valami dolgom van ezzel a magyar szem és fül számára különösnek tetsző színpadi technikával. Viszont azt tudtam, hogy kizárólag olyan szerepet fogok eljátszani, amelyik kedvemre való. A fiamnak is ezt tanítom: csak senki szolgája ne légy… Ésszel és ügyességgel ki lehet lógni a megszokott keretek közül, de akkor élvezni kell a szabadságot, és tudni, hogy minket más mércével mérnek.

– Most épp min dolgozol?

– A más műfajból hozzám érkezőket nagyon szeretem, igen gyümölcsöző szokott lenni az együttműködésünk – magyarázatot ad arra, mit keres egy keleti műfaj Európában, illetve hogy egy európai mit keres egy keleti műfajban. Dolgoztam már balettosokkal, flamencósokkal, néptáncosokkal, és most épp egy hajlékony akrobatikát, indiai, indonéz táncokat ismerő és magas szinten művelő lánnyal tervezünk egy új darabot.

– Mit táncolsz, ha pihensz?

– Salsát! Ezenkívül legózom – abban nagyon jó vagyok, meg a társasjátékokban is. És néha szoktam látványosan henyélni, mint egy rossz férj: felteszem a lábam az asztalra, várom, hogy elém tegyék a vacsorát, és újságot olvasok. Nálunk a nyaralás is szent, mert szeretnénk látni, ahogy a gyerekeink felnőnek… Van egy székely parasztházunk Erdélyben, ott szoktunk tölteni egy hónapot. A szomszéd nénitől megtanultuk leszedni a gyógyfüveket, termesztünk krumplit, meg ott tartjuk a tánctáborokat is. Indiait Erdélyben… – csak semmi lázadás!