Ha egy kisfiú nagyon akar valamit…

…mégis úgy döntöttem, hogy leírom, és elküldöm, mert nagyon szép történet.” Kezemben a gyerekbetűkkel írt levél, alattunk a tenger és a felhők, mellettem egy ragyogó arcú, árva kisfiú, aki még soha sem ült repülőn. Olivér. Ő nyerte meg a Wizzair és a Nők Lapja anyák napi, közös pályázatát, és vele a díjat: egy nyár végi malmői utazást. Mert az ő története a legszebb!

– Nektek mi az álmotok? – fordul hirtelen felénk (hozzá képest) méretes bőröndje mögül. A budapesti reptéri tömeg összezár körülöttünk. Igyekszünk valami okosat mondani fotós kolléga- és barátnőmmel, Beával. Boldogság, ilyenek. Felnőtt válaszok.

– Nekem a tenger. Úszni benne. A második álmom meg… – legyint, félbehagyja. Nógatjuk. – Az már úgysem teljesülhet. Hogy anyukám feléledjen.
Mint a mesében

Rafael Olivér tizenkét éves, a szeme gyönyörű fekete mandula, mosolya zárt. Sokáig el sem hitte, hogy ez vele történik, hogy elutazhat repülőn, hogy láthatja a tengert, hogy ő nyert, a gyerekotthonos… Már a repülő is látszik ott messze, a mi repülőnk… Körülöttem két gyerek és két felnőtt, életük első felszállására várva. Olivér és kis intézeti társa, Robi, aztán Andi, aki a gyermekotthon részéről felügyel rájuk, és egy idősebb hölgy, akinek haja hófehér, a bőre porcelán. Épp, mint a mesékben… Rózsika néni. A nyeremény szerint ők repülhetnek Malmőbe, és dúskálhatnak négy napig a malmői Turisztikai Iroda biztosította élményekben. Újraolvasom a gyöngybetűkkel írt levelet, sokadszor.

„(…) Az én édesanyám meghalt. Sajnos, öngyilkos lett. Apám nem törődik velem. Ezért 3 éves korom óta nevelőotthonban élek a fővárosban. Nemsokára lesz három éve, hogy megismerkedtem egy kedves nénivel, teljesen véletlenül, aki azonnal a szívébe zárt engem. Nekem senkim sem volt azelőtt, aki törődött volna velem. Nem is látogatott senki sem. Az én aranyos igazgató nénim megengedte, hogy Rózsika néni látogathat engem. Így hívják őt, az én „pótnagymamámat”. Sajnos, már nem fogadhatnak örökbe, mert 60 évesek elmúltak. Lajos bácsi még öregebb. Ő a férje Rózsika néninek. Ilyen szeretet még sose kaptam, mint amit tőlük kapok. Rózsika néni mindig azt mondja, hogy kicsi angyalkám, kisfarkasom, kicsi árvácskám! Én igyekszem viszonozni a jóságát azzal, hogy jól tanulok és sportolok. Sok szépre és jóra tanítanak engem. Nagyon szeretném már kimondani, hogy „nagymama”, de még nehéz, mert én nem tudom, hogy milyen szó illik Rózsika nénire. Ő olyan, mintha az anyukám is lenne. Amikor átölel, a sok-sok puszi, amit kapok tőle, minden rosszat elfeledtet velem, amit eddig átéltem. Mindig mondja, hogy a szeretet a legszebb ajándék az életben. Én már érzem, és már így is élek. Boldog vagyok, még akkor is, ha csak egy otthonban élek.







Ne tessék haragudni, hogy megírtam ezt a történetet, és hogy nem írtam nagyon szépen. Nem azért tettem, mert nyereményre vágyom. Az én nyereményem a fogadott nagymamám, és anyák napján virággal fogom köszönteni, az összegyűjtött zsebpénzemből. Köszönöm, hogy megírhattam ezt a történetet! Csókolom, Rafael Olivér 5. oszt. tanuló”
Svédasztal

Repülünk, mindent átölel a napfény. Rózsika Olivér kezét szorítja. Rosszul van, de nem mutatja. Robi ámul, ahogy a felhők habjai szinte az arcának furakszanak a vastag üvegen át. Robi is tizenkét éves, a haja arany. Neki élnek a szülei, csak nem vele. Barátok Olivérrel, úgy tudnak nevetni együtt, mint senki más. Malmőben süt az északi nap. Egész egyszerű, de csinos hotel vár. A fiúk lélegzete eláll, luxusszállónak nevezik. Irány a vacsora, az lesz, amit a fiúk kívánnak. Minden, ami szem-szájnak ingere.







Nincsenek nagy kívánságaik. Hamburger. Az otthonban is mindig arra vágynak, aztán, ha sikerül összegyűjteni némi zsebpénzt, hát néha teljesül a gasztronómiai álom. És most pincérek hada várja, hogy annyi hamburgert tehessen az asztalukra, amennyit csak elbír a súlyos svéd fa… Ahogy a gyerekek boldogan falnak – dehogy falnak, étkeznek, szépen, mint az angyalok, ahogy az otthonban kell –, Rózsika arcát figyelem. Sokféle. De mindig felvillannak rajta azok az eltakarhatatlan pillanatok, ahogy Olivért nézi. Boldogságos szeretettel összegyűrt, fájdalmas pillanatok. Aztán, ahogy múlnak az órák, a napok, megismerem ezt a furcsa, oda-vissza kapcsot köztük, amely mar és simogat egyszerre. Hogy Rózsikát egyfolytában szorítja a fiú minden elmúlt, jelenlegi, és jövőbeli fájdalma. És ugyanez vissza. Olivér, ahogy meglátja, vagy csak megérzi fogadott nagymamáján a kínt, bármifélét, pillanat alatt kiszakad játékból, kirándulásból, nevetésből. Ördögi kör.

– És a tenger? Mikor megyünk a tengerhez? – halljuk állandóan a fiúktól. Hogy ők bizony, ha törik, ha szakad, megfürdenek majd a habokban. Legalább egyszer… Ez Olivér álma. A legnagyobb. Ám a tenger még várat magára, most egy hatalmas játszóház van soron, igazi gyerekmennyország. Imádják. Rózsika fáradtan-ragyogva-féltőn figyeli Olivért, és közben mesél. Hogy három éve volt, hogy egy szomszédasszonya, aki nevelőként dolgozott egy gyermekotthonban, kivitt magához egy kisfiút. És akkor ott, a folyosón egy háromunokás nagymama, Rózsika meglátta a mandulaszemeket.

– Földbe gyökerezett a lábam… Pedig semmit nem tudtam róla – mosolyodik el, de a szemét nem veszi le az örömben röpködő kisfiúról. – Hazamentem, leültem és sírtam. Tudtam, beleőrülök, ha nem láthatom többet.

Nem volt könnyű… A szabályok, azok szabályok. Hiába az óriási szeretet, a törődés, csak lassan, nagyon lassan jutottak el odáig, ahol most tartanak. Az első két évben Rózsika csak az otthonban látogathatta Olivért.







– Lassan kezdett bízni bennem. Aztán egyre több dolgot mesélt, kiskori emlékekről, az apjáról, az otthoni borzalmakról, a vérről, a verésekről, az édesanyja öngyilkossági kísérleteiről. Szerettem volna kihozni néha magamhoz, de nem lehetett. A legtöbb társának vannak szülei, akikhez hazamennek ünnepekre, nyáron. Még mindig látom, ahogy tavaly júliusban ott ül a forró kövön, az intézet udvarán, a kis feje lelóg a földig… Alig volt más rajta kívül az otthonban. Aztán hirtelen felnézett rám, a szeme csupa könny, átölelte a derekam, és csak szorította. „Velem senki nem törődik, én itt rohadok meg az intézetben, én sehova sem mehetek, Te sem vihetsz ki…” Akkor felhívtam az igazgatónőt, könyörögtem neki, és karácsonyra kiengedték hozzánk. Életem egyik leggyönyörűbb karácsonya volt. Boldognak látni őt, ha csak pár órára is, nincs ennél nagyobb ajándék.

Most már havi egy hétvége csak az övék, Rózsikáéknál.
„Azért kicsit megmaradt a kívánságom”

Utolsó előtti nap. Minigolfozni megyünk. A szél kegyetlenül taszigálja a levegőt, de a fiúk csak nevetnek, lökik a labdát. Rózsika egyre dicséri Olivért, kifogyhatatlanul.

– Engem azelőtt nem dicsértek… – meséli aztán ő, fagyi közben. Fejét lehajtja. Még most is rendre azt ismételgeti halkan, hogy ő buta. Hogy ő nem ügyes. Csak mióta Rózsikát ismeri, kezdi néha elhinni, hogy nem így van. Az érmeket is csak nagy unszolásra árulja el. Az országos kötélugró-bronzot. Meg a focibajnokság-kupát. Meg a százöt iskolai ötöst, amiért aranydiplomát adott neki az igazgatónő. A szállodában még mesél kicsit. Hogy milyen érzés volt, mikor Rózsika először megölelte…

– Meglepődtem. Nem nagyon szoktak engem ölelgetni. Csak régen. Anyukám. De Rózsika nénit szeretem a legjobban a világon. Azért másokat is szeretek. De őket mindig bántják. Mert ők jók… – Megélénkül a tekintete. – Mutassak képek anyukámról? Nagyon szép. – Fekete hajú nő néz velem merev, megfejthetetlen farkasszemet a telefonja képernyőjéről. Nézi ő is, hallgatunk. Óvatosan szólal meg.







– Szeretek én az otthonban élni. Persze máshol jobb lenne. De azért nem rossz. Ha nem lennének felnőttek…

De a két fiú most már csak a tengerre gondol. Holnap reggel…

Másnap a nappal kelnek. A tengert várja minden porcikájuk, arcuk piros. A busz repít, löki a szél. És akkor felbukkan a nagy víz. A gyerekek rohannak, a felnőttérzékszervek összehúzzák magukat: a bűz óriási, a szél kíméletlen, a habok otrombák. A fürdés kizárva… De a gyereklélek a maga varázsszűrőjén átfuttatja a valóságot. TENGERT csinál nekik a tengerből. A boldogságuk mázsás vagy épp súlytalan, ki tudja. De most tökéletes.

– Azért kicsit megmaradt a kívánságom…– suttogja Budapest felé a repülőn Olivér. A szája gumicukorral teli. – Fürödni a Tengerben…

Még több az e heti Nők Lapjából: • A beteg gyerekek szolgálatában » • Alma a köbön » • Lányom, a foggyáros » • Amélie csodálatos átváltozása » • Meryl Streep lánya lejátssza az anyját » • Katona Klári – a fényből a tűzvonalba… » • “Éjjel elszabadul a másik énem” » • “A saját nőiességemet kutatom folyamatosan” » • Termékenységi tánctól a ramadánig »