D. Tóth Kriszta itthon folytatja a tévézést

Megnyugodva kortyolgatja tejeskávéját, ám egy pici csalódást érzek a hangjában, amikor erről mesél. Öt napja kezdték a bölcsődei beszoktatást, fokozatosan emelve az órák számát. Ma, vagyis az ötödik napon, Lola éppen csak odaintett: „Pá-pá, mama” – és már repült is a gondozónőhöz. Kriszta meg csak nézett utána. Mennyire izgult, milyen nehezére esett otthagyni, erre a gyerek villámgyorsan feltalálta magát a közösségben.

– Látom, lesz miről írnod a következő folytatásokban. Amikor még híradóztál, ki nem néztem volna belőled, hogy ilyen jól megy neked az írás.

– Tíz éve kezdtem televíziózni, előtte két évig az írott sajtóban dolgoztam, igaz, angolul készítettem a cikkeket, angol nyelvű lapokban. Fiatal korom óta szeretek írni. Én voltam az a gyerek az iskolában, aki imádta, ha irodalomórán fogalmazást kértek az osztálytól. Tudtam, hogy tudok írni, de nem akartam sürgetni, erőltetni a dolgot. Úgy éreztem, meg kell rá érnem. Lola születésével ennek is eljött az ideje. A Nők Lapjával szerencsésen egymásra találtunk, és belevágtunk a rovatba – elsőként Magyarországon.

– Hitted, hogy ekkora sikere lesz?

– Csak reméltem. A Brüsszelbe néha elküldött olvasói levelekből sejtettem, hogy szeretik az olvasók, de azt nem tudtam, mennyire. Itthon döbbentem rá, mennyien olvassák. Szerintem a Lolával az élet rovat sikerének két kulcsa van. Az egyik a leplezetlen őszinteség, a másik pedig az önirónia. Hogy tudok nevetni önmagamon. Amikor babát vártam, akkor azon, hogy a testem milyen csodákra, és milyen „csodákra” képes. Vagy azon, hogy az ember mennyire el tudja veszíteni a kontrollt saját teste és lelke fölött. Én például képes voltam zokogni egy tévéreklámon. Néztem a képernyőt, flamandul beszéltek, nem is értettem, mit mondanak, és zokogtam.

Már nyelvemen a kérdés: „Nincs nálad „véletlenül” egy fotó Loláról?” – aztán gyorsan elharapom. Hülyén venné ki magát, ha elkezdenék gügyögni: „Jaj de édes, jaj de cuki ez a baba.” Végül csak annyit böktem ki: „Mikor láthatjuk Lolát teljes egészében?”

– Majd, ha nagyobb lesz, és esetleg szerepelni akar. Akkor megbeszéljük vele, hogy ez mit jelent, mi lesz a következménye. Addig élje csak a bölcsődések hétköznapi, normális életét. A rovat egyik cikkében is írtam erről, miután sokan kérdezték, miért nem láthatják elölről is a kicsit. Lola édesapja nem közszereplő, civil ember. Neki a nyilvánosság mást jelent, mint nekem. Közösen döntöttük el, hogy nem mutatjuk meg Lolát, hogy ameddig lehet, óvjuk őt. Így tartjuk helyesnek, és úgy vettem észre, hogy az olvasók többsége is elfogadta, és tiszteletben tartja a döntésünket. Azért megnyugtatok mindenkit, hogy elölről is nagyon cuki…

– Melykőtökre hasonlít?

– Mostanában már rám is. Eddig tiszta apja volt. Ahogy kibújt, és odatették a mellkasomra, ránéztem, és azt mondtam neki: „le sem tagadhatnád az apádat”. Most, hogy kezdenek átalakulni a vonásai, kialakulni a karaktere, már magamat is felfedezem benne. Valamelyik újságban megjelent egy fekete-fehér gyerekkori fotóm egyéves koromból. Lola most pontosan úgy néz ki, mint én akkor. Csak nekem több hajam volt.

Idejövet azon töprengtem, mennyit változtathat egy fiatal nőn a szerelem, az anyaság, na és az, hogy három évig önállóan dolgozott idegenben. Rajta külsőleg jóformán semmit. Ugyanolyan kislányos, üde jelenség, amilyennek megismerték a képernyőről. Valahogy mégis más lett. Felszabadultabb, vidámabb, határozottabb. Figyelmesen végighallgat, és rábólint.

– Valóban felszabadított a brüsszeli munka. Megszabadított az én nagy keresztemtől. Attól a néha nyomasztó küzdelemtől, hogy ilyen – ahogy te is fogalmaztál – kislányos fizimiskával rendelkező nőként elfogadjanak a nézők, mint hiteles újságírót. Sokszor éreztem úgy, hogy nekem kétszer annyit kell dolgoznom, mint az érettebb férfi kollégáimnak. Brüsszelben sikerült bebizonyítanom, hogy nem egy előre megírt szöveget fölolvasó „kis-nagylány” vagyok, hanem egy gondolkodó ember, egy keményen dolgozó újságíró. Az elmúlt három évben elért eredményeket most már nem veheti el tőlem senki. Arról nem is beszélve, hogy immár édesanya is vagyok, ami az elmúlt harminckét évem legnagyobb teljesítménye. Szakmailag és a magánéletemben is vízválasztó volt a brüsszeli időszak. Nagyot fordult velem a világ.

– Megtaláltad életed párját, a gyereked apját. De mi lett volna, ha… Ha rossz döntést hozol. Hiszen akkor még frissek voltak a válásod okozta sebek.

– Mátéval (Hesz Máté, a volt férj, a szerk.) megállapodtunk, hogy nem beszélünk a válásunkról a sajtóban. Ez változatlanul érvényes, és záloga annak, hogy, ha lehet ilyet mondani, szépen tudtunk elválni egymástól. Mi lett volna, ha…? – ezzel nem érdemes foglalkozni. Ennek így kellett lennie. Alexszal pedig nem volt kérdés, hogy egymáshoz szeretnénk tartozni. Aztán jött Lola, és akkor végérvényesen egy család lettünk.

A teljes cikket a Nők Lapja március 28-án megjelenő számában olvashatjátok!