„Milyen az igazi Eszenyi? Én sem tudom.”

„Egyszerű” kis holmikat kapott magára. Valamilyen fátyolszoknyát, amely erősen hajazott a buddhista papok leplére, hozzá flitteres top. A nyakában nagy szemű, piros fagyöngyök, a fején csúcsos kötött sapka. A nénikém kötött ilyet kislány koromban. Enci Prágában vette az övét, ez is egyike a szokásos őrületeinek. Próbáról érkezik a Vígszínház színészbüféjébe. Láthatóan fáradt, ami nem csoda. Hónapok óta egyeztetünk sikertelenül. Hol azért nem ért rá, mert éppen Az ünnepet rendezte a Pestiben, hol éppen átszaladt Prágába, és mire egy kis levegőhöz jutott, én masíroztam a kórházba.

– Te édes, mi baj volt? – néz rám mélységes együttérzéssel.

– Semmi különös. Kicsit lassítottam a tempón. De te, hogyan bírod ezt a nagy iramot? Ezer dologgal foglalkozol: próbálsz, játszol, rendezel.

– Már én sem dolgozom annyit, mint régen. Nem szeretném szétaprózni magam. Inkább kevesebbet vállalok, hogy még elmélyültebben foglalkozhassam azzal, ami fontos. Mint most az önálló estem, a Cotton Clubban. Április 15-én lesz a bemutatója, A gyönyörben nincs középút címmel. Sok érdekes sanzonból és mai női költők verseiből állítottam össze, és ezek együtt, egymással vitatkozva, egymást erősítve még izgalmasabbak lesznek. Előtte még lesz egy premierem, Csehov Cseresznyéskertje. Alföldi Robi rendezi, és én játszom Ranyevszkaját.

***
Azóta már lezajlott a bemutató, Encinek sikerült új, izgalmas színekkel gazdagítani a nagyvilági szépasszony dekadens figuráját, egy pusztulásra ítélt világban. De akkor még javában próbált, és arról mesélt, hogy milyen gyönyörű emlékek fűzik ehhez a darabhoz.
– Huszonnégy éve vagyok a pályán, huszonnégy éve ezzel a darabbal vizsgáztunk az Ódry Színpadon. Horvai István volt a rendező, Béres Ilona Ranyevszkaja, én pedig a lányát játszottan, Ányát. Nekem, a főiskolásnak óriási élmény volt találkozni egy ilyen nagy színésznővel. Nagyon izgultam a bemutató előtt, és szóltam, hogy még gyorsan kiszaladok a toalettre. Ilona figyelmeztetett: ne menj ki, mert megszokod, és úgy maradsz. Sajnos, nem fogadtam meg bölcs tanácsát, és „úgy maradtam”.

– Ranyevszkaja Cseresznyéskertjét elárverezik, és soha többé nem térhet vissza. Neked milyen érzés újból viszontlátni?





– Amikor azt mondom majd a színpadon, hogy „gyerekszoba”, számomra azt is jelenti, hogy a Vígszínház az én gyerekszobám. Itt vagyok színész harmadéves koromtól fogva. A főiskolai előadáshoz sok emlék kötődik. A férjem, Kaszás Attila, az osztálytársaim, az ifjúságom.

– Úgy hallottam, nyáron is rendezel…

– Marica grófnőt, a szegedi Szabadtéri Színpadon. Lehet, hogy a színpadon is megmutatom magam ez kicsit. Két olyan momentuma is van az operettnek, amelyben érdekelt vagyok, személyesen. Elhangzik benne az ismert énekszám: Ringó vállú, csengeri violám, kisangyalom… Én Csengerben születtem. A másik nóta, a Szép város Kolozsvár, ott lakom a Szamosnál. Csenger is a Szamos mellett van, nagyon sok gyerekkori élményem fűz hozzá, édesapám hamvait is a Szamosba szórtuk.

– Kár, hogy már levették a műsorról a Fekete Pétert. Ebben szerelmes gépírólány voltál, és azt énekelted dühödten, hajcsavarókkal a fejeden, hogy Lesz maga juszt is az enyém… Hosszú évekig ment a darab, kirobbanó sikerrel.

– Nekem minden darabom régóta megy. A vágy villamosa, a Budapesti Kamarában hét-nyolc éve, és túl van a százhatvanadik előadáson. A Sylvia nyolc, az Össztánc több mint tíz éve van színpadon, az Egy csók és más semmi négy éve.

– Láttalak már drámában, vígjátékban. Melyik áll közelebb hozzád?

– A Stuart Máriát azért szeretem, mert abszolút súlyos drámai szerep. A kertész kutyája viszont vígjáték, ráadásul versben, ami megnehezíti a dolgunkat, mégis élvezem. Azt is, amikor A vágy villamosában nevetnek Blanche-on. Olyan nincs, hogy valami egyértelműen csak dráma, vagy kacagtató vígjáték. A színház is olyan, mint az élet. A legvidámabb pillanatokban is ott rejtőzik a szomorúság, és a legmegrendítőbb helyzetek is fűszerezhetők iróniával. Egyébként nyáron forgattam egy filmet Török Ferivel, Overnight a címe, és ebben egy brókernő vagyok. Április környékén vagy ősszel vetítik a mozikban.

– Tényleg, mi van köztetek Kamondy Zoltán filmrendezővel?

– Szerelem. És ezzel el is mondtam mindent, úgyhogy a témát ugorhatjuk.





– Prágával még tart a szerelem?

– Tavaly rendeztem A kertész kutyáját az Operában. Ami azért nagy szó, mert csak évi két bemutatójuk van, és az egyikre engem kértek fel. Az idén Miloš Forman rendezett azon a helyen, ahol én. Mióta itthon sűrűbben játszom, kevesebb időm jut az utazgatásokra. Egyszer előadás után indultunk Prágába autóval, és volt egy durrdefektünk. Akkor egy kicsit megijedtem. Most ismét van egy meghívásom, amely Pozsonyt és Prágát is érinti. Pozsony közelebb van, két óra autóval, oda könnyebben tudok eljutni. Prága egy kicsit most messzire került.

– Mit kívánsz még magadnak?

– Azt, hogy továbbra is azt csináljam, amit szeretnék, amiben a legjobbat tudom adni. Mivel mindenkinek szeretnék játszani, nagyon nehezen viselem el ezt a fajta megosztottságot az országban. Mi azért vagyunk, hogy aki beül a színházba, jól érezze magát. Ezért kívánom, hogy a művészet továbbra is tudjon létezni, maradjanak. Meg azt is szeretném, ha Szegeden nem sütne nagyon a nap, és az eső sem esne. Egyet utálok, napon lenni, és azt hallottam, hogy az idei lesz a legmelegebb nyarunk.

– Mindig izgatott, hány arca van egy színésznek, és melyik az igazi. Milyen az az Eszenyi, aki reggel felkel, teát főz, elmosogat, rámol?

– Azt, hogy milyen az igazi Eszenyi, én sem tudom, mert még mindig ismerkedem önmagammal: ki is vagyok én? Annyi minden formálja az embert. Az, amit olvas, amit eszik, amiről beszélget. Ahogy haladunk a pályán, egyre többet ismerünk meg az életből. A jövőt ugyan senki sem sejtheti, mindenki csak magáról tudhat meg, bizonyos helyzetekben újabb információkat. Sokszor én is meglepődöm magamon. Ez is én lennék? Vagy az se, amiről azt gondoltam, hogy én vagyok? A színházban például bármit megszervezek, elintézek. A színpad, ha kell, fényárban úszik, de otthon még nem tudtam beszereltetni a lámpát az új lakásom hálószobájában. Úgyhogy ne kérdezd, milyen az az Eszenyi, aki reggel felébred, és nézi a falból kiálló drótokat.

Nők Lapja-exkluzív Szegő Andrástól
„Házasok voltunk tizennyolc évig”
Eszenyi Enikő Kaszás Attiláról






Hívom délben Enikőt. Elmondom, hogy a szerkesztőségben beszéltünk, miként is tudnánk igazán méltón elbúcsúzni Attilától, és akkor merült fel, hogy esetleg ő mondana néhány mondatot. Hosszú szünet, aztán megszólal halkan:
– Jó… csak hívjál este fél nyolc után.
A színésznő emlékezését az április 4-én megjelenő Nők Lapjában olvashatjátok!