Önpusztító szeretõk

Fájdalmas, de igaz. Hogy a többség benne volt, van, vagy lesz az ügyben. Így, vagy úgy. Szeretőként, megcsaltként, megcsalóként. Egyszer vagy többször. Felszínesen vagy mélyen. Lelkiismeret-furdalással, vagy anélkül. Megalázottan vagy szenvtelenül. Tudjuk jól. Vagy éppen nem tudjuk… Sokan azt mondják, a szeretőknek könnyű. Hogy ők csak a „habos oldalt” kapják, a soha nem megunható, lopott perceket. Szenvedélyt. Hogy ők azok, akiknek megadatik, hogy átlássák az egész helyzetet. Míg a megcsalt, elárult feleség/férj nem tud semmiről. Vagy tud… És a szerető mégis mit csinál?! Kínlódik. És mit akar? Feleség/férj lenni. Vagy mégsem…?

Itt van például Betti…

– Volt olyan időszak, hogy egymás után három férfi szeretője voltam, és közben kifejezetten jóban voltam mindhárom feleségével is – vág a közepébe nevetve. Betti nagyszájú, cserfes nő, huszonhét éves. Ápolt smink, visszafogott fekete-fehér színek, de a belőle áradó szexualitást nem tudja elrejteni. Nem az a tipikus karcsú szépség, sőt, sok férfi (és még több nő) kifejezetten csúnyának mondaná, hódításainak száma mégis végtelen – köztük nem egy valóban jó pasival. – Ha akarok valakit, megszerzem, és ha engem akar valaki… azért van, hogy nemet mondok. A férfiakat, akikkel kapcsolatom volt, mind tiszteltem, imádtam őket a tehetségükért, az eszükért – teljes szívemet-lelkemet nekik adtam, és nem egyszer bele is haltam… Soha nem skalpokat gyűjtöttem. Szerintem én olyan szerető voltam, amilyen a nagykönyvben meg van írva: hűséges társ – a mindennapok nyűgösködése, az eltelt évek megkeseredése nélkül. Velem lehetett fényes nappal egy parkban szeretkezni, éjszakákon át beszélgetni, együttgondolkodni, rendszeresen ötfogásos vacsorákkal vártam a szerelmemet, és ha bajba került, akár hajnali háromkor is a segítségére siettem egy másik városba. Érdekes módon, sosem féltem attól, hogy lebukom – valószínűleg azért, mert ezek a kapcsolatok vagy olyan hosszan tartottak, hogy akik tudtak róla, gyakorlatilag elfogadták, és megbékéltek vele, vagy olyan rövidek és olyan titokban folytak, hogy csak a legközelebbi barátaimnak árultam el. Bár azért néha szex közben mélyen belevájtam a körmömet az illető hátába, hadd legyen mit megmagyarázni otthon… Pedig ennek a három férfinak kifejezetten szerettem a feleségét is, és mivel ezek munkahelyi kapcsolatok voltak, rendszeresen találkoztam is velük. Az egyiket eleinte nagyon lenéztem, persze, mert ízléstelennek, öregnek és ostobának tartottam, de aztán, ahogy egyre többet beszélgettünk – igen, volt pofám hozzá! –, rájöttem, hogy okos, kedves nő, és korában, ízlésében kifejezetten illik a férjéhez, hiszen ő sem volt fiatal ember. A másik kettővel már azt megelőzően is jóban voltam, hogy viszonyt kezdeményezett volna velem a férjük – mert azért mindig ők kezdeményeztek, én csak sugalltam, hogy nyitott vagyok rá! Ha összefutottunk, bájosan elcsevegtünk, és még biztatóan velük is nevettem, amikor a férjüket kritizálták. Tudtam, miről beszélnek, bár én hasonló helyzetben, ha engem idegesített a férfi egy-egy szokása, mélyen hallgattam. Mindenkit elfogadtam olyannak, amilyen – megtehettem. Ha belegondolok, amikor szeretőként „tartottak”, akkoriban soha nem kaptam annyi rosszat, annyi megalázó percet, annyi szenvedést, mint, amikor „normális” párkapcsolatban éltem valakivel. Pedig én ugyanannyit adtam, de talán nem vártam olyan sokat, hiszen tudtam, hogy csak az örök második lehetek, és ez fix keretet adott a viszonynak. Ismertük a szabályokat, és nem akartuk áthágni őket, vagy, ha igen, akkor sem jelenetekkel, botrányokkal. Utólag visszanézve, valójában örülök, hogy ezeknek – az általam nagyra becsült férfiaknak – mégis „csak” a szeretőjük lehettem, és nem én vagyok a feleségük…

A teljes cikket, számos más, szeretői történettel a január 31-én megjelenő Nők Lapjában olvashatjátok!